Esztergom és Vidéke, 1908

1908-04-02 / 27.szám

1 tisztviselők helyzete. (K.) Valahányszor arról van szó, hogy a köztisztviselők fizetése, az általánosan emelkedő drágasághoz mérten arányosan emeltessék, általános ellenszenv fogadja minden felől. A magyar embernek jelszava a nem adózunk s még mindig a vérében van az az ősökről származott szokás, hogy még mai nap is nobile officiumnak tartja a lateiner pályát, a melyhez fizetés nem dukál. Ép ezért mindig nagy volt az előitélet a fizetésemelés ellen. Az utóbbi években a megélhetésnek fokozódó nehézségei mindinkább előtérbe állították azt a kérdést, a melynek, megoldását a szocializmusnak minden téren való előnyomulása még jobban sürgeti. Első pillanatra alig látszik valami összefüggés e két kérdés között, pedig a lateinerek nyomorát épen a szocializmus terjedése okozta. Nézzük csak. Az utóbbi években a munkásszervezetek szivósmunkája, tagjainak egyetértése, hihetetlen módon felemelte a munkabéreket. Mert még eddig minden sztrájk azzal végződött, hogy a munkaadók teljesíteni voltak kénytelenek a munkások követeléseit. Most már a munkaadók is szövetkeznek egymással, hogy védelmet találjanak a munkások szertelen követeléseivel szemben. Betegágyon. Beteg vagyok, beteg nagyon, Se éjjelem, se nappalom, Vigasztalóm senki . . , senki . Be jó volna csendben, békén Elpihenni! Tört szivemnek nincsen álma. Mért dobogna, miért fájna ? Lelkemet is alig bírom, Balgán, dőrén mért zokogjon, Miért sirjon ? Multamba ha visszanézek : Meddő harcok, csupa vészek ! Mindig másnak robotoltam -Itt fekszem most félig élve. Felig holtan. Jövőben is óh mi vár rám ! Csalogató szép szivárvány, Verőfényes napok árnya, Ábrándozás hivogató Délibábja. Irigykedő, törpe lelkek Megcsúfoltak megvetettek; Megsiratnak — lesz idő még • Isten veled dal, szerelem, Hir, dicsőség! Nincsen, ami maraszt itten. Lidércfény volt, amit hittem, Kétségtelen, hogy a harcban a munkaadók is meggyöngülnek; de tönkre nem mennek, mert a termelés több költségét egyszerűen áthárítják a fogyasztókra. Minél magasabbak teháí a munkabérek, annál inkább megdrágul az élet. A most lefolyt esztendő alatt nemcsak az élelmi cikkek ára szökött fel, hanem az összes ipari czikkeké. Átlag 30—40 százalékkai drágult meg az élet. Egyetlen osztálya van a magyar társadalomnak, amely nem tud védekezni a ránehezedő drágaság ellen és ez a középosztály értelmisége; a hivatalnokok és a szabad szellemi foglalkozást űzők. A nemzeti életnek ők alkotják a legnemesebb rétegét; az álladalom szervezetében a szivnek a szerepét töltik be ; a vérkeringést közvetítik. Ez az osztály, ha a törvényhozás segítségére nem siet, menthetetlenül áldozata lesz az osztályharcnak. Mindenki átháríthatja a maga eletfentartásának a többköltségét : a munkás a vállalkozóra, ez pedig a " fogyasztóra. De kire hárítsa azt át a meghatározott fizetésből élő tisztviselő, vagy az ügyvéd, az orvos? Ok nem indíthatnak bérharcot az állam, a törvényhatóság, vagy azon testület ellen, amelynek szolgálatában, állanak. Hiszen az állami és önkormányzati tisztviselők fizetését csak az imént rendezte a törvényhozás és példájuk nyomán E világból mi az enyém ? Csalódott szív, siró lélek, Zúzott remény. Jó anyám is utcahosszat Panaszolja rám a rosszat . . . Rám szakadt már minden átok Meggyülöltem, megutáltam A világot! Két szomemnek hull a könnye : Csendes alkony óh, csak jönne! Nincs itt nékem maradásom, Kakukfüves temetőbe —Oda vágyom. Komárom, 1908. március 25. Tuba Károly. Pasztellek. Dalok rím nélkül. Irta: Drozdy Győző. Mért volt Isten Visnu. Már lángban ég a hegykirály, a vén Yan-ce-ki-ang orma, mikor a Gangesz partjára leszökik a hajnal, lila-selyem ruhában. A bambusznád-rengetegekben misztikus susogás támad. A hegyoldalakon, a buja olajfák alatt millió vilii röpköd. A kékvirágu lótosz ágán hahotázva sikoltja a cserebűly : — Hahó, itt a reggel! a magántisztviselők helyzete is javult. Ámde a fizetésjavitás óta annyira megdrágult az élet, hogy az előbbi, a kisebb fizetéses állapot valóságos Eldorádó volt a mai helyzethez képest. Az ország értelmiségi középosztálya a csőd szélén áll. A tisztviselői kar végképp eladósodva, munkakedvét, energiáját elveszti, nélkülözéseknek kitéve néz a bizonytalan jövő elé. Valamire való kézimunkásnak, asztalosnak, szabónak, betűszedőnek, vasmunkásnak több jövedelme van ma már, mint egy törvényszéki jegyzőnek, vagy albirónak. A társadalom e munkásóktól semmit sem követel ?

