Esztergom és Vidéke, 1907

1907-11-21 / 90.szám

„Nyelvében él a nemzet." Aki e nyélvet beszéli: még túl a Hazán is a nemzettel él. Szofizma az az állítás, hogy minden külföldön élő magyar, lőcs a mi haladásunk kerekébe dugva. Ellenkezőleg. Túl a hazától, az idegenben, még nagyobb magyar lehet a magyar, mint itt, ahol oly csodásan duruzsol a Duna, Tisza. Aki még ott is magyar akar maradni; akinek lelke rnég a könnyes idegenben is a magyar sovinizmus ölében ring; aki még ott sem akarja elfeledni az ő anyanyelvét; az a legnagyobb magyar. Ma, midőn a pánszláv, pángermán áramlatok összedöntéssel fenyegetik a mi soviniszta álmaink kártyavárát: mindenütt kifejezésre keli juttatnunk karakterünket, individiumunkat. Nekünk sohasem szabad szégyenlenünk a csizmát, subát, kucsmát és a tulipánt. De mindenütt, bár Kelet minden keserűségével, bujával büszkén kell megvallanunk magyarságunkat. És kötelességünk teljes lelki erőnkkel, teljes morális bátorsággal védenünk, pártolnunk mindazon mozgalmat, melynek ez a jelszava: magyar. „gibliás asszony." Irta: Barangó. Bizony, csak.óvatos fa a vadgesztenyefa, nagyon ! Ősszel felöltözteti rügyeit meleg pihébe, bevonja ragadós mézgával s tavasszal aztán napsugár leg3

r

en az a talpán, amelyik fakadásra, kinyílásra birja. Hogyha netalán amolyan kurta lélegzetű, csalfa sugár enyelgésének engedve ébredezni kezdene is a tapasztalatlan rügyecske, nem vallja kárát, mert ha rövid ideig tartó flirtölés után íaképnél marad is, a csalódás hidege nem árt meg neki. A védő burok betakargatja, óvja, gondozza s csak akkor válik el tőle, mikor azt látja, hogy a meleg, mely feléje áramlik, nem hebe-hurgya szalmaláng-szerelem immár, hanem igazi, tisztességes tavaszutói napsugár komoly szándéka. Akkor aztán egyszerre diszbe öltözködik a fa. Szép ujjas leveleiből elkészíti hatalmas lombkoronáját. Feltűzi óriási karácsonyfagyertyáihoz hasonlító virágzatát, melynek kecses ivekben meghajlott porzószálain méhecskék tartanak pihenőt és De kivált magyarságunkért, nyelvünkért kell a legmarkánsabb harcot vívnunk. Mert: Nyelvében él a nemzet. Nemcsak a Beszkidek alatt. De a világ minden kontinensén. De beszéljen a maga egyszerűségével mindennél ékesebben ez a felhívás: Stuttgart, 1907. november hó 12-én. Mélyen tisztelt Uram! Alulírott bátorkodom a következő tiszteletteljes kéréssel a mélyen tisztelt könyvkiadó urak elé lépni. Öt éve annak, hogy itt Stuttgartban egy magyar egylet áll fön, a melynek többek közt fontos célja, hogy az itt letelepedett magyaroknak és olyanoknak, kik tanulmány útjukon huzamosabb ideig Stuttgartban tartózkodnak, alkalmat adjon arra, hogy az. édes hazai nyelvet ápolhassák. Miután azonban az egylet pénztára csakis igen gyér összeg fölött rendelkezik, sajnos fentjelzett, hazafias miszióját nem teljesítheti és csak fájó szivyel szemlélheti a német nemzet saját nyelvéért világszerte folytatott óriási és sikeres küzdelmét. Jelenleg a délnémetek, az u. n. svábok, philantropikus alapon egy világszövetkezetet szándékoznak teremteni, mely szövetség Berlinben egy központot létesítene és onnan a délnémet fajból világnak indult és az emberi munkának bármely terén tevékeny férfiak közötti kaponnan nyújtogatják be nyelvecskéjöket elemózsiáért a tömvetelt nektáriumba. A sűrű lombozat a legmelegebb sugarakat is lekötve tartja úgy, hogy alatta biztos menedéket találhat nyáron az árnyékot, a hüsöt kereső emberiség. Lám az öreg Kerekes Mártonné is hogyan elbólogat, elüldögél délutánonként ott az árnyas gesztenye fasorban. Kedves helye ez neki nagyon. Három esztendeje, hogy lakója lett a budapesti szegényháznak és hogy most már ugy, ahogy meg van elégedve sorsával, nagy része van abban annak a hatalmas vadgesztenye fasornak, mely a szegényház udvarát beárnyékolja, mintha nyugalmat, lelki békét osztogatna azoknak, akik alá menekültek. A jó öreg akkor, mikor bekerült megtört szívvel fásult lélekkel — nagyon szerencsétlennek érezte magát. Nem beszélt senkivel sem, csak úgy magában dünynyögött, sóhajtozott naphosszat. De mikor a tavasz ide a vasrács mögé is ellátogatott, mikor fű, fa, bokor új életett kezdett, mikor a gesztenyefák leveleit megzizegtető szellő végig repült ott a komor falak között is, üde levegőt, minden sivárságot, szürkeséget eloszlató sejtelmet lopva be magával: akkor ott a gesztenyefák sötétzöld baldachinja alatt az ő összefacsot és mindnyájuk Összeköttetését hazájukkal fentartani törekszik. A pángermanisztikus mozgalom mindenütt energikusan lép föl, könyvtárakat alapítanak és a német nyelv terjesztésében hihetetlen tevékenységet fejtenek ki. A németek azonban nemcsak a külföldet (köztük első sorban a mi édes magyar hazánkat) árasztják el könyvtáraikkal, hanem magán a belföldön létesitendő könyvtárak részére is óriási mértékben adományoznak, a melyeknek létesítéséhez a német kiadók a legönzetlenebb módon hozzájárulnak. Mi magyarok itt künn még csak igen csekély számú kisebb magyar egylettel birunk. Az itteni magyar egylet nevében, és a magyar kultúra fejlesztése érdekében kérem a mélyen tisztelt kiadó urakat, legyenek oly kegyesek segítő kezet nyújtani ' és néhány magyar könyvet egy, könyvtár létesitése céljából adományozni, a melyekért az egylet az adományozó uraknak mindenkor a legnagyobb hálával fog tartozni. Tapasztalatból tudom, hogy itt külföldön nagyobb városokban tartózkodó magyar nemzetbeliek, könyvtárak hiányában teljesen elnémetesednek, miért is a külföldi magyar egyesületek, melyek nemzetünknek e vérvesztesége ellen buzgó akarattal, de gyenge erővel küzdenek, minden jó magyar ember támogatását kiérdemlik. Újból esedezem ezért, méltóztatnék az itteni egylet kérését lehetőség szerint csarodott, megsebzet szive is enyhülni, gyógyulni kezdett. Mig egész télen át idegenkedve nézte társait, most lassan-lassan bizalom szállotta meg. Az a kék-fehér csikós szegényházi ruha, amit eddig olyan nem szívesen vett magára, most egyszerre megtetszett neki, amint a napfénytől megvilágítva látta sütkérező társain, akik nyugodt megelégedéssel járkáltak a fák alatt a kavicsos uton, tisztogatták a .füvet, gereblyézték az udvart." Irigykedve nézte, hogy asztalszomszédja, az az összetöpörödött Nagyné milyen jókedvűen beszélget ott a sarkon azzal a magas őszszakálú Kemény Dániellel, ki a seprőjére támaszkodva épen pihenőt tart. Ugy szerette volna, ha csak egy szót is meghallhatott volna abból, amit beszéltek. Ellenállhatatlan vágy támadt benne, hogy ő is beszéljen, hogy elmondhassa valakinek azt, ami a szivét nyomja, hogy kisirhassa, elpanaszolhassa a nagy bánatát. Felállt. Kicsit odább ment, aztán letelepedett a másik padra, melyen már ült valaki. Másik asszony, épen olyan ráncos arcú, olyan megtört alak, mint ő. Kötés volt a kezében, de nem kötött, pihenve nyugtatta kezét az ölében s révedezve nézett maga elé. teljesíteni, minek reményében maradok kiváló tisztelettel és hazafiúi üdvözlettel. Szauter József Schöffer István elnök. Szives könyvadományok cimzendők: Ungarn-Verein, Verein ungar. Bürger (Elnök : Szauter József) Holzstrasse No 20. vagy : Stefan Schöffer, Buchhandlgs.-Gehilfe (i. H. J. G. Cottásche Buchh. Nachf.) Cottastr. No 13. Nincs erre megjegyezni valónk. A buzditó szó is csak per tangentem mondott. Mert hiszen ezen felhívás kulturális, nemzeti, magyar karaktere : beszél, int, hí, lelkesít, buzdít és cselekvésre késztet. Könyvtárak, kiadók, magánosok : hány könyveteket nélkülözhetnétek. De hányból van két példány. Ha akartok szolgálni a nemzeti ügynek: küldjétek a würtenbergi Stutgart magyarjainak. A ti távoli testvéreiteknek. Akik túl a hazán is veletek élnek: mert nyelvükben élnek. —y. A könyvek elküldésére szerkesztőségünk szívesen vállalkozik. A szerk. Gazdasági házi ipar. Hazánk különböző részeiben a munkásviszonyok ugyan nagyon elütök egymástól, mindannak dacára csaknem általánosan hangzik Kerekes Mártonné leült melléje. A fák levelein átszűrődő napsugár egyre változó; fantasztikus körvonalú, csipkés árnyékot vetett a kavicsos útra. Azt nézegette addig, mig a szeme bele nem fajult. Lecsukta szempilláit s amint ott ült behunyt szemeivel, megint feltámadt lelkében a vágy, hogy szólhasson, beszélgethessen hozzá hasonlóval, mint azok teszik ott, akik beszédjének zenéjét ide is hallotta még. Felsóhajtott: — Oh ! istenem, Istenem. A szomszédja mintha megmozdult volna. Kerekesné kinyitotta a szemét és újra sóhajtott: — Istenem, édes Istenem, micsoda szerencsétlen teremtés is vagyok én ! A szomszédja szánakozva fordult feléje. — Miért, ki bántotta ? — Oh, Istenem, pedig nem olyan gonosz ember ám az én fiam, a Pali. — Fia is van? Mit követett el magával ? — kérdezte most már érdeklődve az öreg. Kezét felvette a nyugvóhelyzetből s kötőtűi újra mozogni kezdtek. Kerekesné ránézett. Csak ez, csak ez a kérdés kellett néki. Meg volt már törve a jég. S azon a kis léken, ami a törésből keletkezett, áradt kifelé a régóta összesűrített keserűség. Folyt a beszéd gyors egymásutánban szakadatlanul. S előtűnt