Esztergom és Vidéke, 1907

1907-02-28 / 17.szám

szerzik azon előnyöket melyeket, a nagyiparnak a tőke nyújt. Anyagbeszei zési és áru-értékesitő szövetkezetek s ezek által fenntartott közös boltok és raktárak tetemesen leszállítanák nemcsak az előállítás, hanem az értékesítés költségét is s igy a mainál sokkal előnyösebb helyzetbe jutathatnák a tengődő kisiparos osztályát. A mult idők elavult intézményét, a vásárokat csak ily módon lehet és kell majd megszüntetni, illetve uj, a mai viszonyoknak megfelelő intézménnyel pótolni. A kezdeményezésnek azonban nem fölülről, hanem az iparosok köréből kell kiindulnia, a kormány és közegei csak támogathatják a kisiparosok életrevaló törekvéseit. A kisiparosok helyzetén semmi más nem segíthet, csak a szövetkezés. M. O. Szédelgés a kultúrával A Nagykanizsán megjelenő „Zala" cimű politikai napilap egyik legutóbbi számában fenti cimen egy cikket közöl a lap élén, melyet lapunknak is megküldött azon kérelemmel, hogy azt, a nagy közönség érdekében egész terjedelmében közöljük. Laptársunk megkeresésének kézséggel teszünk eleget. A beküldött cikk igy szól. Négy nagykanizsai uriasszonyt tanulságos ügyben idéztek a járásbirósághoz. Nemrég egy könyvügynök látogatta meg őket és ajánlotta nekik, hogy a megjelenő Erzsébet királyné emlék albumot rendeljék meg. Aki már volt abban a\ szerencsés helyzetben — és vájjon ki nem volt, — hogy könyvügynököt fogadhatott, eleve sejtheti, hogy ez a megrendelésgyüjtés sem ment minden turpisságtól. Az ügynök a nagykanizsai asszonyokat azzal vette rá a megrendelésre, — hogy az albumeladásából befolyó tiszta jövedelmet az Erzsébet szanatórium céljaira fordítják. Mikor aztán a könyv megérkezett, kiderült, hogy ahhoz a szanatóriumnak semmi köze és ezért a könyv átvételét a megrendelők megtagadták. Ez az eset ugyan magában véve nagyon értem, hol nem tudtam magam tájékozni. Csak mentem előre, gondoltam, hogy majd csak kiérek belőle. Végre is egy kúthoz értem. Mivel már a nap nagyon délre járt, leültem, s előszedtem az utolsó darabka szalonnát, kenyeret és megettem. El-elnéztem a fejem fölött csiripelő madárkákat, s haza gondoltam. Már épen azon tűnődtem, hogy haza megyek, amikor egy ember lovakat jött itatni. Volt valami tizenhat ló vele. Ösztönszerűleg vizsgálni kezdtem a lovakat. Hát uramfia, mit látok ?! Ott van közöttük az én négy lovam is ! Mindjárt tudtam, hogy a többi ló is lopott. De hiába törtem a fejemet, nem tudtam módot arra, hogy lovaimat vissza-szerezhessem. . . Amint a „lovász" a lovakkal elment, távolról követtem őket. Egyszer csak eltűntek szemeim elől. Sok keresés után rájuk akadtam, ott voltak az erdő kezepén egy völgykatlanban. Nagy gondolkozva mentem tovább, amikor csak az előbbi lovászlegény a vállamra ütött s igy szólt: — Talán elvesztett valamit, bácsi ? Mit keres erre ? Hova való ? — Gondoltam, hogy jobb lesz, ha valami zsiványnak mondom magam, úgy majd hamarább megbarátkozunk. Azért igy feleltem : — Dehogy vesztettem, dehogy ! Mit is veszíthet el egy olyan szegény legény, mint én vagyok! szimpla és hétköznapi, mégis megérdemli, hogy figyelem nélkül ne menjünk el mellette. Foglalkozzunk vele, mert ennek az esetnek jellemző sajátsága mélyreható társadalmi bajoknak és hdtárális csődnek az oka. Ezért