Esztergom és Vidéke, 1906

1906-09-20 / 75.szám

ennek tövéig, erre rohammal támadnak, de a hegyoldal nagy meredeksége mellett az ellentálláson meghiúsul elszánt kísérletük, mely sikertelen kisérlet után a fejedelem már most reményét a megkezdett aknamurikába helyezi, s azt legnagyobb eréllyel folytattatja. Augusztus 23-án a hős kuruc sereg ismételt rohama 400 halott és sebesült hátrahagyása mellett meghiúsul, míg végre szeptember 5-én az ostromlók halalt megvető elszántságának sikerül, hogy beszállítják az akna megtöltéséhez és felrobbantásához szükséges szereket, s a fejedelem felszóllitja hadsegéde által a vár parancsnokát Kukländer báró altábornagyot a vár feladására, üzenvén neki, hogy a vár bármely pillanatban felrobbantható, a végső ostromra is minden készen áll, ám nincs célja sok keresztény vér további feláldozásának; kegyelmet ajánl, s kész a vár feladásának feltételei iránt egyezségre lépni; ellenkező esetben azonban senki kegyelmére ne számítson. Kukländer az ajánlatot visszautasította, kétségbeesett erőfeszítéssel elfoglaltatja az aknát, melyet a kurucok ismét visszafoglalnak s végre szeptember 13-án Kukländer a vár átadásába beegyez. A kapituláció feltételei iránt folytatott SZÍVÓS alkudozások után a szeptember 17-én a várőrség a várból kivonult, 19-én pedig a nemes lelkű fejedelem ünnepélyes Te Deumot mondatott a Bakács-kápolnában, hála imáját rebegve a Mindenhatóhoz, hogy a vár szerencsés bevételére segítette. A kép, melynek tehetségemhez s az alkalomhoz képest csak halavány vázlatát adhattam a rendelkezésemre állott történeti adatok nyomán, s melyről a mai nap emlékéül a t. képviselő urak és közönségünk körében való szétosztásra nyomtatásban sokszorosított a vár ostromával és bevételével egykorúnak vélelmezett, zamatosán megirt krónikás vers is szóll, tárgyánál és érdeménél fogva megragadó; annak eredetije pedig, amint történt és végbement, helyi emlékeink oly klenodiuma, mely előtt hazafias lelkünk mély meghatottságával állapodunk meg, hogy hálásan elmélkedjünk az értünk vérüket hullatott szabadsághősök, főképen pedig Lecsapja magát s görcsös zokogással tépi magán a drága csipkés pongyolát. — De ugyan izékém, édesem ! Ne izélj már úgy. Hisz nem történt semmi izé. Bocsáss meg már no. Nagyon fáj az izé, a fejem. Pá kedvesem én aludni megyek. Némi bátorságot öntött bele a szesz. Most kezdett benne dolgozni. Megfordult. Átment a másik ajtóhoz. Az asszony persze utána. Folyton pörgött a nyelve. A ruhát csak lehajigálta magáról s beledőlt az ágyba. Az asszony még ott sem hagyta békén. — Hallja-e vén korhely, hát igy, lesz mindig ez? Ni és mit látnak szemeim! Más kabátjában jött haza. Hát a magáét hol hagyta uram ? Hallatlan ! És még ez mer a szemeim közé nézni. Csak most látnának az alantasaid. Csak most ! Csak most! De mit beszélek ennek a tuskónak. Hisz már alszik. Majd reggel folytatjuk. Várj csak vén mihaszna ! Ezzel becsapta az ajtót, ő is feküdni tért. A házaspár polgári eredetű volt, és igen gazdag. A nagysága már korán reggel fölkelt, hogy férjeurát méltó fogadtatásban részesíthesse. Együtt szokták a reggelit elkölteni már évek hosszú sora óta. Meglehetős korán. Nem úgy, mint a másféle nagyurak. Hogy délben reggeliznek. Este ebédelnek. A hölgy már nyugtalanul várta férjét. Nagysokára be is lépett. Mint jól dresszijelleme eszményi tisztaságával ragyogó vezérük és fejedelmük örök érdeméről, kinek nem adatott ugyan, hogy fejedelmi sorsának és mindenének feláldozásáért mi nagy szivének kedves és drága volt az elért cél legyen édes jutalma; de megadatott hogy megerősítse, megmentse s az utókorra dicsőséges példájának varázserejével átszállítsa szabad nemzeti létünk fellegvárát, a nemzeti öntudatot és szabadságszeretetet. A száműzött bujdosó fejedelem hazafiúi keserve mélységes gyászával' hajtotta érdemkoszorus fejét öröknyugalomra a Marmora-tenger partján, de életének nagy története megihtette nemzete lelkét, mely az utána következett legzsarnokibb elnyomás alatt is aléltságában rajta csüngve maradt, hogy utóbb, mint a hamvaiból kikelő Phönix madár uj életre kelljen. Uj életre kelt, küzdött és küzd nagy hagyományodért dicsőült fejedelmünk Rákóczi Ferenc! Fel Képviselő Uraim, vonuljunk az ősi várba s küldjük ott ugyanazon szent kápolna falai közül, melyek közt ma 200 éve a megdicsőült fejedelem hála imáját rebegte, mi is fohászainkat és segítségét esdő könyörgésünket a Mindenhatóhoz, akinek zsámolyánál nagy érdemeivel O legyen közbenjárónk, hogy nyomdokain nemzeti hűségünkből s odaadó küzdelmes munkánkból a hon boldog szabadsága fakadjon. Éljen II. Rákóczi Ferenc hálával tisztelt dicső emléke mig élünk s mig magyar él, végtelen időkig ! A szivekhez szóló beszéd megragadó hatást keltett a jelen volt közönségre s könnyekig megindulva tekintettünk a fenséges fejedelmünk babérövezte arcképére, mely az elnöki emelvény mellett volt festői lomb diszités közepette. A beszéd elhangzása után dr. Földváry István városi főügyész emelkedett szólásra s indítványozta, hogy az emlékbeszed a közgyűlés jegyzőkönyvében megörökíttessék, mit a közgyűlés örömmel elfogadott. Majd megemlékezve a szabadságharc ünnepelt hőséről, emlékébe idézte a hallgatóságnak a dicső fejedelem egyik legvitézebb dandárnokának, Bottyán János tábornoknak emlékét, ki úgyis minta szabadságharc kiváló hőse és úgyis, mint városunk hű polgára méltó az utódok kegyeletére. Indítványozta, hogy a vitéz generális arcképét a mai ünnep emlékéül a közgyűlési terem díszéül megfestesse. A közgyűlés az indítványt elfogadta és a továbbiakkal a tanácsot bízta meg. A közgyűlés berekesztése után az ünneplő közönség a bazilikába vonult hálaadó istentiszteletre. A Bakács-kápolnában 10 órakor, tehát ugyanazon időben és helyen, hol a nagy fejedelem áhítatos ajkai rebegtek hálaadó imát a Mindenhatónak, celebrálta dr. Csernoch János praelátus fényes segédlettel a Te Deumot. A Bakács kápolna kis padsoraiban a megyei és városi tisztikar és képviselőtestület tagjai a bazilika óriás hajóját pedig a nagyközönség töltötte meg. Az istentisztelet fényét kiválólag emelték a gyönyörű régi egyházi énekek, melyeket a kórus előadott. A mise végeztével a közönség rázendített a Hymnusra, melynek ihletett akkordjai esdekelve törtek a ragyogó márványfalakon át a Magasságbelihez, hogy adjon a sokat szenvedett hazának boldogabb jövendőt -* Nemsokára megtér hazájába, hazánkba a fenséges fejedelem. Haza hozatja szent hamvait mintegy expiálásul a kései utód és a magyar nemzet kegyelete térdhajtó hódolattal közéig a sírbolthoz, mely őt rejti, hogy onnan mentsen erőt, kitartást a további küzdelemre s hogy megihlesse őt a porló hős végtelen honszerelme! Tff. Simptomák. — Pesti levél. — A XX. század gyermeke a legszélsőbb reálizmus, atheismus és deismus partjai között hánykolódó hajóra szállt. A gondolatok hajójában uj eszmék, irányok forrnak. A homlok körül a tudomány tiarája ragyog. Szeretnék agyonütni a konzervatív eszméket: Ezek ellen lázad a XX. század gyermeke. Az eszközök a harcban különfélék. Az egyház papjai a szent templomok falai között hirdetik és magyarázzák Istent. Az atheismus papjai pedig a sajtóban, színházakban s szociális gyülekezeteken a szószékről hirdetik az ész vallását, az atheismust, matherializmust. Az utóbbiak nem hisznek csodákban. Nem hisznek titokban, miszticismusban. A szívnek csak élettani működését ismerik el. Fojtja őket a vallásos hiszterika, a tömjénfüst, a szenteltvíz. A deisták előtt nem omlott még össze a tekintély. Sorsuk intézőjének a láthatatlan Istent ismerik. Az ő nevében küzdenek az ész katonáinak rafinált fegyverei ellen. Az ő nevében készek áldozatra és megaláztatásra. Isten szemének tekintete édes szuggeszcióba ejti őket. Hogy melyik fél önzetlen ? Hogy melyik fél részén az igazság ? E kérdésre igy felelnek a közönyösök : — Ki tudja? S ez ismét egy kérdés. Ezek olyan szimptomák, hogy előlük el nem zárkózhatunk. Még a komoly Nemzeti Szinház is belekiáltott a közönyösök hangján menydörgő orgánumával a viadalba. S Pest hallgat és tapsol. Szombaton Butit Luciferjei mutatták be a Nemzeti Színházban. Azóta soron van és soron is marad. Butti e darabjában a hit és hitetlenség problémáját feszegeti. Viadalban állanak e darabban a szőrszálhasogató teológusok és a nem gombolja be a gallérját ? Talán bizony mulatságból jött ide direct. — Éjjéleztünk ? Mi ? Ezt sem ajánlom. Fogyasztja a munkakedvet. Butit. Hát maga ott öcsém mit bámul reám ? Igy szolgál rá a napi 8 hatosra. Hallatlanul lomhák maguk. Mit látok, Csuka úr maga csak most jön hivatalba? — Nagyságos uram, nőm most mult ki. Haldoklásánál voltam. Bocsásson meg. — Boldog ember. Gratulálok. Vagy mit is mondok. Fogadja részvétemet. De, figyelmeztetnem kell, hogy ha neje máskor is meghal, figyelmeztesse őt, hogy vagy hivatalos óra előtt, vagy utána tegye. Gúnyos arccal hagyja ott a kővémeredt embert.. •— Marha. Hangzik utánna. Ő visszafordul. — Mi, mi, mit mondott? — Azt Nagyságos ur, hogy köszönöm a jó tanácsot. Végig járva s vérig sértegetve alantasait, végre elégülten távozik haza felé. S minél közelebb ér lakásához, annál törődöttebb, igénytelenebb lesz. Szemei elvesztik fényüket, a szekfű a gomblikból lekerül, a szivar elalszik s ő a kapustól alázatosan kérdi: — Itthon van az én ... a nagysáságosasszony ? (azt akarta kérdezni az én keresztem.) — Igen. — Jaj nekem ! ! s fogai vacognak. Walter György. rozott férjhez illő, oda ment nejéhez s kezet akart neki csókolni a megfelelő reggeli bók kíséretében. De az nem engedte. — Ne fárassza magát Uram ! Tegnapi sértéseit egy kézcsók nem mossa le. — A lumpolás ugyancsak megviselte. Tiz évvel öregebb. Vén bűnös. Hát már ez igy lesz mindig. Nem meg parancsoltam, hogy 9 órára itthon légy ? Ez az engedelmesség ? ! — De kedvesem ! Ne légy oly haragos. Bizony Isten többé nem fog megtörténni. Az a Kujon Ferkó annyira marasztalt, hogy kénytelen voltam maradni. Nyugodt lehetsz. Csak férfi kompánia volt. Nem történt semmi égbekiáltó dolog. De engedd meg, én megvallom az igazat nem birok reggelizni, mert rémületesen fáj a fejem ! — Semmi kifogás. Velem fogsz reggelizni. Majd megmutatom nem-e tudom érvényesíteni női jogaimat. Ugy-e jó volna valami putikba szökni és ott egy kis gyomorerősítőt bevenni ?! Abból semmi sem lesz. Megreggelizel s aztán indulsz a hivatalba. Nem tűrök ellentmondást. Micsoda férfi vagy te, hogy engedelmeskedni sem tudsz. Ki járta ki az előmeneteledet ? Nem én ? Mi volnál nélkülem ? Egy nagy semmi. A férj, a minta férj, sóhajtva telepszik le s hozzáfog a reggelihez. Alig mer az asszony gúnyos szemeibe nézni. Végre nagy nehezen vége. Fölál s kérdőleg néz nejére. — Most már mehetsz. A férj odamegy s ismét kezet akar csókolni. Most már lehet. — Angyal — súgja a nő fülébe. Aztán kimegy. Alázatosan, mint egy lakáj. Csak mikor az ajtó becsukódott, utána dörmögi fogcsikorgatva ; — Vén boszorkány —. . . . Ijedten néz körül, nem-e hallotta valaki. Félóra múlva elhagyja lakását . . . A belvárosban egy óriási épület áll. Csupa merő iroda. Száz meg százan vannak benne alkalmazva. Folyik a munka. Már tíz óra felé jár az idő. Serényen dolgoznak, mert minden percben itt lehet a íőnök. Az pedig nem érti a tréfát. [Kemény ember. Borzasztó ember. Féltizenegy óra felé végre megérkezik. Nini hisz mi már ismerjük. Ő az. Igen, igen aki itthon meg sem mer mozdulni. Ő az a hős. A nagy papucshős. Ámde mily óriási változás. Arcán semmi alázatos vonás. "Kegyetlenül mosolyogva néz le alantasaira. Szavai beretvaélesek. Minden asztalnál talál hibát. Ott is ahol tényleg nincs is. De ő akar találni. S ami legkiálihatatlanabb: az orrából beszél. Szájában egy erős Virginia füstölög. Egy helyen hosszasabban megáll. Tartása katonás. — No barátom, hát ez az egész mai munkája? Gratulálok. Gyorsan halad, mint a Bürgözd-Szilárdi vicinális. Mért |