* ellenben a szellemi munkásnak urasán kell ruházkodnia, illő lakásban laknia, a művészet és közjótékonyság terén hozzá méltó szerepet kell betöltenie. De honnan vegye mindehhez a pénzt, mikor javadalmazása a megélhetésre sem elégséges? Es minő szellemi munkát várhatunk egy anyagi gondokban kimerült tisztviselői kartól ? Mennyire degenerált lesz az a nemzedék, amely a túlfeszített életküzdelmekben gyötrődő osztály gyermekeiként nevelődik fel? Félve gondolunk rá, hogy a nemzeti társadalomnak ez a legértékesebb anyaga az osztályharcok malomkövei közé szorulva megőrlődik. A gentry már jóformán tönkrement. Ijesztő-némán duruzsol a kéktarajos Gangesz. Örvényeiben hánytorognak a marcona erdőkből lopott gallyak. Partjain álmos kígyók nyújtóznak. Kéjjel hallgatják, amint a szigetormon bűbájos szimfóniákban énekelnek a mulató bajadérok. Lassan a Napisten arany ecsetjével végigfesti a folyópartot. Örül a harmatos táj cifra köntösének. Vasadévá király sziklavárának nagy csörömpöléssel kinyitják kapuit. Kiballag rajta a király tippedt nyája. Krisna a pásztor, a király fia. Akit titokban, mint Istent emlegetnek az induk. A hires Visnu. Akit rettegnek az óriások s a túlvilág furiái. Királyi méltósággal kiséri nyáját. Arany virágok vannak subájára hímezve. Lekullog a nyáj a kövér füves völgybe. Nagy csamcsogással nekiesnek a porcogós fűnek. A tisztáson már éget a nap, mint a szűz leány ajak első csókja. A nyáj bekullog a vizenyős, hűs berekbe, hová friss szellők szöknek a Gangeszről. Utánna imbolyog Visnu, vagy Krisna, mint az indusok hívják. # A lihegő nyáj letelepszik. Visnu is lehever arany-virágos subájára. Királyi álmok rajzanak fejében. Legyűrt, letepert óriások, megölt ármányok állnak előtte. Nagy mélázásából felriad. Zörög a cserje. A sűrűlevelü bozót közül kibontakozik egy Az ősi föld kicsúszott alóla. A régi magyar udvarházakban idegen jövevények laknak és legfeljebb egy-egy kőbe vésett, porladozó cimer mutatja, hogy itt hajdan történeti nevek viselői voltak az urak. A földjét vesztett birtokos azonban uj hivatást talált magának: tisztviselő, tanár, ügyvéd, mérnök lett belőle, szóval megmaradt vagyontalanul is az ország értelmiségének a gerince. Az uj korszak szociális küzdelmei azonban uj katasztrófa elé állítják: a megélhetés lehetőségét veszik el tőle. Csak a vak nem látja, hogy a veszedelem már itt van, de mi nem merünk szembe nézni vele. Az állam, a városok százmilliókra menő összegeket költenek arra, hogy a magyar gyáripart üvegházi növény módijára megteremtsék. Gondolnak-e arra, hogy mikorra a gyári kémények a magasba emelkednek, akkorra a nemzeti társadalom egyik legbecsesebb rétégé, az értelmiségi középosztály vagyonilag és erkölcsileg végképpen elbukik ? És ha gondolnak rá, tesznek-e valamit a megmentése érdekében? Milyen jövő várhat a nemzetre, amelynek történeti osztálya megsemmisül, mikor lekopott róla a régi dicsőség nemes patinája? Hát a mikor a munkáskezeket foglalkoztatni, azok értékét emelni akarjuk, megfeledkezhetünk-e arról, nádlengésű csoda-lány. India legszebb királyi leánya. — Téged kereslek, Visnu. Isteni szívedre, titán erődre van szüksége India elrabolt fejedelmi leányainak. Kik fogságban vannak a Panduhegy Démonánál, titáni erőd mesehire adott erőt, hogy megszökhessen! érted. Kipirult és remegett a lány, mig ezeket mondta. Visnu félbeszakította: — Légy nyugodt gyermek. Itt atyám birtokában vagy. Bántótásod nem lesz. Ülj ide mellém s én hallgatom történetedet. A simán hajló bársony fű csalta a lányt. Fáradt tagjai pihenésre vágytak. Maga elé teritette selyemrojtos válkendőjét s leült, szembe Visnuyal. Nyakán csörögve csillogott a drágagyöngy. Habvállai, karjai szabadon terjesztették azt az illatot, mely szép nőknek a bőrük alól árad. Leeresztett szénhaja vastag kévékben feküdt a füvön. De alkonyatbarna szemét csak akkor vetette Visnura, mikor azt mondta neki. — Radhának hivnak. Rózsaország királyának lánya vagyok. Téged kereslek, hatalmas Visnu, ki mindenható vagy. Szabadítsd ki a panduhegyi sziklavárból a tizenhatezer királylányt. Erre kérlek. Ez a küldetésem. Az elátkozott várban nem élhetnek tovább a kegyetlen démonnál in-