Esztergom és Vidéke, 1907

1907-11-21 / 90.szám

a panasz, hogy nincsen elég munkás, valamint, hogy a munkabér magas. Felületesen bíráskodva, ebből azt kell következtetnünk, hogy mezőgazdasági munkásaink kereseti viszonyai kitűnőek. Sajnos, rácáfol erre munkásaink tetemes részének országszerte tapasztalható elégedetlensége, mely őket az izgatók beszédeire annyira fogékonynyá teszi, hogy tulköveteiésekre ragadtatják magukat. Hogy mezőgazdasági munkásaink elégületlensége, a mai mérvre okozódott, annak oka az, hogy bár emelkedett is némileg a napszám és aratóbér, de ennek arányában fokozódtak a munkáscsalád kiadásai is, mely körülmény mellett figyelembe veendő még az, hogy mezőgazdálkodásunk belterjesebbé válása dacára a munkakinálat nem oly arányban növekedett, hogy az egyre szaporodó munkásoknak elegendő elfoglaltságot s ezzel keresetet tudna biztosítani. Rendezett viszonyok között minden munkásnak legalább annyit kell kereshetnie, hogy abból önmagát és családját fentarthassa s hogy ezenfelül még öregsége napjaira is legalább annyit megtakaríthasson, hogy ne legyen kénytelen koldulni. Ahol még annyit sem kereshet meg, ott előtérbe nyomul a kivándorlási hajlam, vagy ha erre akár családi viszonyai, akár pedig költséghiány miatt képtelen, az elkeseredés és elégületlenség. Már pedig azt jól tudjuk mindannyian, hogy e mozgalmakat tulajdonképen és hathatósan csökkenteni csak akkor lesz lehetséges, ha sikerülni fog céltudatos, helyes gazdasági politikával olyan kereseti viszonyokat teremteni hazánkban, melyek lehetővé teszik, hogy népünk kifejthesse teljes munkaerejét s az év minden szakában megtalálja megélhetésének föltételeit, a keresetet nyújtó foglalkozást. A mezőgazdasági munkás, a legkedvezőbb körülményeket véve s nem számítva a vásár és ünnepnaa régi, a sablonos történet, a rossz fiúról, aki jó volt mig kicsiny volt, mig gyerek volt, de aztán egyszerre megváltozott, elhidegült az édes anyjától, durván bánt vele, mig aztán idegen emberek, „az a jó háziúr meg az áldott felesége" megsokalták, s ide hozták, itt elhelyezték. Mindjobban belemelegedett az öreg a beszédbe: — Azóta nem hallottam felőle ^semmit sem. De nem is akarok. Az az igazságos Isten majd megfizet, de én nem kivánoni, nem kívánok neki semmi rosszat! Nem én, nem. Itt elhallgatott. Nagy sóhajtás tört elő megkínzott lelkéből, amely lélek azonban láthatólag megkönnyebbült s Kerekesné azóta egyre jobban beletalálta magát új helyzetébe. Eletének tragikumát mind többen és többen tudták meg, mert egy nyájas verőfényes, szelid nyári délutánon mindig talált valakire, akivel bánatát megfelezhettte. A megmaradt fél aztán igy tördelődött lassan, lassan, a csökkenő progressiók törvénye szerint, mindig kisebb, kisebb részekre, úgy, hogy három év leteltével a visszaemlékezés nem idézettjmár feldúló lelki vihart, csak sajgást, csendes sajgást. Néha elvonult magába, elővette kapcsos imádságoskönyvét és imádkozott csendesen. Közben egy-két könycsepp is hullott alá szeméből s ajkai megmozdultak, morzsolgatva az imádság szavait, anélkül, hogy hangot adtak volna. pokat, évenkint 75—90 napot teljesen munka, kereset nélkül kénytelen eltölteni. A statisztikai adatok szerint Magyarország mezőgazdasági munkásainak száma két millió,, ez 80-al szorozva 160 millió munkanap, melyet munkásaink, önhibájukon kívül, tétlenül, kereset nélkül vesztegetnek el. Ey napszámos évi keresete 340 —350 korona, e kimutatott keresetet az országban átlagosan fizetni szokott béreknél magasabban vettem fel. E keresetből egy munkáscsalád szűk beosztással, a mig a családban betegségi esetek nincsenek, vagy más kalamitás nem éri, megélhet ugyan szegényesen, de öregségére mitsem takarít meg. El kell ismernünk, hogy mezőgazdasági munkásainknak helyzete igen nehéz és hogy tömörülésük érdekeik védelme szempontjából emberi jogaik közé tartozik. Ezt megakadályozni ma már nem is lehet, miután azonban ők még szövetkezve sem