Esztergom és Vidéke, 1907
1907-05-09 / 36.szám
Foglalkozzunk a néppel. Elszorul a szivünk, mikor az időről-időre kiadott statisztikai adatokat olvassuk. Komoran merednek elénk a számadatok. A mult hónapban, vagy negyedévben ennyien és ennyien pusztultak el tuberkulózisban, annyian mentek Amerikába. Azok örökre itt hagyják e szegény hazát — ezek — azt mondják, csak ideiglenesen. Azt mondják ... de tényleg vájjon hányan jönnek vissza?! És akik visszajönnek, nincsenek-e elveszve hazájuk számára. Hisz nem is azok az emberek jönnek vissza, akik kivándorolnak! Erőtől, egészségtől, életkedvtől duzzadó emberek ezreivel hagyja el a hajó Fiumét s akiket visszahoz, — fáradt, törődött emberroncsok azok. Szeretem az egyszerű embereket. Elbeszélgetek velük órákig. Egyszerű lelkük őszinte megnyilatkozása érdekel. Beszéltem sok kivándorlóval. Mikor kimennek, telve vannak reménnyel. Felcsigázott fantáziájuk légvárakat épit. Elmennek Amerikába, pénzt keresnek s majd hazajönnek, itthon birtokot vásárolnak, építenek házat s mint vagyonos emberek élnek itthon jómódig tyoldkóros. — Marinella nővér, tartsa kérem magasabbra a lámpát. Nézze csak: itt van a lábak nyoma az agyagban. A • megszóllitótt odatartotta a kis, négyszöges .bádoglámpát, miben olajos mécs égett. — Igazán — kiálltott fel a meglepetés hangján — lábnyom. Valaki tehát csakugyan kijár innen a zárdából: jól hallotta hát Ensteila a lépéseket az éjjeleken. Borzasztó dolog ez. De ki lehet az a szerencsétlen ? S vizsgálták a két kicsinyke cipő nyomát. - — Női cipő nyoma : a sarokról látni, de. nem nővéreink közül való. • — Kegyelmes Isten, hogy is gondolhat nővérem ilyesmire! A mi zárdánkból. Ez csak a növendékek egyike lehet. — Lám, valóban erre nem is gondoltam. Gyerünk, vizsgáljuk át az alvó szobákat, ott vannak-e ágyamban mind. Felsiettek a lépcsőkön, bejárták az emeleti tágas alvó termeket és sehol semmi rendetlenségre, hiányra nem jöttek rá. A növendékek jól aludtak s csak lélegzésük hallatszott az éjjeli csendben. — Itt valami borzasztó dolog történik, ban. Csillogó, káprázó szemük látja a nagy garmada pénzt, melybe Amerikában csak bele kell markolniuk s küldhetik, hozhatják haza zsákszámra. Ellenséget látnak abban, aki felakarja őket világosítani. Igy, mikor felkészülnek. S ha visszajönnek ?! Tört a szemükfénye, lezsarolt, sovány a testük, nincs életkedvük. Legtöbbje még valami csonkítást is visel emlékül. Egyik a kezét, másik csak egy ujját, a harmadik az egész karját, valamennyi azonban az erejét, az egészségét, az életkedvét hagyta ott, Amerikában, cserébe azért a néhány száz koronáért, amit magával hoz — ha hoz! Nem akar az már gyarapodni, többet dolgozni, de nem is tud. Megtört a teste, de megtörött a lelke is. Egy csendes zug minden vágya, ahol meghúzza magát, ahol békében meghallhasson. Ebből az emberből nem lesz több haszna a hazának. És még ha vissza tud jönni! De azok az ezrek, százezrek, akik ott künn jeltelen sírban alusszák örök álmukat! Vagy akik még élnek és szenvednek! Húzzák az igát s rohanvást rohannak korai sirjuk felé! Elrettentő a sors, ami a kiván— szólt az az apáca, kit társnője az imént Marinellának nevezett. — Érzem, valami rettenetes lehet. — S anélkül-, hogy a talányt megfejtették volna, voltak kénytelenek kamrácskájukba térni. Az éjet természetesen álmatlanul töltötték. Reggel a kicsinyke zárda őszülő hajü főnöknője, a szentéletű Silvia nővér, consiliumba hivta nővéreit. Elhatározták, hogy felváltva egész éjjel őrködni fognak a növendékek hálóiban. Végére kell járni a dolognak. Utóvégre a dolog ennyiben nem maradhat, hiszen lehetetlen megtűrni azt, hogy a klastromból éjjente növendékek kijárjanak. . . II. Szokatlanul gyorsan jött el az este. Mikor félkerült az égboltra az aranyragyogásu, teli hold, 3 apáca figyelt a sötétben. Minden neszre fel-felriadtak. Megerőltették a szeműket, hogy lássanak. Sehol semmi. Éjfél már elmúlt s a hold már alacsonyra szállt. Hűvös, félelmes, sárga sugarával beesett a középső terem befüggönyezetlen ablakán. Megfestette nyugodt, bágyadt fényével az egész termet. Hilária nővér megrettent. A hatos ágy lakója, egy kis, szőkehaju leány felült az ágyban. Lassan, mintha félne, hogy felkölti ' társait. Hideg verejték gyöngyözött a széparcú dorlókat várja s a kivándorlás még tart, egyre tart. Hullámzik a tömeg Amerika felé s az ország gyengül, e gy re