Esztergom és Vidéke, 1908

1908-04-30 / 35.szám

Dr. Weisz Izsák kitüntetése. Nagy tudású, életbölcseletben gazdag és e mellett szerény férfiút tüntetett ki a királyi kegy a koronás arany érdemkereszttel városunkban ; dr. Weisz Izsák esztergomi rabbit. Bárha a kitüntetésről hosszabb idő óta szállinkóznak hirek, az őt mégis váratlanul érte, váratlanul pe­dig annyiban, mivel neki abban ín­gerenciája nincs. Az a kitüntetés csak betetőzése, megkoronázása és a nagy nyilvánosság előtt való do­kumentálása érdemei méltatásának, buzgó és eredményes működésének, amiben kisebb körben, az esztergomi izraelita hitközség kebelében, már évekkel jóval előbb nem egyszer volt része, mert ő az izraelita hit­községnek nemcsak rabbija, hanem valódi atyja, aki a hitközség tag­jainak, hivatásán kívül eső ügyes­bajos dolgaiban mindenkor készsé­ges tanácsadója, és segítője. Harminchárom évi papi műkö­dését a béke olajágával kezében azzal kezdette meg, hogy az ő élettapasztalatokban gazdag böl­cseségével a hitközségből az egye­netlenséget s a viszályt gyökerestől kiirtotta és a két pártra szakadt Versek. I. Jön a vonat. A falu alatt vágtat a vonat, Zúg- búg, feszül, forr, prüszköl benn' a gőz, Pöfögő gőggel megy, törtet előre . . . ! . . . Gyermek nép fut föl a dombtetőre S kalaplengetve ujjongni se győz. Fütyül a gép s rohan, akár a szél; Uccu, utánna ront a csöpp sereg, Szinte repülnek, mint a szárnyas eszme ! Lángol az arcuk. És ime, lihegve Széles folyónál vágyuk megreked. Bosszúsan néznek a folyóra le, És megpihen a fáradt kis csapat . . . Robog a vasszörny. Alig, alig látszik. Az alkonyégen napsugara játszik S a vidék fölött szürke füst halad. II. Éjféli csönd. Fetrengek zord, éjféli csöndben A henyeség párnáján. Tarka álmok galamb csoportja S vad eszme-hollók kavarogva Visznek az idő szárnyán. Lelkem, a képzetek rajával Vért kavaró bősz harcra lép; Betelik árnnyal, fénysugárral S mig győzelemmel repül, szárnyal :, Kivül, bekacag a sötét. hitközséget eggyé forrasztotta, tag­jainak elméjébe, szivébe pedig a kölcsönös tisztelet, szeretet tanait ültette. Szerény jövedelmi forrásai da­cára sohasem zárkózott el a szűköl­ködők, az alamizsnára szorulók könnyeinek felszáritásától. Önzetle­nül, készséggel gyámolította az arra szorulókat, mely jó példaadá­sán okulva hívei, azokat is a jó­tékonyság gyakorlására serkentette. Hogy mennyire hű fia hazájának, fényesen igazolja az, hogy a pá­lyája kezdetén német ajkú férfiú el^ő teendője volt a magyar nyelv teljes elsajátítása, mit oly tö­kélyre vitt, hogy gyönyörrel élvezik hallgatói azokat az ünnepi és alkalmi beszédeket, melyeket nem egyszer hallhatunk, különösen hazafias moz­zanatok alkalmából, akinek hazafisá­gára méltán lehet büszke (hitköz­sége, A kitüntetés alkalmából kívánjuk, hogy testi és szellemi erejének tel­jességével az évek beláthatatlan so­ráig legyen hitközségének atyai sze­retettel övezett vezére, hazájának pedig oly lelkes és igaz híve, mint eddig volt. -—r. Nem rémít el a gonosz éjfél, Midőn az árnyon úr a fény. Az idő molnárja őröl . . . őröl — Uj élet cseng ki a jövőből S vörös rózsákat szór felém. Tuba Károly. JJalálos szerelem. Irta: Pártos Zoltán. — Alig voltam huszonhárom éves, mikor két kis gyermekemmel özvegyen maradtam. Az egyik alig volt négy hónapos, a másik három éves. Özvegyen, vagy ha épen ugy tetszik, szalmaözvegyen, mert a férjem nem halt meg (tán most is él), csak — megszökött egy csinos színésznővel. — Honnan tudom, hogy csinos volt-e ? — Csak onnan, mert egy hétre a szökés után megküldték az arcképüket; valahol Bré­mában vetették le magukat. Ha meghalt volna, megsirattam és meg­gyászoltam volna, de nem halt meg, csak az én számomra veszett el örökre. Meg­csalt az, akit a legszentebb fantomként őriztem szivemben s a férfierények leg­igazabb megtestesítőjeként tisztelem. Akkor köny futott a szemembe; most ökölbe szorul a két kezem. Eleinte napokig sír­tam; most már nem törődöm vele. Csak azért sírtam, mert lealacsonyítva éreztem Az amerikai magyarság jövője. A kivándorlás minálunk egészen más megítélés alá esik, mint más nemzeteknél. A miénknél számban kisebb országok is a nemzeti va­gyonosodás forrásának tekintették azt a múltban, mi pedig vérvesztés­nek és nemzeti csapásnak kell, hogy tekintsük, mert ami kivándorlásunk, melyet a megélhetési viszonyok sa­nyarúsága idézett