t. olvasó, szenteljen pár percet e cikk elolvasásának. A napokban egy könyv jelent meg, mely az eladósodott Budapestet jellemezte. E könyv olvasásakor egy jó megfigyelésü és eredetien gondolkodó ember figyelmeztetett bennünket arra a fura tényre, hogy a mi kulturátlan országunkban ijesztően sok azoknak a, — jobbára tisztviselőknek, ügyvédeknek, orvosoknak, tanároknak, hírlapíróknak száma, kiket könnyelmű és helytelen formában való könyvvásárlások juttatt ak az adósságok végzetes hínárjába. — Ez az állítás első tekintetre kissé merésznek tetszik, pedig épen nem túlzó. Hogy igazságát belássuk, ismernünk kell a könyvek eladásának és vásárlásának azt a módját, mely nálunk forgalomban van. A fővárosban töméntelen azoknak a könyvkereskedéseknek a száma, melyek arra alakultak, hogy könyveket részletfizetésre adjanak el. Ezek a vállalatok a legkétségbeesettebb és legraffináltabb módokat eszelik ki arra, hogy a könyvekért nem túlságosan lelkesedő és nem is vagyonos magyar nép körében vevőközönségre leljenek. Ügynökeik közt, kikkel az országot beutaztatják, megtalálják az emberiség alját, kezdve a fegyházviselt emberektől az áihirlapirókon át azokig, kik főnemesi rangot és neveket imitált, érdemrendeket bitorolva a legagyafúrtabb szélhámoskodással adják el portékáikat. És a „gróf" uraknak, a „pápai érdemrendek" tulajdonosainak nem egyszer igazán intelligens és nagytekintélyű emberek is felülnek. Csak két jellemző esetet mondunk el. Egy közeli vármegye főispánjához beállított egy könyvutazó és gróf Gyulainak mutatkozott be. Denique, a gróf urat valamikor Graf Gyulának hivták. Elszavalta Őméltósága előtt, — hogy őt egyedül a magyar kultúra iránt való szeretete késztette arra, hogy saját költségén az országot beutazva, a magyar irodalom közönségét megtalálja. A vége az lett a dolognak, hogy a főispán titkárját rendelte" a vigéc mellé és igy kettőjüknek sikerült a város minden nadrágos emberének eladni a Magyar Remekírókat — részletfizetésre. — Hová való kigyelmed ? — Azt mondják az emberek, hogy áz akasztófára ! — Talán valami rosszat tett, he ? — Hát bizony ha megfognának, alighanem fölakasztanának érte! — Ugyan! Hát mit tett kelmed ? — Mit törődik vele ? Legjobb lesz, ha enged tovább az utamra! — Nono ! Csak ne haragudjon ! Jöjjön csak, elvezetem a társaimhoz. Ne féljen, mi is csak épen olyan üldözött emberek vagyunk, mint maga . . . ^Valami barlangba vezetett, hol öten voltak. Engem gyanakodva fogadtak, de amikor megtudták, hogy ki vagyok, kezet nyújtottak. Hamar megbarátkoztunk, s kérésükre elmondtam, hogy miért „szöktem" meg hazulról. — Tudjátok, ugy történt a dolog, hogy anyám meghalt, apám meg újra megházasodott. Egy gonosz fúriát hozott a házház, ki egész nap veszekedett, s a nővéremet sokszor megverte. Hogy engem szidott, még csak tűrtem volna valahogy, de, hogy a nővéremet bántotta, ki szegény nem ártott még a légynek sem, azt nem birtam tűrni. Egyszer kiküldött engem a répa földre kapálni. Azt mondotta, hogy majd a testvéremmel küld ebédet. Dél felé az ki is jött keserves sírással, s elbeszélte, hogy az az átkozott boszorkány megint megverte. Én fogtam a kaA másik esetben a pápai rendjeles ur egy környékbeli paphoz állított be és előadta, hogy Mária országa, már mint Magyarország, jubileuma alkalmából értékes ajándékkal akar kedveskedni a pápa Ő szentségének és ehhez szükséges, hogj