képesek munkakinálatot teremteni, az ő szövetkezésüknek egyedüli célja a munkaadókat magasabb bér fizetésére kényszeríteni. Sajnos azonban, hogy mezőgazdasági üzemünk a magas munkabéreket nem birja el, mely körülmény múlhatatlanul szükségessé teszi, hogy a birtokos osztály módokról és eszközökről gondoskodjék, amelyek révén a munkások tisztességes megélhetése biztosittassék anélkül, hogy a munkabérek elviselhetetlen magasságra emelkedjenek. Múlhatatlanul szükséges tehát, hogy a népnek télen-nyáron alkalom kináltassék kenyerének megkereshetésére. Kérdés már most, hogy lehetséges-e ez? Fentebb kimutattam, hogy mezőgazdasági munkásaink a 70 ünnepnap mellett még legalább 75—90 munkanapot is tétlenül kénytelenek eltölteni. Én azt hiszem, hogy mihelyt ezen 75 elvesző napot kereső nappá tudnók átváltoztatni, azonTalán fiáért imádkozott a mindent megbocsátó édes anyai sziv csodálatos szeretetével, és arca átszellemült ilyenkor. A fogatlan inyre ráboruló ajkak apró sugárráncai, a szeliden hajló orr, a sárgarézkeretű, ócska pápaszemmel, a lefelé irányzott szempillák, melyek félig ráborultak a már (fénytelen szemre, melyben ilyenkor a lélek homályos, bágyadt csillogásban jelentkezett, valami olyan harmonikus egészben olvadtak össze, hogy mikor Simon Pál, a fiatal festőművész, ki hangulatos, szelid képeihez modelt keresni ellátogatott néha a szegényházba is — mikor Simon méglátta egyszer igy az imádkozó öreg asszonyt, amint a napsugár végig suhant kettéválasztott ősz haján, egyszerre megszületett lelkében a „Bibliás asszony" eszméje. Másnap már ott ült az öreg festő műtermében, ugyanúgy, abban a helyzetben, mint ahogy a kertben látta volt a művész. A kékfehér csikós egyenruhát tisztes fekete öltöny helyettesitette, fején fekete, tarajos főkötő, ölében szétterítve a nagy kapcsos biblia, kezei imára kulcsolva. A művész — jólelkű, meleg szivű fiatal ember — barátságosan bánt a modellel, aki elnézte a körülötte foglalatoskodó ifjúnak kissé félrehajtott fejét, szelid arcát és elgondolkozott. Majd köhécselt egyetkettőt, aztán félénken megszólalt: — Nagyságos úr, — ha meg nem bántanám — szabadna valamit kérdenem ? felül módját ejthetnénk annak, hogy a munkásember felesége és serdülő gyermekei is, akiket a családi tűzhely körüli teendők s egyéb okok a rendszeres napszámba járásban akadályoznak, hasznosíthatnák sza^ bad idejüket, azonnal megszűnne munkásnépünknek a nyomora, valamint ennek szüleménye, elégületlensége is. Igen sürgős feladat tehát mellékkeresetről gondoskodni mezőgazdasági munkásnépünk számára. A kormányok törekvése, egyes társadalmi tényezők és valamint néhány lelkes magánember is elismerést érdemlőleg fáradoznak ezen a téren, de birtokosainknak is jól felfogott önérdekből teljes számmal a szép célt elérni törekvők táborába kell lépniök, tehetik ezt annál is inkább, minthogy a termelési tényezők legnagyobb részének éppen ők vannak a birtokában. Nézetem szerint következetes, komoly törekvés, valamelyes gond, fáradtság és áldozatkészség, nemkülönben némi kereskedői szellem alkalmazásával néhány év alatt nagy eredmények volnának elérhetők. Helyes irányú szervezés és vezetés esetén mezőgazdasági munkásaink mindenütt megtalálhatják azon házi ipari foglalkozást, mely számottevő részüknek téli időben keresetet biztosithatna. Régi időkben szokásban volt a magyar nép körében, hogy a mezei munka szünete alatt, különösen téli hónapokban házi foglalatossággal töltötte az egész háznép idejét. Még nem is olyan régen házi szorgalomból telt ki a családnak minden ruhája, valamint a gazdaságban használt eszközök, kosarak és a szükséges faragó munkák. »Eros mesterük volt a szükség. Az utóbbi évtizedekben azonban nagyot változott a világ, a gyárak nagy tömegben és olcsón állítják elő a mindennapi élet legszükségesebb portékáit, az olcsó szállítási eszközökön, vasutakon gyorsan hor— Simon — szelid kedélyű ember — barátságosan, biztatva néz az öregre : — Hogyne, csak