Esztergom és Vidéke, 1906

1906-09-13 / 73.szám

r r A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSAGA "NAK HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. ===== Előfizetési árak: —— Egész évre . .12 kor. Negyed évre. . 3 kor. Fél évre 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér Nyilttér sora 60 fillér. Felelős szerkesztő: DR. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók: Di*. Píokopp Gijula és Bimei

1 Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hóra a kéziratok, előfizetések, nyilttorek és hirdetések küldendők) Kossuth Lajos (azelőtt Buda)-utca 485. szám. Kéziratot nem adunk vissza. Glosszák. Szeptember 12. Az utóbbi időkben mind sűrűbben hangzottak fel panaszok közkórházunk adminisztrációja ellen amiatt, mivel az deficittel kezd küzdeni. Felhozatott, miszerint dacára annak, hogy az ápolási napok száma egyre nő, a vezetőség az évi költségvetést be nem tartja, azt túl lépi és a fedezeti hiányt pótköltségvetéssel és az ápolási dijak emelésével akarja eltüntetni. Sokat olvastunk és sok szó-beszéd esett a baj orvoslásáról pro et kontra. Azok, kik a kórház vezetőségének álláspontja mellett érveltek, a bajt abban találták, hogy mig a forgalom növekedésével aránylagosan emelkedtek a szükséges és hasznos felszerelési beruházások és a személyzet szaporításával járó kiadások, addig másrészt az élelmi cikkek árainak emelkedésével, a piac drágulásával, a kórház látogatottságának emelkedésével szemben, természetesen emelkedni kellett a napi folyó kiadásoknak is. A kórház bizottság, hogy az évi költségvetési előirányzatot betart,Esztergom és Vidéke" tárcája. •get „eset". Elmondja : Medicus. I. Az eszme. Négyen voltunk a központban. Három idősebb medicus meg én, a másodéves. Már rég elmúlt 11 óra és közeledett az éjfél. Ők hárman körülülték az asztalt és hogy el ne aludjanak, kártyáztak. Soha ki nem állhattam ezt az utálatos mesterséget. Feléjük se néztem hát, hanem az egyik sarokba húzódva tanulgattam. Egyszerre megszólal a' telefon csengője. A külső váci úton történt valami baj, melyhez sürgősen hivtak mentői segélyt. Ők észre sem vették a jelt, ann\ira el voltak merülve a kártya világában. Kimentem és befogattam. Egy pár perc múlva már rohantunk a sűrű éjszakában. Az éles hangú csengő sikongva űzte szét a csendet. Alig volt ember az utakon. Egy pár gyanús éjji alakot zavartunk meg munkájukban. Az éjjek nyomorult lányai bámészkodtak kidülledt szemmel utánnunk, mintha tudták volna, hogy ez az ő jövő lakásuk is. Ez a sivitó, csengős, száguldó kocsi . . . Odaértünk. Piszkos, rondabejáratú földhassa, kénytelen volt a személyi és dologi kiadások fedezéséről ideiglenesen pótköltségvetéssel, véglegesen pedig az évi költségvetési előirányzat, különösen pedig az ápolási dijak felemelésével a bajon segíteni, mi azonban nem sikerült, mert mig az előző kormány, hová a költségvetés jóváhagyás alá felterjesztetett, a forgalom növekedésével arányban álló beruházásokat és személyzet szaporítást indokoltnak találta és helybenhagyta, a költségvetésen absurditásig nyirbált, és az ápolási dijakat évről-évre fokozatosan a lehetetlenségig szállította le, ami azután természetesen a deficitet szülte. Hogy a kormány eljárásának természetszerűen a deficit lehetett csak a következménye, erre példa legújabban a győri kórház ügye, hol-a miniszter hasonlólag járt el, mint nálunk, ami aztán azt eredményezte, hogy a nevezett kórház az utóbbi 4 négy év alatt folyton hiánnyal küzdött, ami ma már 39 ezer koronára rúgott fel. A példa fényesen igazolja, hogy fejjel a falnak menni nem okos dolog, de másrészt elégtétel kórházunk vezetőségének, a kórházbizottságnak, mely a közeledő veszélyre szintes házikó előtt álltunk meg. A szolga és én előrementünk. A visszariasztó bűző, tág szobácska, hova bejutottunk, tele volt alakokkal. Csupa rongyos, szánalmas külsejű alak. Rettenetes emberszag és pálinkaillat-keverék fogadott bennünket. A szoba közepén vértócsában feküdt hanyatt egy negyvenévesnek látszó munkás ember. Megmerevedett tagjai kinyújtva terültek a földre. Körülötte térdelt 4—5 kis gyermek, akik sirva, jajongva borultak a már életnélkülinek tetsző testre. Egy megtépett