Esztergom és Vidéke, 1907

1907-05-26 / 41.szám

hogy szakértő közbenjöttével vizs­gáltassa meg a megyeházat és an­nak megtörténte után készíttessen terv és költségvetést és pedig két alternativa szerint, t. i., hogy mibe jön az, ha az alispánnak a szék­házban lesz lakása és mibe jön, ha nem lesz benn a lakása? Végül felemiitjük, miszerint Sza­bolcs és Szatmár vármegye, továbbá Győr sz. kir. város közönségének a kivándorlások korlátozása és csök­kentése tárgyában a megye közön­ségéhez intézett átiratát pártolólag azzal határozta el a képviselőház­hoz felterjeszteni, miszerint a had­köteleseknek a kivándorlásra, a mig hadi kötelezettség alatt állanak, en­gedély egyáltalában ki ne adassék, másrészt pedig a galíciai bevándor­lás elé görditessenek legyőzhetetlen akadályok, mert ez egyik közvetett okozója a kivándorlásnak, a nép kiszipolyozásának, mely aztán hely­zetén javítandó, keres uj hazát. —n. A fák és madarak napja.*) (Folytatás és vége.) A fácskákat most már egy időre a jó Isten gondviselésére bizzuk, ki meleget s napfényt küld rá s igy növekedésnek in­dítja. Mi pedig nemsokára örömmel látjuk a bimbók feslését s az uj lombokat. ídőnkinti öntözés, a férgektől tisztoga­tás hozzátartoznak a fa ápolásához, azért ezekről meg ne feledkezzünk. Igy^ a fácska évről-évre nagyobb lesz tavasszal meg­hozza virágait s később, a mit a virágok ígérnek, a gyümölcsöt, mint a ráfordított gond és fáradozás jutalmát meghozzák. A nagy fánál arra kell vigyáznunk, hogy ágai el ne sűrűsödjenek, a férgek benne kárt ne tegyenek, s a földnek meg­fogyatkozott tápláló erejét alkalmas mó­don pótoljuk. *) Elmondotta Szölgyémy Gyula igazgató-tanító, a május 1-én t tartott fák és madarak napján, mit lapunkban, több oldalról, különösen a vidékről hoz­zánk intézett azon kérés folytán teszünk közzé, hogy mint közhasznú, minél nagyobb körben legyen megszivlelésül ismertetve, főleg jelenleg, midőn a hernyók köztudomás szerint annyira elszaporodtak, hogy a fákat szinte csupaszra rágják. A szerk. itt. Hogy mikor ? Az talány. Meglehet hogy hatezer évvel ezelőtt ... ki ismeri az emberek sorsát? Különben mindjárt meg fogtok róla győződni. Megállj! Valamennyien megállottak, megdöb­benve. Erősen csengett a fiatal ember hangja a falak közt s fantasztikus titok­zatossággal hangzott. És beszélt: •—• Megálljatok ! Nézzétek ezeket a láb­nyomokat a finom homokban, amelyeket a rég elhaltak hagytak itt ... a többit eltapostuk, ahogy jöttünk, de itt még látni . . . Nézzétek csak ezeket itt . . . egy széles, nagy lábnyom, amelyet követ egy kicsi, apró . . . Igen emlékszem. És most hasonlítsátok össze ! Igy szólt, és elegáns sárga cipőjével óvatosan belelépett az antik egyiptomi szandál hagyta lábnyomba. Teljesen az utolsó, miliméterig beleillett. Aztán tovább kiabált: Ez az én lábam ! Könnyű remegés futott át a fiatal an­gol házaspáron. A fáklyavivők kevésbbé érzékeny emberek, szintén zavart kezdtek érezni. Mombur az egyiktől elvette a fáklyát és heves gyors léptekkel rohant előre a mélységes sötétbe. Nem habozott, ugylát­szott rajta, mintha olyan űton járna, amin vagy százszor ment már végig. Csak ment, folyton előre. — Erre ! Erre ! majd meglátjátok ! Meg­találjuk a hulláját! Emlékszem . . . Az itt elmondottakból láthatjátok, ked­ves gyermekek, hogy a gyümölcsfa ülte­tése és ápolása nem annyira tudományt, mint inkább elhatározást, jóakaratot és gondozást kivan. Ültessetek tehát ti is fát, bokrot, virá­got, rózsát a hova csak lehet. A gyü­mölcsfa helyét édes szülőitek majd kije­lelik. Ezek lesznek legkedvesebb gondja­itok tárgyai és tiszta örömet s nem cse­kély boldogságot fogtok benne találni. Tu­dom, gyöngéd figyelemmel és remény­kedve fogjátok nézni gyümölcsfáitok fej­lődését, szép virágzatát s boldogsággal fogjátok fáitok első gyümölcsével édes szülőiteket megkínálni, akik örömmel fog­nak részt venni a ti boldogságtokban. A kis fa bizonyára meghálálja gondos ápo­lástokat és egyben arra is oktat, hogy a jó fiú is hálás legyen gondos és jóságos szülei iránt. Tanulj fiam a fától hálás lenni szüleid iránt! Szeresd a fát, ne sér­tegesd azt se otthon, se az utcán, se máshol, mert a fájdalmat ő is érzi : a sértés helyén mintegy könnyezik, sir. Sőt azt se engedd, hogy más sértegesse vagy verje a fát. Különösen vedd ótalmadba a gyümölcsfát, hogy az ő termésében, ked­ves adományában télen-nyáron bővelked­hessünk. Hiszen a gyümölcsöt ifjú és öreg egyaránt szereti. De ki is ne ked­velné a , gyönyörű, zamatos cseresnyét, körtét, almát meg a cseresnyés és almás rétest, a lekváros kenyeret s mindazt a jó eledelt, amit gyümölcsből készítenek ? Mindazok tehát, akik örömet találnak a fák virágaiban, lombozatában és kedves gyümölcseiben, mindazok igyekezzenek a gyümölcsfákat szaporítani, gondosan ápolni s becses adományaikért tőlünk telhetőleg védelmezni. II. A fák és bokrok lombjai között vígan élnek az ég vidám madarai, a kis szár­nyasok. Sürögnek-forognak s dalolgatnak az ágakon, mert jól érzik ott magukat; látszik rajtuk, hogy a fák lombsátora az ő legkedvesebb tanyájuk. S valóban, a fa madár nélkül ép oly kevéssé lehetne el, mint a madár fa nélkül. Ok egymást gyá­molitják. Sokan szeretik a madárkákat, de keve­sen ismerik azt a fontos szerepet, mit a természet háztartásában betöltenek. Néme­És mind mentek utána lihegve, gyor­san. Egy sötét szoba bejárata előtt meg­állott, mintha egyszerre borzadással telt volna el és visszarettent, mint valami gyilkos a szembesítéskor. Magasra emelte, a fáklyát, amely vö­rös fénnyel vonta be az arcát és magya­rázott : s — Claret... asszonyom ... nézzék csak, íme az én lelkem sorsának folytatása.. . Én francia ember, aki azt hittem, hogy sze­szélyből jövök ide Egyiptomba, íme most látom, hogy csak visszajöttem. Valami felsőbb, parancsoló hatalom kényszeritett, hogy idejöjjek. Azok az országok, ame­lyekbe ugy kívánkozunk, a mi régi ha­záink, ahol már egyszer éltünk,, s az a vágy nem egyéb, mint a tévelygő, elván­dorolt lélek honvágya . . . Nézzék csak, itt van a szoba ... itt történt a gyilkos­ság. Valami borzasztó dolgot fogunk itt találni. Belépett a szobába, s fölemelt fáklyája eloszlatta a sötétséget. Aztán a borzalom­nak és diadalnak egy kiáltását hallatta. Mindenki odanézett, sápadtan. És min­denki látta, hogy a fal mellé zuhanva egy sárga, száraz holtest fekszik ott, ame­lyet megvédett a feloszlástól a nagy szá­razság. Ott feküdt, a földre dobva, betört koponyával. Ókori egyiptomi volt, cifra, szines ru­hában, mint valami eltörött, szomorú pap­rikajancsi. Körülötte sorban állottak az aranyvázák, éppoly érintetlenül, mint a lyek csak érdekes és csinos teremtmé­nyeknek, kedvesen csacsogó állatkáknak tartják őket, mintha ránk nézve egyébb fontosságuk nem is volna. Pedig, ha ők nem volnának, sem az emberek, sem az ál­latok nem élhetnének, mert a roppant sza­poraságu és falánk bogarak rövid idő alatt kipusztítanák az egész növényzetet. Gondoljuk csak el, hogy egy tarka lep­kétől, mely tavaszkor a napsugárban ját­szik, évenként 320 millió származhat. Egy ily sereg hernyó egy hét alatt egész er­dőrészt megfosztana lombjától. S hogy ez nem nagyítás, azt nemcsak a tudósok is­merik el, hanem a "legegyszerűbb embe­rek is, kik soha iskolába nem jártak, de a hernyók pusztításának tanúi voltak. A jó gazdák nem is mulasztják el tavaszkor a gyümölcsfák megtisztogatását a hernyó­fészkektől és a száraz levelektől. De az erdőt már nem gondozzák így, pedig a hernyók azt sem kímélik. Tudjuk, hogy pl. a gyűrűspohók, ez a szapora, piros szárnyú lepke, ép oly szivese-n rakja to­jásait a kerti szilvafára, mint • az erdők bármely fájára. A fehér szárnyú galago­nyalepke épen úgy ellepi a zöldséges ker­tet, mint a gyümölcsöst vagy erdőt. Saj­nos, az erdőt nem tisztogathatjuk ; de nyá­ron, mikor a munkás kéz sokféleképen van elfoglalva, a gyümölcsöst elhanyagol­juk. Alig menthető mulasztásunk pótlá­sára rendelte a jó isten a madarakat, eze­ket az ingyen dolgozó kis kertészeket, me­lyek fizetést nem kérve, felügyelő nélkül is szorgalmasan dolgozgatnak a mi javunkra kora reggeltől késő estig. Lankadatlan buzgalommal keresik és irtják a petéket, a bogarakat s kitartó munkássággal hord­ják éhező kicsinyeik számára a kártékony férgeket. Nézd az eresz alatti fecskefészek apró lakóit, mennyi férget felemésztenek. Lesd meg a sármányt, a pintyőkét s látni fogod, hogy egyszerre 2—3 tücsköt is visz kicsinyeinek. Hát még a cinkecsa­lád, ez ám csak a jóétvágyú népség; 14-en, 16-an is vannak egy odúban s hány bogarat, hány hernyót emésztenek el ezek a kis falánk állatkák csak egy nap is ? Egy ily madárcsalád apró tagjai több millió férget pusztítanak el addig is, mig a szülői fészekből kirepülve, maguk keresik fel élelmüket. sok kis szent szobor ... Az egész kör­nyezet már hatezer éve aludt, s mégis élt a prehisztorikus gyilkosság emléke. Mombur suttogott: — Én öltem meg ... én ! Aztán kacagásban tört ki : — Hát még most is kételkednek ! Néz­zék csak a fehér falon ezt a véres kéz­nyomot, amely olyan, mint egy nagy fe­kete pók! Ez a gyilkos véres kezének a nyoma ... az idő már gyászos feke­teségbe vonta . . . Nézzék, az én kezem tökéletesen ráillik . . . tökéletesen! Ez az én kezem! Hát még most sem hiszik ? — Hát •—• szólt Claret izgatottan — miért ölte meg ? — Miért ? Miért ? — dadogott Mombur, nagy erőfeszítéssel keresgélve emlékeze­tében — miért ? Nem rablás miatt . . . hisz semmihez sem nyúltam ! Miért ? Vár­jon csak . . . igen ! Mert szerettem a fe­leségét ! Minden összeesik mostani életem­mel . . . Igen, szerettem a feleségét, épp­úgy, ahogy . . . — De Mombur úr — vágott közbe hirtelen Regina sápadtan, reszketve — hisz ez borzasztó ! Ne játszék velünk ily félelmetesen . . . még beleőrülök! . . . És egészen halkan hozzátette : — Majdnem megmondott mindent. —• Nem találja, hogy önhöz hasonlít ? — jegyezte meg gúnyosan Mombur. — Ha kissé csúnyább lenne — szólt flegmával az angol — de nézze csak, itt A pacsirta, a fűrj, a fogoly egész nap bújja a vetést és fogdossa a rovarokat. A gébics meg annyi bogarat fogdos össze, hogy elfogyasztani sem képes, de azért az elfogott rovaroknak nem kegyel­mez, hanem tövisekre szurkálja őket. A kakuk a legdisztelenebb szőrös her­nyóknak kérlethetetlen ellensége. A haikály pedig a fakéreg alatt rejtőz­ködő bogarakat írtja. íme így pusztítják madaraink a növény­világ ellenségeit ! Mint tudjátok, madaraink részint köl­töző, részint állandó madarak. Költözőmadarak: a fecskék, fülemilék, poszáták, billegők, fürjek, gólyák stb. Ezek őszkor, mivel akkor a bogarak a földbe rejtőzködnek, elegendő eleséget nem ta­lálnak, de meg gyenge tollruhácskájuk­ban a téli hideget sem alhatnak ki, azért melegebb vidékre költöznek, de tavasz­kor ismét visszatérnek. Ez okból nevez­zük őket költözőmadaraknak. Állandómadaraink a veréb, búbospacsirta sármány, kenderike, tengelice, pintyőke, cinke, ökörszem, harkály, stb. ezek télen­nyáron nálunk tartózkodnak s állandóan tisztogatják a kártékony férgektől a mezőt, erdőt és a gyümölcsöst. Úgy a költöző, mint állandó madaraink egy idő óta megfogyatkoztak. Az eresz alatti fecskefészek sok helyen lakó nél­kül marad. A mult évben még a fülemüle kellemes dalától zengett a liget; a gólya meg kelepelt a nádas háztetőn; és ma már azt tapasztaljuk, hogy mindenütt ke­vesebb lett a madárdal, de annál több a féreg. Keresték a madarak pusztulásának okait s rájöttek, hogy ennek a bajnak mi vagyunk az okai. Mi pusztítjuk a ma­darakat, miattunk fogyatkozik a számuk. Igen, mert sok rosszlelkű vagy tudatlan gyermek, sőt felnőtt ember is kifosztja a fészket; léppel, vassal, csapdával fog­dossa vagy lődözi a madarat, roppant ká­rára mindennemű mezei gazdaságunknak. Költözőmadaraink, amikor seregesen vándorolnak, a tengerparti lakosok, meg a tengeri hajósok százezer számra fog­dossák kelepcékkel, hallókkal, sőt a hosszú utazástól kimerülteket szabadkézzel is, nem gondolva azzal, hogy az ő könnyel­műségüket s olcsón szerzett eleségüket egész vidékek mondhatatlan, drágán fize­egy papiruszt látok . . . talán valami ér­tékes följegyzés. Biztos hangon szólt Mombur: — Arról a sárgult papiruszról, meg­fogja látni, azt olvassák le majd a tudó­sok, hogy ezt az embert Gambysnak hív­ták, a feleségét Taiának és hogy volt egy barátja, akinek Zechotes volt a neve. Nos hát én vagyok ez a Zechotes ! — Menjünk! menjünk! — kiáltozta Regina. — Ez már elég volt mára! Kifelé mentek, a világosság felé. Ahogy kiértek a napfényre, Mombur elhalványo­dott és reszketni kezdett. — Gyilkos vagyok, — mondogatta. Claret felbátorodott a nagy világossá­gon és vállát vonogatva mondta : — Mindenesetre elévült már. Nyolc nap múlva, hogy nagy nehezen kibetűzték a papiruszt, kitűnt, hogy a holttestet Gambysnak hivták, akinek bizo­nyos Tha'ía volt felesége és valami Zecho­tes a hűséges barátja. Mind a hárman a a XXXVII. Ramses korában éltek, négy­ezer évvel a keresztény időszámítás előtt. Jean Mombur folytonos látomásaitól kí­nozva, hirtelen Franciaországba utazott. — Jól van — szólt Claret, a feleségére tekintve — mégis csak kellemetlen dolog, ha valakinek oly nagy memóriája van. . . és igazán, a franciák nagyon komikusak.

Next

/
Thumbnails
Contents