bátran kérdezzen néni. Hanem ne hívjon engem nagyságos úrnak, hiszen nézze, bajuszom is alig van még ! — Hát kérem szépen, van az ifiúrnak édes anyja ? A művésznek, akire a távolból szerető anyai sziv imádsága viselt gondot s akinek gyöngéd szive épen olyan meleg, öntudatos szeretettel csüngött az édes anyán, felcsillan a szeme erre a kérdésre : — Van bizony, van hála Istennek. — Aztán szereti az ifiur ugy-e ? — Ki ne szeretné az édes anyját, jó asszony ? Kerekes Mártonné felzokog erre a szóra: — Oh Istenem, Istenem, de jó dolga van az ifiur édes anyjának, amiért ilyen fia van! Kis idő múlva megint bátortalan kérdésre nyilik az öreg szája: — Aztán hogyan, milyen néven szólítja az ifiurat az édes anyja ? — Pálnak, Palkónak, Palinak. — Palinak? Az asszonyt a keserű emlékek nagy tömege támadja meg, mint ott, ezelőtt három esztendővel a gesztenyefák árnyában, azon a szép, csöndes, nyári délutánon. És elkezdte ugyanúgy a sokszor elmondott történetet: datnak szét azok az ország minden részébe. A gyári ipar, a kereskedelem versenyre kelt a házi szorgalommal s a gazdanép üzleti szellem hiánya folytán elcsüggedt és lassan minden ipari foglalkozással felhagyott anélkül, hogy ezt az időt, melyet előbb a házi ipar töltött be, másnemű produktiv munkára fordította volna. Igy mentek tönkre aztán oly házi ipari foglalkozási ágak is, melyek a gépek versenye mellett is fennmaradhattak volna, sőt azoknál szép jövedelmet is lehetett volna teremteni. TL. MIR EK. — Erzsébet királyné emlékezete. E hónap 19-én, kedden volt r^rzsébet napja. A kegyeletnek fájdalmas visszaemlékezése volt ez a nap, az Ő nevenapja. A haza szelid, galamblelkü nemtőjét, jóságos szellemét sirattuk azon a napon. Sirattuk a felejthetetlent, az áldott, a tiszta jó királynét. A bús emlékezetű magyar királyné emléke mindjobban hódit; emléknapja általános ünnepé válik eröszakolás nélkül is, jóságos képe lassan összeolvad a magyar nemzet szivével, hisz bennünket, árva magyarokat, igazán szeretett. Azért drága nekünk az Ő emléke. Neve be van vésve az élet könyvébe, a magyar nép szivébe s századról-századra fogják emlegetni. — EskÜTŐ, Fényes esküvő színhelye volt tegnap a szőgyéni plébánia templom, ahol Bellovics Gyula érsekuradalmi gazdatiszt esküdött örök hűséget szépséges menyasszonyának: Vantsó Anikónak. Legyen éltük mindig oly boldogságteli, mint az a pillanat volt, melyben az oltár elé léptek. — Bankett dr Walter Gyula tiszteletére. Azon alkalomból, hogy dr. Walter Gyula p. kanonok, a pesti központi papnövelde újonnan megválasztott kormányzója városunkból elköltözik, polgárságunk körében mozgalom indult meg egy bucsúbankett rendezése céljából. A város közönsége ezzel is tanújelét akarja adni a praelátus iránti hálájának, melyet a köz— Jó ember volt bizony az én Pál fiam nagyon. Nem felejti ki most sem azt, hogy: — Olyan volt az lelkem ifiuram, mint a falat kenyér. Mikor odaért a beszédben, hogy a fia gorombán rászólt: — Érti? — és magának semmi köze hozzá! Érti! ? — akkor elcsuklott a szava, sürün hullott alá a köny két szeméből. És mire bevégezte szent haraggal és csöndes magába szálassal: — Az az igazságos Isten majd megfizet, de én nem kívánom, nem kívánok neki semmi rosszat! Nem én! Nem, — akkor ismét imára kulcsolta kezeit. A művész siet megrögzíteni a vonásokat, melyek oly kifejezőek most e pillanatban, olyan alkalmasak a „Bibliás aszszony" fejéhez. Kerekesné nem beszélt többet. A rövid pár nap alatt, mig „ült", nagy változás ment végbe a lelkében. Semmivé lettek a korlátok, melyek a szegény asszonyt az „úr"-tói, az egyszerű asszonyt a művésztől elválasztották. A szegényházbeli asszony eltűnt. Az anya ült ott, a szerencsétlen anya, aki irigyelte a másik anyát, a boldog anyát. És néz és gondolkodik, eltűnődik. Szeretetteljes pillantásaival végig simogatja Simon alakját s mig csöndesen üldögél, magában dédelgető szavakkal illeti: — Te, te jó, te kedves fiu. Pali, Pali-