Esztergom és Vidéke, 1907

1907-08-29 / 66.szám

Gímkegyár városunkban. Esztergom, aug. 27. Prinz Lajos bécsi gyáros a tavasszal kérdést intézett a tanácshoz, hogy miféle módon volna hajlandó a város közönsége őt egy cimkegyár alapítási szándékában támogatni, mely gyárat városunk határában építené fel. Gyáralapító osztrák szomszédainktól megszoktuk mi már, hogy városról-városra járva, itt is ott is bekopogtatnak, de csak azért, hogy írásbeli dokumentumokat szerezzenek be, melyekkel aztán mind nagyobb előnyöket csikarnak ki tőlünk, hiszékeny magyaroktól. Ha Princz úr gyáralapitási szándékai nem hangoltak bennünket valami nagy lelkesülésre, a fentiek után érthető. A tanács, ugy hisszük inkább csak az udvariasság szabályainak hódolt, midőn a kérdezősködésre válaszolt, mert komoly szándékot eddig még ugyan nem Jattunk a gyáralapitóknál. Most arról értesiti nevezett gyáralapító a tanácsot, hogyha a kormány is támogatja a vállalatot, úgy annak városunkban való létesitése befejezett tény. Eszünkbe jut a kereskedelmi miEljegyzés a kupéban. (Folyt, és vége.) E szó ugy leit kiejtve, oly édesen hangzott arról a csókolni való kis eperajakról, hogy a férfi a szenvedélytől elragadtatva egy pillanat alatt a leány előtt termett, s megragadva annak mindkét kezét, hévvel kiáltá : — Igen, igen, kimondhatatlan boldogsággal töltené el szivemet . . . Tekintsen reám nagysád, nézzen a szemembe s mondja : nem azt olvasta-e ki azokból, mit érezek, mit éreztem már némileg akkor/mikor e kocsiba fellépve, megpillantottam s mely érzelem azóta folyton növekedve, ezúttal már . . . — Ne tovább, ne tovább — szakította félbe a leány •— nézze atyám ébredez . . . -— Igaz — szólt Elek magához térve — őrült vagyok; elragadtatni engedtem magamat. Bocsánat! A fiatalok között ismét néma csend'állott be. Giza 'a befagyott ablaknak - egy részét" kisértette 'meg kiengesztelni' leheletével, mig Elek mélázva tekintett fel-az "égő lámpára. ' niszternek a város közönségéhez intézett leirata, melyet azon alkalomból küldött, midőn közönségünk a helyi ipar fellendítése céljából anyagi támogatást kért. A miniszter sajnálattal adta tudtunkra, hogy anyagi eszközök a kért célra rendelkezésére nem állanak, azonban kárpótlásul kötelező Ígéretet tett a tekintetben, hogy külföldi gyáralapítók figyelmét városunkra fel fogja hívni, vagyis a maga részéről elő fogja mozdítani a városunkbani gyáralapitást. Nem kételkedünk benne, hogy a miniszternek pusztán erkölcsi támogatása is jelentékeny súlylyal nehezedik a döntő elhatározás mérlegére, viszont azonban abban sem kételkedünk, hogy midőn az ország közgazdasági érdekei a gyáralapitásoknak állami anyagi támogatásban való részesítését javallják és hogy akkor, midőn kereskedelmi kormányunk ezt programmjába vette, a miniszternek városunkkal szemben tett kötelező Ígérete, egyedül az erkölcsi támogatásban nyilvánulna meg akkor, midőn talán nincs még egy város, melynek életképességét ép kormányaink ugy megnyirbálták volna. Akadémikus fejtegetések helyett térjünk azonban a dologra, ami az Künn tovább is csak tombolt a vihar s a szél meg-megráztá a kupé ablakát. — Hideg van, •— törte meg a csendet Giza. —- Nem óhajt nagysád lefeküdni ? — Nem! Nem vagyok álmos. — Talán ' betakarjam nagy kendőjével ? —- Köszönöm! Nem szükséges. — Pedig igen jó lenne, hiszen majdnem ' didereg. A keze is milyen hideg mindakettő. — No az, a magáé se valami meleg. — Nem-e ? pedig rettentően hevülök. Nem tudom miért,- de ugy ég az arcom, oly an forróságom van ... — Akkor kinyitom egy kissé az ablakot . . . Azaz hogy . . . Bocsássa el kérem. ... — Miért? — Mert én ugy akarom ! ... — És még annyi kegyet se enged meg nekem, hogy ezeket a bársony puhaságu, szép-kis kacsókat kezemben tartsam ? Oh nagysád igen kegyetlen! —• Kegyetlen én ? , . .de nem, nem . .. hátha felébred atyám, ha meglát . . . Kérem, vonuljon egy kissé odébb . . . Hiszen még közelebb jön ! . . . jaj ! . . . adott viszonyok között nem lehet más, mint hogy a miniszter figyelmét Prinz Lajos kérelmének támogatására felhívjuk, de nemcsak felhívjuk, hanem jóindulatára, leiratára apellálva mindent elkövessünk és addig űzzük fűzzük a dolgot, mígnem az javunkra íog eldőlni. Meg vagyunk győződve, hogy a tanács fog módot és alkalmat keresni arra, hogy a miniszter figyelmét leiratbeli jóindulatára ezúttal és sürgősen felkeltse, mindamellett nem vélünk haszontalan munkát végezni akkor, midőn a tanácsot arra jelen sorainkkal is serkentjük, midőn a cimkegyár állami támogatásának interveniálását, mint sürgős természetű ügyet, a nyilvánosság napirendjére tűzzük. n. Tanév elején. Immár újból megnyílnak a tudomány csarnokai. Megkezdődik az ismeretgyűjtés, az emberré nevelés nagy és nemes munkája. Bizonyára mindenkor ünnepélyes a pillanat, mely az uj iskolai év kezdetét jelzi. Ünnepélyes, mert a hol a szülői reménység üt magának sátort, ahol az emberi erő és szorgalom készül megdicsőíteni önmagát, ott a lélek mindig meghatva érzi, hogy bizony szent a tudomány — Ki volt az ?! — riadt fel az öreg Bakonyi álmaiból. — Semmi, atyám . . . Egy kis pók mászott a kezemen, "attól ijedtem meg .'.. — •Pók . . . pók...... Hagyj engem aludni ! — No lássa, rosz ember ! -— szólt Giza mikor meggyőződött, hogy atyja ismét aluszik. — Az a maga dolga volt. — De mikor nem tudtam ellenállani. — De tudjon ! Most pedig csak maradjon ott a szögletben, hova atyám felébredtekor vonult és meg ne próbálja közelembe jönni. — És miért ? — kérdé az ifjú, ismét a leány mellé telepedve. — Talán fél, hogy ismét megcsókolom a kezét ? Ne féljen. Most már az arcáról fogok lopni egy csókot. ;