gyengül. Fogy a vér, a nemzet vére. Vájjon mikor szűnik meg a vérzés! A baj nagy — de nem gyógyíthatatlan. S erős meggyőződésem, hogy a baj orvosszere nem tisztán a kormányzat, a törvényhozás feladata, hanem nagyrészben a társadalomé — az intelligenciáé. Mikor az orvos valami bajt gyógyítani akar, először a baj okait kell kikutatni s azokat megszüntetni. Ekkor megszűnik a betegség is s csak a lábadozó beteg megerősödését kell elősegíteni. Igy, ha a nemzetünk testét pusztító betegséget akarjuk kiirtani, a baj okait kell kiderítenünk s megszüntetnünk. Nemzetünk erejét ma két nagy betegség sorvasztja. A tuberkulózis és a kivándorlás. Mindkettő olyan betegség, mely elhanyagolás esetén a pusztulásba dönt. — A tuberkulózis meggátlására már megindult az erőteljes társadalmi akció. Ma már majdnem az egész társadalom bele van vonva a tuberkulózis elleni védelembe s az eredmény szemmel látható. Rövidesen megnyílik már a Hilaria sápadt homlokán, de nem mozdult: megfogadta. A leány ugy fordult, hogy a hold beeső sugara épen az arcára esett. Összetette kezeit s nézett előre mereven a fénybe. Leszállt az ágyról. Lassan, remegő, ingó léptekkel egy másik ágyhoz ment. — Lizi kelj fel: jöjj velem. Gyere, oly világos, szép odakünn az éjei. Melegen, édesen nevet le az aranysugaras hold. Jöjj. Elvezetlek hozzá. Oly szép. Fekete a haja s a szeme. Olyan fekete, mint az éj, ha nem süt a hold. Ott alszik fehér, habos, csipkés párnákon. Jöjj, megmutatom őt neked ... De a másik leány nem felelt. — Nem jősz ? Jer, jer aranyos gyermek. Ne engedj egyedül abba a hideg éjszakába . . . Lizi megfordult párnáján s hallhatóan mondotta. — Nem . . . nem megyek, Margit. . . A szőke szép leány felkelt az ágyszélről. — Nem jősz ? Magam megyek. El kell mennem. Ugy sziv magához,. megyek. — Odament a tükörhöz, megigazította szőke haját, mit egészen aranysárgára festett a hold. Ugy folyt le váltaira, mint egy hullámos arany folyam a sziklautján. Kikereste kicsinyke, gömbölyű fakeretes tükörét s játszott a holdsugárral. Felvetítette a falra, a plafondra s gyönyörködött a sugaras játékban. Aztán letette a tükröt. második szanatórium is, mely menteni hivatott a veszni indulókat. A másik nagy — s megállapíthatjuk, a nagyobbik baj a kivándorlás. Minden héten indul a nagy hajó Fiúméból, s a hajón ezer és ezer kivándorló. Hisz ez év első negyedében Magyarországból 27367 ember vette kezébe a vándorbotot. Hisz ha igy folytatódik, lassankint üresek lesznek a községek. Tenni kell valamit — kiáltja a társadalom ! De mit ? Keressük meg a bajok okát! Foglalkozzunk a néppel! Ö... s. Az esztergom-vidéki róm. kath. népnevelők egyesületének közgyűlése. A vármegye területén működő esztergomi, bajóti és párkányi kerületi tanitók f. hó 4-én tartották meg újból való alakulási közgyűlésüket a városház nagytermében. A terem teljesen megtelt a jelen és a jövő tanitói nemzedékkel. Vendégekül láttuk Gieswein Sándor győri kanonokot, az országhirű szociológust, Koszival István dr., Csernoch János dr., Andor György dr. p. prael., esztergomi kanonokokat, Wimmer Imre polgármestert, Schweiz Vilmos kir. tanfelügyelőt. Felöltözött . . . S megindult kifelé. Lassú, tovakúszó léptekkel, előrenyújtott karokkal haladott előre. Vissza-visszanézett, mint az üldözött őzike. Minden reccsenésre öszszerezzent. Ilyenkor megállott, kezeit védőleg emelte homloka elé, aztán ment tovább árnyéki, ingó bizonytalan lépteivel .. . ' Hilaria nővér borzasztón szenvedett, de nem félt. Bátorságot adott beléje az isteni hit, a szent fogadás s az akaraterő, mi arra birta, hogy ne féljen. Utánna ment a leánynak. Magához hivta suttogó szóval Marinella testvérét, a fiatal, bátor Aifonzát s mentek a leány után. . . A kapunál megállott a leány. Zárvavolt. De csak egynehány pillanatig tétovázott. Előkereste a kulcsot. Azzal a biztonsággal járt-kelt, dolgozott, mit csak az ő beteg lelkének megoldhatatlan suggerátiója birt el. Minden lépte, mozdulata biztos volt, ezerszer biztosabb, mint az élőké. Mintha csak egy szellemi lény élne benne. Megtalálta a kulcsot s nesztelen zárta fel a máskor oly , nagy zörejjel nyiló tölgyfaajtót, mihez fennlétekor elenyészően csekély volt az ereje. Bezárta maga után kivülről az ajtót s eltűnt a két apáca őrködő szemei elől. Ekkor jött Alfonzának az a mentő gondolata, hogy a zárda másik, kijárásán siessenek ki: akkor épen szembekerülnek
