Esztergom és Vidéke, 1907

1907-07-11 / 53.szám

Pénzügyigazgatóságot Esztergomnak!) Esztergom, juiius 9. Régi thémáról szól a nóta, amelyről már sokszor volt szó, de mégis fontosabb, hogy sem elcsépelt lehetne, hogy sem felhagyhatnánk vele. Pénzügyigazgatóságot Esztergomnak ! Sokszor hangzott már el ez az óhaj, de sajnos, eddig még mindig csak óhaj! Vidéki városaink, egyik a másik után megkapja a pénzügyigazgatóságot, csak épen az ősrégi Esztergom az, amelynek sajnálattal kell azt nélkülöznie. Hát oly utolsók volnánk ? Mennyivel rosszabb „Szent István városa" például Aranyosmaróthnál ? Pedig Aranyosmaróthnak is van már pénzügyigazgatósága. Esztergom, jóllehet megyei székhely, s adóhivatala is van, nem érdemelné meg a pénzügyigazgató*) Készséggel adunk helyet a közérdekű soroknak, csupán azt jegyezzük meg, hogy a hivatkozott faktorok tudomásunk szerint az ügyben már eljártak de úgylátszik, mintha Esztergomot szándékosan és célzatosan mellőzné minden téren és minden kérelmével a kormány. A szerk. „Esztergom és Vidéke" tárcája Milán, a bohém költő. Irta: Drozdy Győző. Szalonspiccel jött haza a jóurról Milán, a bohém költő. Felcsavarta a villanyt és mosolyra fintorította az ajkát. Megelégedetten nézett a kis szoba nagy tükrébe. Nyírott, szőke bajszát fogai közé hajtotta s rágta. Kialvó lángú szürkés kék szemei boldogan hunyoráztak. Gyönyörködött magában s idegesen kapkodott Milán, a bohém költő. Félrefordult a tükörtől és kivett a zsebéből egy fotográfiát. „Meg vagy már Te is, Egressy Szidka. Tegnap még rám sem néztél s ma itt a képed. Igy. A többi közé". Leült. Kihúzta az Íróasztal fiókját s előszedett egy rakás fényképet. Valamennyi lánytól való volt. Melléjök fektette Szidkát s kezdte számlálni. „Egy, kettő, három. . . Á, Biró Tercsi, jó estét. Tudsz-e aludni, mióta ugy összecsókoltam parázsajkadat ? . . . Négy, öt, hat, hét . . . Szervusz, Barbikó! Ni, hogy mosolyog az édes. Tán most is én járok az eszébe ... Nyolc, kilenc, tiz . . . Áh, itt az a kolságot? Nem a város elmaradottságában rejlik az ok, nem vagyunk mi oly utolsók, más a hiba. Mig mi itthon ülünk és Pató Pálok vagyunk, addig más, kisebb vidéki városok elszedik előlünk a zsákmányt. Pedig, úgy hiszem, Esztergomnak is jó volna, ha a mostani számvevőségi kirendeltség 7 tisztviselője helyett 30—40 tisztviselő volna ! — De sokkal inkább felülmúlná ezen hasznot az, amelyet a pénzügyigazgatóság által előidézett idegen forgalom nyújtana. Te szegény 107°/