r a főtisztelendő ur egy könyvet megrendeljen, — mely a pápáról szól. A főtisztelendő gyanútlanul aláirt és megkapta az osztrákkiadásu Nagy Aranybibliát rátára. Ma is fizeti. Más. A bujdosók tetemeinek hazaszállításakor egy nagykanizsai könyvkereskedő 20 (husz) példányban rendelte meg a Magyar Könyvtár Mikes Kelemen levelei cimű füzetét, melynek ára példányonként 30 fillér, gondolván, hogy ez ugyan üzletnek nem nagyszabású, de ha épen aktuális lévén, keresik, legyen a raktáron. — 20 füzetből egyetlen egy sem fogyott el, mert a városban minden könnyű erszényü ember vígécek utján megrendelte Mikes leveleinek diszkiadását — százegynéhány koronáért — részletekre. Megrendelték postatisztek, törvényszéki tisztviselők stb. stb. Száz könyvügynök közül kilencvenkilencnek van valami előkelő sajátsága, mely imponál és mely alkalmas a naiv emberek becsapására. Egyiket Grófnak hívják és viseli e név közjogi rangját is, a másik imitált érdemrendeket hord, a harmadik Wlassics Gyula ajánlóleveleit hordja magánál, a negyedik hirlapiróként szerepel stb. Mondják, hogy ha valaki könyvügynök akar lenni és a könyvvállatnál igy mutatkozik be : „Uram, én Gold Salamon vagyok és könyveket akarok eladni", ezt a szimpla embert nem alkalmazzák és alappal, mert ilyen embertől a közönség, mely elvárja, hogy becsapják, nem is vesz könyvet. Még valamit: Egyik budapesti könyvkereskedő állítólag ezzel a jeligével bocsátja útnak ügynökeit : „Nur reissen !" Ami pedig jelenti a következőket: Ti csak adjatok el boldog — boldogtalannak. Ne nézzétek, hogy jó pénz-e. Talán jó. Nekem a könyvek igen kevésbe kerülnek, ellenben az áruk annál jobb. Ha tiz rendelő közül csak hármon sikerült a követelést behajtani, én már nyertem. Aki két könyvet akar rendelni 30 koronáért, annak adjatok el húszat 300-ért, mondiátok hogy a havi részlet igy sem több 4 koronánál. Erre az ajánlatra a könyvek minpát és hazamentem. Elhatároztam magamban, hog}' végzek vele. Mikor hazaértem még ő lármázott, hogy minek megyek délben haza, mikor ő kiküldte az ebédet. Szóra szó jött, s én bizony meglegyintettem egy kicsit a kapa fokával. Persze olyan öreg asszonynak nagyon kevés kell és belehalt. Én azután elbujdostam hazulról. Azóta bizony ott vettem az ennivalót, ahol találtam . . . — Ezen mesével teljesen bizalmassá tettem magam iránt a lókötő bandát. Vagy öt napig voltam köztük. Nem mondhatom, hogy rosz dolgom volt, de azért nagyon szerettem volna tőlük megszabadulni, természetesen a — lovaimmal együtt. Azt vártam, hogy majd engem lógnak elküldeni — lovakat itatni. Ez nemsokára mégis történt. Egyik napon az egyik lókötő igy szólt hozzám : — Mond. csak tudsz-e te lovagolni? (Már tegeztük egymást.) — Hát épen nem esek le róla, ha lassan megy ! — Menjetek a Jóskával megitatni őket. Te eredj a felével előre, majd ő másik felével utánad megy. Összefogdostam a lovakat. Gondom volt rá, hogy az én négy lovamat egymás mellé kössem. Úgy ültem föl. hogy tőlem balra az én három lovam volt, alattam a negyedik, s jobbra tőlem a többi ló. Nagyon lassan haladtam velük, den koldus bolondja beugrik, nem gondolván meg, hogy egész életre való kötezettséget vett