Esztergom és Vidéke, 1907

1907-01-27 / 8.szám

Társadalmunk. Esztergom, jan. 24. Az a régi jó egyetértés, barátság, a kölcsönös tisztelet, becsület és szeretet, mely még egy-két évtizeddel ezelőtt társas életünk, társadalmunk összekötő kapcsát képezte, ma kihalt az emberek szivéből. Emberek vagyunk s igy hibája mindenkinek van. Hajdan az embertársi szeretet őszintesége oszlatta, simította el a lehető ellentéteket, fogyatékosságokat, hibákat, ma pedig, ha még oly parányiak, számba alig vehetők is azok, avagy ha vezekléssel jóvá is tétettek, napfényre hozni, kompromittálni s abból az énnek hasznot hajtani igyekszik. Érdem, kor, szerzett jogok ma számba nem jönnek. Tülekedés látható minden vonalon. Előre, a jelszava a mai kornak. A cél, az én érvényesülése, az eszköz, a mód, az mellékes. És ez nemcsak egyes osztályainál a társadalomnak, de minden téren észlelhető. A tülekedő előre törtet, elgázol mindent, ami útjában áll s ha elakad, hízelgéssel, színlelt barátsággal, parolázással keres magának segítőtársakat, akiket, ha őt már A Viszontlátás. Borús, sötét felhők kóvályogtak az égen, mintha kibontott szárnyú sas madarak szállnának nyugatról keletnek. A nagy utcán Takács Mihályék háza előtt buckába hordta a szél'a falevelet. Előbb végig táncolt az akácos milliárd megsárgult, elfonynyadt levele a nagy utcán, aztán mind ott állt meg a Takácsék kapujában, hogy most is lábbal söpri arrébb valami szekeres embe,r, hogy bemehessen rajta. Háromvágásról a tisztelendő úr leánykáját hozta. A jó Takács Mihályék bizony meg is ijedtek, hogy a kis Rikát meglátták. A Terka néni váltig csapkodta a kezét, hogy hogyan lehet az ilyen csöpp lányt egyedül útnak engedni. — Édes jó Teruska nénim — kezdte a szót, csodás ég kék szemét félénken lesütve a kis Rika — a Bandihoz jöttem, nem birtam meglenni nélküle,... a mama holnap jön, én meg nem birtam már bevárni, hát a Horváth fuvarján bejöttem előre. Ezt mind a közben motyogta el a kis lány, amig a Terka néni a nagy kendőket oldozta a nyakáról. Elmesélte hamarcélhoz segítették, cserben hagyja. Azt mondják a tülekedők, hogy a létjogosultság, az önfentartás, az én iránti kötelesség az, mi fokozott tevékenységre készt. Nem ! A mindennapi élet példái mást igazolnak, azt, hogy a tülekedőket az én bálványozása vezeti, a kabzsiság, mely irigy szemmel tekinti a munka kiérdemelt jutalmának gyümölcsét s csak magának akar mindent összeharácsolni. Ezek bontják meg a társadalmi egyetértést, teszik elzárkózódottakká embertársaikat, kik mivel nem kenyerük a tülekedés, visszavonulnak, mindenki magának él, mely visszavonás megbomlasztja a társas szellemet, a társadalmat. A társadalomnak szövetkeznie kell, hogy kebeléből kiközösítse a bontó elemeket, mert ha valaha, úgy ma íokozottabb mértékben van erre szükség, midőn a szociális mozgalmak amúgy is rést ütnek a társadalmi harmónia testén. —n. Lakoma Frey Ferenc kitüntetése alkalmából. Azon alkalomból, hogy Frey Ferencet ő felsége a III. oszt. vaskorona renddel tüntette ki, a polgárság annak tiszteletére jában, hogy mit üzen a papa és hogy mit vásároljanak a mamának még máma, hogy holnap ne legyen annyi járni valója, aztán — nem csuda, sötétedett már, meg a hideg szél is segített benne, elálmosodott a kis leány. Terka néni le is vetkőztette, meg is fésülte és amig megveti a tiszta szobában az ágyát, befektette a Bandi szobájába. Csak a dunyhát csapta hátra, ugy fektette az ágyba a leánykát, hogy ne gyűrje nagyon meg, hogy rendetlenség se legyen a szobában. Bandi az iskolában járt, nem is sejtette, hogy az édes kis huga megjött. A kis Rika meg lehunyta a szemét és csendes pihegéssel el is aludt mindjárt. Pedig annyira szerette volna megvárni, a mig kijön az iskolából. Ábris gazda még az este fényesre kefélte a szerszámot, friss szalmát hajított a kocsiba, le is takarta valami jóféle pokróccal, megkenegette a kerekeket, ragyogóra vakarta a „Csillag" meg a „Kese" szőrét — mert, hogy a városba indul kora reggel a Bandi urfival. A mig a csikókat vakargatta, az ő barázdás képén is megült a bánat, hogy a Bandi úrfi elmegy. Holnap csendes lesz már a ház, pedig nem igen szereti az öreg a csendességet, mert, hogy elég nagy csönd vagyon a tea Fürdő vendéglőben szerdán este lakomát rendezett. A rendjelet szerdán délelőtt tűzte fel a kitüntetettnek mellére Gyapay Pál főispán a város képviselőtestületének díszközgyűlésében, amiről-már beszámoltunk. A Fürdő vendéglő nagytermében négyes sorban csoportosított asztalok mellett vagy szásznyolcvanan foglaltak helyet. A terem jó. formán már telve volt, midőn főispánunk, kisvártatva az ünnepelt, majd utánna a polgármester érkeztek meg, kiket a terembe léptükkor, zúgó éljenekkel tüntettek ki a jelenvoltak. Az ünnepi lakomára a fővárosból is érkeztek vendégek, igy: Komásy Ede vaskereskedő, a vas és fémipar kiállítás volt alelnöke, Biró Ármin lapszerkesztő, a kiállítás titkárja, majd Arányi Ignác, forgalmi banki igazgató. Az asztalok virágokkal, pálmákkal voltak diszitve s minden egyes teríték mellett kis virágcsokrok. A lakoma kiálllitása ujabbi elismerést hozott Schleifer Lajosnak, nem kevésbbé maga a vacsora, melynek étrendje a következő volt. ÉTREND. Rajnai Lazac. Viza. Helgolandi mártással. Pulyka. Malac. Saláta. Túrós, almás, creme szeletke. Parféé. Gyümölcs. Sajt. BOROK. Kálváriahegyi fehér. Neszmélyi. Kálváriahegyi vörös. metőben, abban pedig soká lészen része. Aztán az eszébe jutott a tisztelendő aszszony Mariska leánya. — Tavaly mintha a szavát vesztette volna, amikor bevitték az úrfit a kollégiumba. Fene látott ilyen nagy szeretetet; nem is testvér az, ki igy szereti a bátyját. Mert hát szépszép, ha emigyen szereti egymást a testvér, de nem való abba belebetegedni, ha az egyik elmegy. A mire megvirradt — a hálósipkája bojtját mutogatta még csak a nap — mozgolódtak már a házban. Ábris gazda a kútnál mosdott, derékig nekigyűrközve. A szabadságos levelével egy kis tükröt, meg egy fésűt is hozott katonáéktól, avval csinosítja magát az istáló ajtóban. Egy kis faggyúval hegyesre pödri a bajuszát — sok fehérnép simogatta huszár korában — tőle akár indulhatnának is már. A tiszteletesné asszony meg a Bandi cók-mókján talált valami rakosgatni, igazítani valót. Nedvesre sírta a zsebkendőket, amig szép sorjába rakta. A tiszteletes úr ott állt mellette és csitítgatta, amennyire asszony-könnyet csitítgatni lehet: — Hátha háborúba vinnék ? . . . Pedig az sem lehetetlen . . . csak idemegy a szomszédba, bemehetsz hozzá a jövő héten is, ha látni akarod . . . Engem ugyan nem siratott senki, magam jöttem Vásárhelyről gyalog a kollégiumba . . . Magyar szokás, hogy nincs ünnepi lakoma felköszöntők nélkül, s igy ez alkalommal sem volt azokban hiány, melyek legtöbbje a kitüntetett érdemei méltatásának volt szánva. Az első felköszöntőt főispánunk mondotta, kezdve azzal, hogy két kincse van a magyarnak, a szabadság és a király hűség, mit mindenkor féltékenyen őrzött. Alattvalói hűséggel, hódolattal köszöntötte a királyt. Az alispán a polgárerényt magasztalta felszóllalásában, melynek az ünnepelt személyében üljük ezúttal diadalát, mely az ünnepeltben a nemzeti munka művelését tűzte célul. A polgármester azzal kezdette beszédét, hogy a délelőtt folyamán a fórumon ünnepeltünk hivatalos formában, ez ünnepi lakoma pedig viszhangja a vox populinak, a közvéleménynek, mely szintén részt kér magának az ünneplésből. Frey Ferenc szólalt ezután fel. Köszönetet mondott az estélyen megjelenteknek, hogy szives megjelenésükkel őt megtisztelték, valamint azoknak, kik annak rendezésével fáradoztak. Evek sorára tekintett vissza a múltba, melyekhez édes emlékek fűzik, mig az utóbbi egy-két év — mivel úgymond polgártársai óhaja előtt hajolt meg — fájó emlékek nyomait hagyta hátra szivében, ami miatt fájt a szive mind a mai napig, de ma a szeretet, a ragaszkodás, a bizalom megnyilatkozásai kellemesen borítják" a feledés fátyolát a mult keserűségeire s úgy érzi magát, mintha egy rossz álomból ébredett volna fel. De azért sajnálta bizony a fiát ő is. Hiába palástolja, ott csillog a szemében a szomorúság. A tiszteletes asszony a köténye sarkával törülgette a szemét, — mert hát jó gyerek, engedelmes fiú és úgy megszokta nyáron által, — nem csuda, hogy nagyon nehezére esik most a válás. — Én majd csak megszokom megint, de a Rika most is belebetegszik, ha elmegy ! Ugy szereti! Nagyon egymáshoz szoktak ! Az este olyan könnyes volt a párnája, amikor megigazgattam. Én szegény kis lányom! — Nagyon szereti! — hagyta helybe a tiszteletes, neki is szemmel láthatón nagy gondot okozott a kis lánykája. Bandi a kis húgát, a Rikát babusgatta ezalatt. Nyolc-kilenc éves apróság — aranyhajú, kék szemű, rózsás arcú leányka. Olyan keservesen zokogott a bátyja ölében, mintha halottat siratna. Meg-megcsuklott a hangja, úgy kérlelte a bátyját: — Ki játszik majd velem ? ... Ki szeret majd engem, ha te elmégy ?! Ne menj Bandi, annyira szeretlek — és hozzá tapadt mintha nem a huga, hanem a szerelmese volna és újra sirva fakadt bátyja ölében. A fiú a haját simogatta, az arcát becézte, szólongatta, mint a hogyan azokat szokták, akiket nagyon szeretnek. Abban a korban volt, ahol már meg„Esztergom és Vidéke" tárcája