elő, nem gyar­matosítás, hanem szétszóródás. Az a 200 milió korona, mit a kiván­dorlók évenkint hazaküldenek, nem kárpótol a veszteségért, mert a kün­levő munkaerő legalább háromany­nyi értéket produkál Amerika ja­vára. A nemzeti optimizmus azt akarja elhitetni, hogy a kivándor­lottak nem vesztek el a magyarság számára, de ez óriási csalódás. Ame­rikában, mint ezt minden alaposabb ismerője az ottani viszonyoknak ki­emeli — a legkülönbözőbb népek hihetetlen gyorsasággal asszimilá­lódnak és már a második generá­ciót elveszettnek kell tekintenünk az anyaország számára. Ennek fő­oka az, hogy az ujabban beván­dorlók s ezek közt főleg a magya­rok a városi élet forgatagába so­dortatnak, ipari és bányatelepeken keresnek alkalmazást. Saját hazánk főleg Budapest magyarosodása iga­zolja, hogy a városi élet asszimiláló ereje ellenállhatatlan s az az erő magamat. Nem a szerelmem csalódása bántott, hanem a büszkeségem megsértése, a nőiességem meggyalázása fájt. Pedig én is szép voltam akkor még. — Most is szép vagyok? — Bókol? köszönöm. Maguk férfiak nem élhetnek bók nélkül. Igen szép voltam. Szilasy akkor főhadnagy volt a tizennegyedik huszárezrednél. A legdélcegebb legénye volt a garnizónnak, kire büszke az ezredestől le az utolsó közlegényig mindenki. Halálosan belém­szeretett. Itt van most a halálos szerelem. Én is szerettem őt, hiszen a felesége lettem. Három évig boldogan éltünk. A kis Elza születése után 4 hónapra egy reggel igen izgatottan jött haza. — Holnap reggelre beadom a lemondá­somat, — mondta. — De hiszen a napokban várod előlép­tetésedet. — Mindegy ! Le kell mondanom. Nem tognak előléptetni. Az ezredes mondta. — Nem tudtam mire véljem a dolgot. Alig vártam, hogy elmenjen hazulról ; felöltöz­tem és felmentem az ezredes lakására. Alig akart elfogadni. — Ezredes úr, — kérdem — miért kell itthagyni férjemnek e pályát. Hiszen ő jó és engedelmes katona, — Igen, de nem méltó rangjára. Olyan katona, kinek oly szép felesége van, mint neki és amellett — ejh én nem beszél­sokkal gyorsabban hat Amerikában, ahol a városi élet sokkal fejlettebb mint nálunk. A magyarság jövője csak egy módon bisztositható, a a visszavándorlás lehetővé tételével, de ennek eszközeit nem Ameriká­ban kell keresnünk, hanem itthon kell annak feltételeit megteremte­nünk. Nem policiális intézkedések segítenek, hanem olyanok, melyek az itthonmaradást kívánatosabbá teszik a kivándorlásnál. Meg kell szüntetni a hazai és amerikai köz­gazdasági és általában közviszonyok között levő nagy különbségeket, ha azt akarjuk, hogy kintlevő véreink visszatérjenek. Az erre vezető utak elsője a cél­tudatos birtokpolitika. A kötött bir­tok kérdése áll itt előtérben s oda kell hatni, hogy a városi tulajdont képező birtokok minél előbb parcelláztassa­nak, a parcellázó bankok pedig ne űz­hessenek földuzsorát, mert az odave­zethet, hogy inkább Amerikában vesz­nek földet és telepszenek meg, mint farmerek, ami pedig egyenlő volna az illetők végleges elvesztésével. Szükséges továbbá nagyszabású iparpolitika, mely megszüntetheti a hazai és amerikai bérek között levő óriási külömbséget. A kivándorlók átlagos bérjövedelme 1 dollár 74 cent, vagyis 8-50 korona, a ma­gyar mezőgazdasági munkásé 1*97 korona. E külömbség csábító erejét csak az ellensúlyozhatja, ha a mai hetek önnek. — Majd utöbb lassan oda­jött hozzám; megcirógatta a hajamat s így szólít: — Pedig maga igazán olyan elragadóan szép. De maga nem tud semmit ? — Mit kell nekem tudnom ezredes úr ? — kérdeztem most már izgatottabb hangon. — Majd megtudja, amit meg kell tudnia. — De ha én kérném ezredes urat, ne engedje lemondani férjemet. Ő testestől lelkestől katona és ha itt kell hagyni az ezredet, ő elveszett. — Sőt én fogom kényszeríteni, hogy lemondjon. — De én kérem szépen, ezredes urat, ne kényszerítse lemondani. Tartsa meg tisztjének. Ha hibázott, büntesse másképp, csak ne mondassa le végkép. — Nem lehet. — De igen szépen kérem. — Odamen­tem hozzá s megfogtam a kezét más kezemmel az arcát simogattam. Rám nézett az ő katonás, keménynézésű szemeivel. Azok olyan jóságosan mosolyogtak. — No nem bánom. Én nem kénysze­rítem. Hiszen maga olyan szépen tud kérni, hogy lehetetlen ellentállni. — Maga is azon véleményen van ? Szép. — Az ezredestől haza mentem. Útközben egyre azon törtem a fejemet, miért kellett volna

Next

/
Thumbnails
Contents