Esztergom és Vidéke, 1907

1907-01-10 / 3.szám

Dr. Feictatiüger Sándor. A tudományos világnak gyásza van. Egy lelkes úttörője szállott a sirba. És bárha az aggastyán korának terhe nehezedett vállaira, mindamellett testi és szellemi ereje megküzdött az évek súlyával. A hatalmas szervezettel biró testben ép lélek lakozott, melynek éltet adó ereje a tudomány volt, amiben ha ideigóráig kifáradt, a boldog családi élet volt az az oázis, melyben tudományszomjas lelke a munka után üdülést talált. A szunnyadó természet, mely hólepel alatt alussza téli álmait, felriad az első kapa vágásra, mely kihűlt hamvait az anyaföldnek készül átadni, hegy, völgy s a rónaság flórája, az ő barátai, régi jó ismerősei megérzik tehetetlenségre kárhoztatott álmukban, hogy az ő patronusuk megszűnt élni. Városunk, megyénk, de sőt az egész ország, sőt elmondhatjuk Közép-Európának viránya volt az ő lelkének otthona. Ismerte azok mindegyikét úgy, mint senki más. Nagy buzgalommal, kitartó munkássággal és lankadatlan szorgalommal szentelte életének javarészét azok megismerésének - és „Esztergom és Vidéke" tárfája Diák szerelmek. Künn nagy, fehér pelyhekben hull a hó. S amint leesik a földre, úgy vonódik be minden ezüstös, csillogó lepellel. A futó, reszkető szellő fel-felmarkolja a reszkető fehérséget s mintha incselkedni akarna a földdel, feltakarja a testét. Hadd fázzék az öreg . . . A kandallóban zizegve pattog a tűz. A láng, izzó, véres, magával vibrálva futja be az átellenes falat s fantasztikus képeket rajzol reá. — Jöjj közelebb, Zoltán. Hallgasd végig, amit mondok most neked. Elmondom, mert végtelen erővel nyomja a lelkemet. Szorítja a szivem. Ugy érzem, mintha valami vasmarokkal, irtóztató erővel facsarná. Ettől a fájdalomtól akarok szabadulni . . . — Tudod, hogy Sándorral szerettük egymást. Szerettük oly végtelen szerelemmel, mellyel ember szeretni csak tudhat. Ő kis gimnazista volt, mikor megismert. Én kis, rövidszoknyás polgárista voltam. Egyidősek voltunk. Talán még én voltam három nappal idősebb nála. Az első táncszerzett magának hervadhatatlan érdemeket, halhatatlan nevet. A koszorúk virágerdejének minden szála, levele bánatosan simult a ravatalra, mely azok igaz barátját, régi jó ismerősét rejtette magában. De nemcsak a tudományos világnak, gyásza van városunk társadalma minden osztályának, vallás és társadalmi különbség nélkül, mert nem volt intézménye társadalmunknak, mellyel valamelyes vonatkozásban, kapcsolatban ne lett volna. A közügyek terén minden, a város, a közélet érdekét szolgáló ügynek előharcosa, szószólójaként iáttuk őt. Társadalmi téren nem kevesebb tevékenységet fejtett ki. A város érdekeinek előbbre vitelében minden téren kivette részét. Az irodalom terén botanikai műveivel szerzett magának elévülhetetlen nevet, melyeknek nagy része az akadémia kiadásában és megbízásából jelent meg s amelyek azért birnak kiváló beccsel, mivel, mint források, egyedül állók. Mély tudományossága dacára nem volt az a rideg tudós, ki magába zárkózik. Szerette embertársait, kiknek ha kellett, szívesen szegődött iskolámon ismerkedtünk meg. Ő olyan, helyesarcú, kis fiúcska volt. Azt mondta már a legelső órán : „Margitka, magával szeretek legjobban táncolni. Nem tudom miért. De azok a többi lányok mind olyan csúnyák és mind olyan üresek. Magának a szemében több az élet, mozgóbb, izgalmasabb a világ, mint az ő egész lényükben. A magácska ajka egészen másként beszél, mint az övék. Magának olyan aranysugaras a haja. S olyan parányiak lábacskái . . . — Lesütöttem a szememet. Ugy éreztem, igy kellett tennem. Nem szóltam a mamának semmit akkor este erről. Ez volt az első titkom. De akkor este nem is imádkoztam az Istenhez ugy, mint eddig szoktam. Összetettem , a dunna alatt két kezem és úgy könyörögtem: „tedd édes Istenkém, hogy sok, sok táncóra legyen, miben mindig csak a Sanyival táncoljak" . . . — Elaludtam. Csúnya, rossz, álmaim voltak. Sándort láttam hidegen, holtan, véresen. Megölték. Fel-felriadtam ... És sirni kezdtem . . . Anyám részvéttel vett az ő ágyába . . . — Azután már csak Sándorral táncoltam. És csak ő töltötte el minden gondolatom. — Mikor leérettségizett, eljött búcsúzni. Pestre ment az egyetemre. Megesküdött, segitő társaul. Nyájas, kedves modorú öreg úr volt. ki a tudományon kivül családjának élt. Midőn halálának hire szárnyra kelt, az általános részvét, szomo ruan impozáns jelei város szerte nyilatkoztak meg. Szerettük őt mindnyájan, tiszteltük, becsültük. Magas életkorának történetét a következőkben adjuk: * Baranyanádasdi Feichtinger Sándor dr. szül. Esztergomban 1817-ben. Atyja a hercegprimási uradalmak főszámvevője volt. Az elemi és középiskolákat szülővárosában, mig egyetemi tanulmányait Bpesten végezte. 1840 ben Bpesten tudorrá lett avatva, amelynek utána sebészeti, szemészeti és szülészeti tanulmányainak bővítése végett egy évig a bécsi egyetemet látogatta, mely alkalommal, az azon évben feltalált inmetszéseket magától a feltalálótól, Diffenbach, nagy hirű berlini sebész tanártól sajátította el. Hazajőve szülővárosába, itt számos műtétet, a többek között nem egy kancsal szem operációt végzett sikerrel és igy ő a legelsők között volt, kik inmetszéseket Magyarországban végeztek. Ambiciózus terve, — mely szerint egyetemi tanszékre aspirált — ép nagyfokú tudományos képzettségén szenvedett hajótörést, mivel hazajőve Bécsből, oly tömegesen keresték fel s kérték ki orvosi tanácsait, hogy kedvenc tervével foglalkozni ideje ha készen lesz s ha szeretni fogjuk egymást, elvesz feleségül. Hittem neki. Ismertem, hogy férfiú. És a szavát megtartja. — Először jött haza Pestről. Már akkor láttam, visszaakarta lelkemet űzni a közönybe. Arról beszélt, hogy ő csak 1012 év múlva nősülhet. Én akkor már százszor is férjhez mehettem, mig ő meg akar nősülni. Sirtam. Ő meg szánt. És újra megesküdött, hogy minden a régi lesz ... II. — Épen most egy éve, farsangkor ismerkedtem meg Majorosy Dénessel. Nekem nem tetszett. Ki nem állhattam, olyan fanyar erőltetettség ült mindig az ajka körül. És hazudott, pózolt. Szóval épen elletéte volt Sándornak. És anyámnak mégis tetszett. Persze városi hivatalnok volt és Sándor csak 5-öd éves orvosnövendék. — Egy este, ismerettségünk után talán három hétre, anyám sokszor komolyabb volt, mint eddig rendesen őt látni szoktam. Láttam, valamit mondani akar. Magához húzott. A fülembe súgta. „Majorosy ma délután megkérte kezedet . Majd leroskadtam ijedtemben. Kifutottam a szobából. Sirtam, jajongtam. Anyám is megszánt. Aztán dacosan mondtam : „nem, nem megyek hozzá. Nem megyek egyáltalán férjhez!" nem volt s igy szülővárosában telepedett meg. Kopácsy hercegprímás, kinek udvari orvosa volt, mint a megye örökös főispánja tiszteletbeli megyei főorvossá nevezte ki. 1848-ban nősült meg, nőül véve Massa Alajos Nógrádvármegye főorvosának leányát Máriát, kivel 59 évig a legboldogabb családi életet élte, mely házasságból nyolc gyermeke származott; dr. Feichtinger Elek közös pénzügyminiszteri oszt. főnők, a bosniai országos kormány tagja, dr. Feichtinger Ernő, győri kir. ítélő táblai biró, Győző, fővárosi reáliskolai tanár, Sándor, érsek urad. számtartó, Oktávia, özv. dr. Dezső Gyuláné, Adél, néhai Tolleé Gyuláné, Margit, férj.Faragó Ambrusné és Blanka. Alig volt hathetes házas, midőn a szabadságharc öt is fegyverbe szóllitá s kardot kötve a csapathoz sietett, majd hazakerülve, átvette a honvédhadsereg súlyos sebesültjeinek gyógykezelését, amiért később sok üldözésnek volt kitéve. A passiv rezistencia idejében ő is megtagadta az adófizetést, mire lakását egy szakasz katona szállta meg, akiket elhelyeznie és élelmeznie kellett. Nem lesz érdektelen, ha felemlítjük, hogy midőn a lakását megszállt katonák pár nap múlva gyakorlatra vonultak ki, Feichtinger a kaput bezáratta, mit a visszatért katonaság bezúzva, családját a lakásból kiszorította és azt újból elfoglalta. 1860-ban megyei főorvossá, majd 1873ban városi főorvossá választatott meg, majd négy évre rá, kórház igazgató főorvossá. — Anyám lassan sírdogált. Én meg sírva levelet irtam Sándo'rnak. Megírtam, hogy ő az oka hogy most, igy vagyok. Hogy jöjjön azonnal, ha szeret és beszéljen a mamával, mert én nem tudom, mit teszek ... És anyám szólni kezdett. Hogy nem éli túl azt, hogy egyetlen gyermeke ellentmond néki. Hogy megöli a dacosságom, meg az akaratosságom. S hogy nem szeretem őt . . . Nem tudtam mit tegyek. A szerelem küzdött bennem a szeretettel. És az utóbbi győzött. Anyámért eldobtam a szerelmemet. Anyámért megtagadtam Sándort ... A levelet eltéptem, hanem megírtam helyette egy másikat, melyben tudattam vele, hogy menyasszony vagyok. — Fájt megírnom ezt. Szerettem még akkor is és most is Sándort. Övé a lelkem egészen. Majorosyt csak azért szeretem, mert anyám úgy kívánja. Vártam. Sokáig nem kaptam Sándortól semmi választ. Azóta már az eljegyzésem is rég meg volt. Mához egy hétre lesz az esküvőm. És Sándortól csak ma reggel kaptam választ. Bár ne irt volna inkább. S a válasszal együtt jött egy kis csomag. A levélben azt irja : „Eljöttem idáig az életen át Önért. Ön volt a célom, mit elérni vágytam minden erőmmel. És most látom : hiába jöttem. A cél letört . . • Leveieit küldöm. Az enyémmel tegye