0-os pótadóval megterhelt Esztergom, neked nincs szükséged erre ? De bizony szükség volna rá, mondja a felelet s szeretnők is. Igen ám, de ha óhajtjuk, ne maradjunk meg csak az óhajnál ! Ne engedjük, hogy a mi tétlenségünk s túlságos türelmünk folytán, más vidéki városok miatt rövidséget szenvedjünk! „Kérjetek s adatik nektek", mondja az irás is! Városunk agilis képviselőjéhez, derék főispánjához s jeles polgármesteréhez fordulunk, hogy most, amidőn a kormány úgyis több vidus báró lány, akit négy napja ismerek s már háromszor volt nálam . . . Tizenegy . . . Ni, ez meg a tanácsos lánya, Edit. Evvel hamar boldogultam. Fél óra alatt flirteltünk ; egy óra alatt csókolództunk s fényképet kaptam tőle ... Tizenkettő, tizenhárom . . . Ejnye hát ez ki is ? Ej, a fene egye meg, tán csak nem a Szabó Stefi. Az, biz a! Stefi, Stefi, de szenvedélyesen tudsz te ölelni. De már unlak. Jobban ízlik most a kékszemű, szőke Mariska. Hol is van ? Tizennégy, tizenöt, tizenhat ... Á itt vagy, édes. Na holnap hozzád megyek. Viszek egy régi verset. Azt mondom, hogy neked Írtam. Hej be régen is nem irtain már. Minek is az ? Megélek igy is. Mindennap más jourra hivnak. S nappal alszom: hát nem eszem. No itt van még egy kép. Lássuk. Áh, te vagy az, szép Ördög. Távozz tőlem! És a plafonról a túlsó sarokba pottyant az eldobott fénykép. Egy kis, sovány, imádandóan jelentéktelen, szilaj nézésű lányfotografiája feküdt a padlón. Dühösen tekintett rá Milán, a bohém költő. Az öklét rázta és ordította a fogai között. — Óh, kölyök-szerelmem kinzó ördöge, hogy nem tudtalak még összetiporni. Veszdéki városban állit íel pénzügyigazgatóságot, forduljanak e szegény város nevében az illetékes fórumhoz, kérjék Esztergom részére is a pénzügyigazgatóságot s ha első kérésük nem is nyer meghallgattatást, ne csüggedjenek el, mert ha ezen eszme mellett hiven kitartanak, meg vagyok győződve, hogy nemcsak óhaj lesz, hogy: „Pénzügyigazgatóságot Esztergomnak", hanem rövid idő alatt testté válik az ige s akkor örömmel fogjuk hirdetni, hogy „Van már Pénzügyigazgatósága Esztergomnak." Kamika. Antimerkantilizmus. Világszerte kormány és társadalom vállvetve fáradoznak a kereskedelmi érdekek megóvásáért és előmozdításáért; véres háborúkat vivnak a kereskedelemre kedvező positiók elnyeréseért, gyarmatokat szereznek, a legnagyobb áldozatok arán, csakhogy a hazai kereskedelmet istápolják, a diplomatia, ha hivatását a modern szellemnek megfelelően tölti be, jobbára az általa képviselt ország kereskedelmi érdekeinek áll szolgálatában — csak nálunk nem akarnak mindezeknek szen ott a képed, vagy dobjanak ki a szemétbe. Aztán könyökére hajolt, bámulta az asztal bordó posztóját. Lelkén, minta kinematográf vásznán átcikáztak a mult bánatos kudarcos, szomorúan esztelen képei. Keze feljebb csúszott mindig s már a hosszan fürtöző haját húzogatta kínjában Milán a bohém poéta. Szemeit forgatta s dünnyögött is néha dühösen. Plasztikusakká tette gondolatait. . . . Nem lehettem észnél, mikor megszerettem azt a piros gyereklányt. Hisz alig voltam 16 éves. Ő meg 12. Betegség volt az. Nem szerelem. S mivel önnönmagam kezeltem bajom: nem tudtam kigyógyulni. Csak most. Két hónapja. S azóta 18 lányt bolonditottam el. Csupa bosszúból önmagam iránt. Ahhoz verseket írtam alvó éjeken. Ezeknek az sem kell. Hamis kölyök-ábránd, kölyök-álom csengett a szivemben őrjitő sikoltással. És én panasz nélkül szerettem Lolát. Meszsziről követtem az utcán, vagy a sziget ösvényein. 0 nem is tudott rólam. Mikor egy keresztútnál .találkoztunk: büszkén félrekapta a fejét és kinevetett barátnőivel. Én gyűlölve, pirulva, szégyenülten kergettem tovább. Imádkoztam érte, bár sohasem hittem az imádságban. Féktelen vágyaimat nehéz gonddal versekké rót* a tudatára ébredni, elzárkózva az előttünk lefolyó eseményektől, állandóan az ország mezőgazdasági jellegére hivatkozunk. Mintha akadna józanul számbajöhető elem ebben a hazában, a mely nem méltányolná mezőgazdasági életérdekeinket a maguk igazi és óriási jelentőségében, a mely ne becsülné valódi horderejében a mezőgazdasággal foglalkozó osztályok társadalmi, gazdasági, sőt államfenntartó értékét. Ez azonban nem zárja ki a meggyőződést arról, hogy manapság az egyoldalú érdekeknek kizárólagos, vagy a többi gazdasági tényezők rovására való támogatása az öngyilkossággal határos, mert a dolog természetéből folyik és a világ összes kulturállamainak példája bizonyítja, hogy ipar és kereskedelem virágzása nélkül állam nem erősödhetik, nem gazdagodhatik, nem valhatik hatalmassá. Midőn az érdekeltek az antimerkantilista törekvésekre és hangulatokra hivják fel a figyelmet, midőn annak a reménynek és óhajtásnak adnak kifejezést, hogy visszautasítva félreérthetetlen egyértelműséggel minden olyan irányzatot, amely egy osztálynak a maga egyoldalú érdekeit szolgáló uralmát akarja ebben az országban biztosítani : ekkor éppenséggel nem gondol első sorban a maga egyéni érdekeire, tam. Őrjöngő voltam. Röpeszmém volt: látni. S mikor kinevetett, mint a gyerek, elbújtam a bokrok mögé és sirtam utána. A másik percben meg nagynak éreztem magamat. Hittem, hog}' meghódítom. Óh én bolond azt hittem, tud szeretni az ilyen gyerek. S elfeledtem, hogy én beteg vagyok. Hogy az én érzelmem nem természetes. Mennyit sirtam az ezüstvizű Duna partjain zimankósan fagyos és tunyán meleg éjeken utána. A napsugarak lángbetűkkel írták az égre nevét és én magam minden fába belevéstem : Lola ... A nagy hóhér, az Idő, sorra végezte ki a bűnös napokat és én nem változtam. Üldöztek, kacagtak, szekíroztak, korholtak, gyűlöltek, vertek: és én éltem Lolának. Panaszra sohse nyilt az ajkam. S titkon szerettem őt, betegen, lihegve, koldusán. Ha rongyos volt a cipőm, azon az oldalán mentem, amellyiken nem látta. Egyszer lázasan, őrülten, titkos vágyaktól űzötten jártam utána. S köszöntem neki. Nem fogadta el. Revolvert vettem kezembe, hogy véget vetek életemnek. De gyáva voltam arra. Szégyeltem magam előtte. Kerültem őt. Féltem a mosolyától, melyben gyilkos gúny szokott égni. Látták barátaim nagy kínomat: gyógyítottak. Beszéltek nekem ékesen, ördögien,