magára. Ehhez az épületes utasításhoz, mely tapasztalatok leszürődése, még valamit tudnunk kell. Tudjuk, hogy egy 30 frtos joggyakornok, ha akar, kaphat részletekre 1000—1500 korona ára könyvet. Vesz is, mert gondolja, rajta nem lehet behajtani Pedig de behajtják! A hivatalos lapnak nincsenek szorgalmasabb olvasói a részletfizetésre dolgozó könyvvállalatoknál. Ezek állandóan figyelik, kit léptettek, elő, kit neveztek ki és a kinevezés napján a könyvek áráért már le is van foglalva a nagyobb fizetés lefoglalható része. Persze a könyvkereskedő előzőleg, az első részlet elmulasztásakor beperelte és Budapesten elmakacsoltatta az adóst és alkalomadr tán foglaltat. Ennyit a tudnivaló adatokból. És még tudnunk kell, hogy e könyvgarázdálkodás mellett rövid 8—10 év alatt teljesen tönkrement minden vidéki könyvkereskedés és pangásnak indultak a tisztességes fővárosiak. Mi kanizsaiak, tudunk erre jellemző és szomorú példát, mert valamikor olyan könyvkereskedés virult városunkban, mely a vidéken páratlan volt. Raktáron tartotta a magas és a világirodalom legtöbb érdemes munkáját, minden feltűnő újdonságot. Azóta, hogy a könyvügynökök úgyszólván blamálták a könyvekkel való kereskedést és e téren a legpiszkosabb és legkárosabb konkurrenciát megteremtették, a kanizsai üzlet gazdái is más üzletágra fektetik a fősúlyt és bizony lemondtak az ambícióról, hogy egy művelt város könyvszükségletét ők elégítsék ki, itt, helyben, akár szintén részletfizetésre is. Grófokkal, pápai kamarásokkal és hírlapírókkal becsapódni vágyó közönség előtt nem konkurrálhat az, aki csak annak akar könyvet eladni, aki azt kér, akinek szüksége van. Valóban helyénvaló lenne, ha addig is mig a törvényhozás megmozdul, a vidék közönsége és lapjai lehetetlenné tennék, a könyvbetyárok garázdálkodását, azt, hogy ezek letarolják a tisztességes magyar könyvkereskedés mezejét és a könyvek terjesztése helyett a magyar közönséggel megutáltatják a könyveket. Tartózkodjunk attól, hogy a tisztességtelen ügynökök üldözésében a könyvek terjesztésének ügyét lássuk veszélyeztetve. nehogy a „pajtások" észrevegyék, hogy tudok lovagolni. Mikorra a kúthoz értem már utolért a Jóska is. Rámszólt, hogy csak maradjak a lovon, úgyis nehezen tudok fölülni, majd ő húz vizet. Odakötöttem a lovait a vályóhoz, mialatt én elódtam a többit az enyéimtől úgy, hogy együvé csak az én négy lovam volt kötve. Mikor Jóska a kúthoz ment, hogy vizet húzzon, én egy „Isten segits!" kiáltással végig vagdostam a lovaimat, s ezek repültek, mint a villám, ki az erdőből. Mikor már jó távol voltam, láttam, hogy a Jóska még csak most ült a lóra, s fütyül társainak . . . Gyors vágtatás után a faluba értem, hol betértem a bíróhoz. Megmondottam, hogy ki vag3'ok, (az írásaimat széjjeltéptem már régebben, nehogy azok a gazemberek megtalálják nálam) és otthagytam nála a lovakat, hogy majd másnap érte megyek. Hozok irást a bírótól, amivel bizonyítom, hogy a lovak az enyémek. Azután kocsit fogadtam és úgy jöttem haza . . . — Mire István bácsi befejezte, akkorra megfőtt a mákos-kukorica, s vigan hozzáláttunk az evéshez, mialatt elismerésünket fejeztük ki István bácsi bátorsága fölött. Meg is mondottuk néki, hogy : Kigyelmednél csak Háry János lehetett vitézebb !... Romhányi Márton.