— Nem,, nem ! Fogja, akkor inkább itt van a kezem. Naprádi. Elek hévvel ragadta meg a felé. nyújtott kezet s csókjaival hajmozá. Majd letérdelt oda a leány' elé s szerelemittasan suttogá : „szeretlek í" •Szemei- szokatlan fényben égtek; ajka remegett s szivének dobbanása hallatszott a néma csendben. — Keljen fel, keljen fel! — sürgette a csarnoka. Erre veti vágyó tekintetét ezer reménytől sugárzó szem, erre szórja áldását számtalan szeretetben élő sziv. A szülői gondoskodás védő szárnyai elkísérik a hivatás szolgálatába állott gyermekeket a megszentelt csarnokig, hogy itt polgárává avassék a szellem, az eszményiség, a lelkiség birodalmának — a tudomány nagy nevében. Bizony ünnepélyessé tesz a jövő gondja, aggodalma és hitteljes reménysége, a munkának fáradsága és terhe, a siker édes gondolata és a sikertelenség gyötrő sejtelme. De a cél és rendeltetés nagyszerűségébe vetett hitünk talán sohasem töltötte el keblünket több sejtelemmel s talán sohasem hozta nagyobb hullámzásba a sziv vágyó es kétkedő érzelmeit, mint épen most. Bízva és aggódva, sejtve és kétkedve érezzük, hogy a hazának talán sohasem volt nagyobb szüksége arra, hogy öntudatos meggyőződésű és akaratú, lángoló lelkesedésű, a hazáért élő és haló fiai legyenek. Ilyeneket pedig nem a földmivelés, nem a kereskedelem, nem az ipar, nem is a milícia nevel, hanem egyedül az iskola. Ez az erős meggyőződés éleszti és táplálja bennünk a nagy reményt és nagy várakozást. Az iskola az igaz magyarok és igaz emberek termő földje, az állásoknak ama forrása, melyből életfentartó erők fakadnak. Az iskola minden fokon a nemzeti releány izgatottá vált hangon — ne térdeljen itt előttem . . . — Gizella!? — könyörgött az ifjú "— oh engedje, hogy igy térden állva imádjam s nyújtson egy kis reményt, hogy a mi még most szivében viszhangra nem talált, idővel talán . . . — Nem, nem! Semmit sem nyújtok. Keljen fel. — Jól van tehát felkelek, de a menynyiben nem akarom továbbra is terhelni jelenlétemmel, egy másik kupéba fogok átszállani. S ezzel egyenként szedte le csomagját. Mikor minden együtt volt már, a leány felé fordult: — Nagysád ! feledje ' el kérem, hogy egy önhöz méltatlan férfiú reá emelte tekintetét, s hogy volt bátorsága bevallani szerelmét, én azonban soha nem feledem e napot, soha nem fogok megszűnni, habár reménytelenül is, nagysádot szeretni. Szemeibe könyek lopóztak, alakja megtörtnek látszott. * Csak nagy nehezen tudta kinyitni á kupé ajtaját s onnan kívülről egy csomó havat sodort be a szél a leány lábaihoz. — Náprádi! ' ' ••*• • Az ifjú visszafordult: