Esztergom és Vidéke, 1907

1907-05-12 / 37.szám

Gazdasági munkáslakások. Az egész világon előtérbe lépett a törekvés, hogy a munkások hely­zetén javítsanak. A munkásosztály erőteljes szervezkedése, amely több­nyire ferde irányba terelte az osz­tály törekvéseit és romboló, rend­bontó törekvéseket váltott ki az el­keseredett lelkekből, a legújabb idők sürgős föladatává tette az úgyne­vezett szociális kérdés megoldását. Időnként és helyenként veszedel­messé mérgesedett a viszony a munkás és munkaadó, sőt a társa­dalom összes vezető osztályai kö­zött. Önző érdekektől vezetett ele­mek igen sokszor a munkásokon kivül álló körökből rávetették ma­gukat az elégedetlenek millióira. A könnyen izgatható lelkek képzelete elé képtelenül merész álmokat va­rázsoltak. És a sokszor elhanyagolt munkásnép mohón szívta magába a mérges, kábító gőzöket. Nem vet­ték észre, hogy hamis vezetőik csak érvényesülni akarnak, de nem őszintén törekednek a helyzet javi­tására. Magyarországon is hasonló jelen­ségek tűntek fel. Mintegy tiz év­vel ezelőtt annyira fejlődtek az iz­^Esztergom és Vidéke" tárcája Vőlegény barátomhoz. Kedves Jenőm. Eddig kétkedőn hittem, mi már bizo­nyos : hogy vőlegény vagy. Köszöntlek hát fiú, baráti lelkem őszinteségével. És csevegek is neked az én bugó, szerelmes hangomon egy ódát ez ünnepre. Nem csú­fítom el azonban bamba rimekkel, mert Te úgyis tudod melódiáját annak a nótá­nak, amit mi szerelmes kis-titánok már ezerszer eldaloltunk ... Hol volt, hol nem volt . . . volt egy­szer két szilajlángú csillag a nagy Göncöl alatt. Ott ragyogott már Ádám Éva óta. Csöndes, lusta álmok szent idején együtt bámultuk e két csillagot veled. Az egyik az enyém volt. A másik a Tied. Az enyém nyugtalan volt. Fickándozó gyé­mántszinekben vibrált. A Tied, mint egy szerelmes álom. Méla és békés . . . A Te csillagod mellett most egy nagy­lángú, álló meteort látok. Csodás színeire nincs nyelv. Lelkem, á csoda-mikroszkóp mutatja: mint simul egymásra a Csillag és a Meteor. Aza Meteor amely a Te vonzó körödbe tévedt. Hogy örökké melletted gátasok, hogy még a mezőgazda­sági munkások is, akik pedig gon­dolkozásban és érzésben nyugod­tabbak a városi gyári munkások­nál, zendülésbe törtek ki. Azóta nagy lépésekben haladt előre a munkásnépről való gondoskodás. Szabályozták a munkás és a gazda jogviszonyát. Megalapították az Or­szágos Magyar Gazdasági Munkás és Cselédpénztárt. És ugy a tör­vényhozás, mint a kormány szíve­sen támogatott minden oly kezde­ményezést, amely a munkások jo­gos kívánságainak teljesítését cé­lozta. Ugyanebben az irányban tett ujabb lépést a gazdasági munkás­házak illetőleg otthonok létesíté­sére. Minden embernek ellenállhatatlan vágya, hogy akkor, amidőn a csa­ládalapítás ideje elérkezik, nyugodt és biztos otthont teremtsen magá­nak. A városi ember, akinek al­kalma van a sok szép üresen álló bérlakás közül választania, ha nem is elégedett, de meg tud nyugodni kényszerűségből abban, hogy nincs saját háza, állandó otthona. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy a vá­rosi munkás részére nem volna legyen. Téged öleljen, szilajszemű gyerek. Téged szeressen nobilis szépségű férfi. S az a másik, züllött, bolond csillag, az én csillagom : bámul Titeket. Irigy, sanda szemmel néz rátok. Hallja szerelmes sza­vatokat, melyben napkelet tüzes melódiái csengnek . . . Látja fehér kezeteket ösz­szefogódzni, mikor benne rezeg Mekka minden puha, meleg delejessége . . . Hallja titkos tárnák sötét öblében elcsat­tanni a tilos menyasszonycsókot *. . . Amely édesebb azon csókoknál is, melyek valaha az Eonok ajkain sisteregtek élet­ölő gyehenna-tűzzel . . . O, az én szerelmem: boszorkány le­genda. Miben vakon hiszek én, fehér leány­nyájakat terelgető, buta, babonás pásztor. Még most is azok a szenvedelmes jaj­jok búgnak ajkamon, melyeket már any­nyiszor megtagadtam. Azok. A régiek. Az én rút, bus, lompos, éhes, fakó, fá­radt ifjúságom siralmas, lomha jajjai. Me­lyeket annyiszor elzokogtam Neked alko­nyati órán, arról a fekete lányról . . . Akit csak annyira ismerek, hogy láttam s hallottam róla. Aki talán nem is olyan tökéletesült, mint a milyennek az én extrémé, bolondos, neuraszténiás, csa­pongó, lázas, forró, nagy fantáziám kép­zeli. Aki talán csak olyan lelkű, mint Ágnes a mosóné lánya. De én nagynak, hősnek, csodaokosnak, viráglelkűnek kép­szükséges állandó otthon létesítése. De ami rá nézve különösen kívána­tossá teszi, az a lakásuzsora, az érhetetlenül magas lakbér elleni vé­dekezés. Ez egyelőre másként is teljesíthető. Más a helyzet a mezőgazdasági munkásoknál. A falvakban az em­berek nagy része saját házában la­kik, e tekintetben jórészt egyedül a munkás kivétel. A földnélküli kénytelen lakást bérelni. De a fal­vakban kevés az ilyen lakás. S ha van, az is igen bizonytalan. Egy tűzvész, egy árviz, amely a rozoga épületet megsemmisíti, vagy a tu­lajdonos családjában beálló változás akármikor azt eredményezheti, hogy a munkás lakás nélkül marad. Már maga ez a rettentő bizony­talanság, a jövő miatt való folyto­nos aggódás súlyos gondként ne­hezedik a munkás lelkére, aki emiatt nem nagyon ragaszkodik la­kóhelyéhez. Könnyen elvándorol más vidékre, újra kezdeni az éle­tet. Vagy éppen bucsut mond a hazai földnek és kivándorol. Ez a nagy nemzeti veszedelem lebeg a szemünk előtt, amidőn kívánjuk, hogy a munkásokat minden lehet­séges módon a földhöz kell kötni. zelem. És szeretem. Mint ilyent -szeretem. És ezért szeretem. Az én szerelmem olyan, mint a kol­dusé, aki a gróf kisasszonyba szeret. Aki csak egyszer adott neki alamizsnát. Te­hát bolond szerelem. A Tied, Jenő, mint a hegedűsé, aki addig énekel, mig övé a várleánya. Sze­rencsés és boldog szerelem. Te is olyan álomfaló, csillagos, holdas legény voltál, akárcsak én. Beletudtál sze­retni a gyöngyvirágba, mert illatos volt. Mint én a Pipacsba. Mert. .. mert nekem tetszett égő szine. Én nem ismerem lelked fehér király­lányát. Azt se tudom : szőke-e, barna-e ? Álmodozó, vagy életrevaló ? De egyet sejtek róla. S ez : hogy szerelmes. No-no. Ne vedd természetesnek ezt. Ma az érdekházasságok tömkelegében ez igen ritka precedens. Hogy Te szerel­mes vagy azt tudom. Ismerem ideális lelked, mely nem tud szerelmet hazudni. S azt is tudom, hogy Emmácskád az. Mert a lány-lelkeket vonza az étheri szép­ségekbe merülő szerelem-vágy. Megaztán, mert benned, Jenő, csakis Téged maga­dat, az embert szeretheti. A Te neved után nem mondhatja : bankár, vagy : nagy­birtokos. Csak annyit hogy X. Y. És slussz. — Ebben a tekintetben bir kiváló fontossággal a munkás-otthonok kérdése. Az az ember, akinek egy darab szilárd talaj tulajdona van, ahol lábát megvetheti, nehezebben moz­dul el onnan, mint az, akit ily erős kötelék nem vonz. Hiszen az a biz­tos pont alapul szolgálhat a további nyugodt fejlődés számára. Arra le­het és érdemes építeni. Az arra for­ditott munka nem másnak hoz gyü­mölcsöt, hanem a letelepült mun­kásnak. Az apától örökölt ház ura nem tudja igazán méltányolni azt az örömet és megnyugvást, mely ab­ban a pár szóban megnyilatkozik : Az én házam." Csak az ide-oda vetődő, ház nélküli ember érti, hogy ebben egy egész világ rejlik. Még akkor is, ha ez a ház valójában nem egyébb, mint nádfedelü, ro­zoga kunyhó. K. U. Dr. Kmety Károly beszámolója. Dr. Kmety Károly, a város illusztris országgyűlési képviselője, áldozó csütör­tökön eljött közibénk, hogy eddigi műkö­déséről választóinak beszámoljon. Nagyszámú hallgatóság lepte el a Szé­chenyi-teret, annak a városháza előtti Eo ipso: a lelkedet szereti. Szinte tudom szerelmetek történetét. Te, mikor először láttad őt: már meg­szeretted. Meg találtad benne — minden Schopenhaueroskodás nélkül mondom, — azt a tipust, kit kerestél. Miről Heine azt mondja: „Es ist eine alte Geschichte, doch bleibt sie immer neu." Azon lány légköre kit megszerettél, ugyanolyan levegőjű, mint a Tiéd. Ha Te a magyar cigányt szereted: Ő is. Ha Te Wagnert imádod: Ő is. Ha Te poéta­lélek vagy: Ő sem prózai. És csak örül annak, ha lát Téged a pagonyi bozótok között rímet keresgélni. Szóval: szellemi egyéniségtek egy. Szivetek lángja egyforma cimképeket mutat. Ez a receptje az állandó szerelmeknek. Ahol ez a lelkirokonság ily nagyfokú, ott történhetik bármi: a szerelem él és nem csökken. Az ilyenek aztán nem tudnak lemondani egymásról. A feledés minden kísérlete meddő. Mert igaz, mit Étienne mondott: „On revient toujours á ses premiers amours." ... És fönn, a Göncöl alatt ragyog tovább az a két, szilajlángú csillag. Az egyik párosan. A másik csak egyedül: kialvó, bágyadt, lomha, irigy fénnyel. S ha az égi rónán tülekedve, vadul,

Next

/
Thumbnails
Contents