ruhájú asszony állta el az utam. Összetette a kezét és úgy rimánkodott, hogy adjam vissza az urát . . . Megnyugtattam. Aztán hozzákezdtünk a felélesztgetéshez. Sok vért vesztett az ember. Nehezen ment. Végre aztán kinyitotta a szemét. Hosszat lélegzett . . . Bekötöztük a sebeit, miközben rettenetesen kapálódzott. Rúgott, harapott. Aztán vinni akartuk a kórházba. Nem engedte magát. A kocsist is be kellett hívnunk a bakról, hogy segítsen. Kétszer kellett újra átkötözni minden sebét. Halálos egy sem volt közülök. Kezét lekötve aztán kicipeltük és befektettük a kocsiba — felesége és gyerekei ordítva zokogtak . . . Magam is rettenetesen szántam őket. Volt egy utolsó koronám . . . Az asszonynak adtam, csak ne halljam a sírását. Nincs rettenetesebb, mint az asszonysirás . . . több izben hivta fel kiválólag az illetékes körök figyelmét. Győr városa aképen határozott, hogy felir a belügyminisztériumhoz avégből, hogy a deficitet fizesse ki az országos betegápolási alapból, mi ha eredményre nem vezetne, úgy perrel fogja a minisztériumot megtámadni. Ebből mi is tanulhatunk! • , .. a* . A tulipán jegye az uralkodó. Alakítunk egyleteket, társulatokat, melyekkel a nemzeti célt akarjuk szolgálni s mig a nemzet ügyét munkáljuk, elleneink megmérgezik a talajt, hogy a tulipán ki ne hajtson, ne viruljon, hanem, hogy még csirájában elvesszen. Ha elleneink édes hazánk határain kívül ütnek tanyát, s onnét portyáznak el mi hozzánk, a nyilt betörés ellen csak védekezünk, de midőn elleneink a haza földjén ütnek tanyát s szemünk láttára mételyezik meg az anyaföldet, azok ellen irtó háborút kell viselni. Tűzzel-vassal kell ellenük törni. A megbotránkoztató eset, melyről szólani akarunk a velünk szomszédos Hontvármegyében történt, s igy ahhoz — eltekintve az ügy országos érdekű voltától — közünk A szolgát is be kellett ültetnem a kocsiba, hogy letarthassuk az embert, aki már széttépte kezéről a köteléket. S újra le akarta oldani a sebeinek takaróját . . . Egyszer aztán, mintha megváltozott volna. Nyugodt lett és beszélni kezdett. Megígérte, hogy nem tépi le a sebtakarókat és kért bennünket, hogy engedjük el. Megtettük. Aztán beszélni kezdett okos, értelmes hangon. — Nem birtuk már tovább, doktor úr, (már, mint én !) nem volt elég a fizetésűnk, hogy megélhessünk. Eddig még birtuk valahogy, de most már nem lehetett tovább. Sztrájkba léptünk. Kétezer malommunkás egy nap abbahagyta a munkát a malomban. És elmentünk. Azt gondoltuk, jó lesz. minden rövid idő alatt. Nem lett úgy. Nem akarták jogosnak ismerni követeléseinket. De mi mégsem mentünk viszsza. S itthon ezalatt éheztünk. A feleségem is, meg gyerekeink is. Tegnap már az utolsó darab kenyerünk is elfogyott. Kaptunk ugyan valami keveset a vezetőségtől, de hát ezt a háziúrnak kellett odaadni, mert azt mondta, hogy kidob az utcára, ha nem fizetek. Tegnap megtudtam, hogy még tovább lesz a sztrájk. Nem tudtam, mit tegyek. Itthon láttam enyéimet, amint éhen majd megdögöltek és én nem kerestem .... Vissza nem akartam menni a malomba. Sztrájktörő név ne fűződjék talán nem is igen lenne, de mivel az esztergomi egyházmegye területén adta magát elő, ennyiben van hozzá és pedig sok közünk, mert az esetnek szellőztetésével a legilletékesebb forum figyelmét ezúton is felakarjuk arra hivni, mit az esztergomi egyházmegye kebelébe tartozó egyházfi, valami Adamcsa Viktor nevű nosztrai káplán magának akkor megengedett, midőn legfőbb ura, a törhetíen hazafiságáról ismert Hercegprimás minden alkalmat megragad arra, hogy a magyar nemzeti állam kiépítésének ügyét előbbre vigye. A „Honti Lapok"-ból vesszük át az alábbi sorokat, melyeket Gulyás István körjegyző tett közzé annak legutóbbi számában. A nevezett lap szerkesztőjéhez intézett levél a következő: Márianosztra községbe helyeztek 1905. év őszén egy káplánt, ki az iskolában, a hittant tót nyelven akarta tanitani dacára, hogy azt több, mint 10—15 éve magyarul tanítják. Ezt az itteni (Mária-Nosztrai) tanitó megakadályozta s — tudomásom szerint ellene az egyházi fönhatósághoz feljelentést tett, melynek foganatja meglett nagy hamar, mert azt a káplánt igoő. január havában elhelyezték. az én böcsületes nevemhezí . Nem volt mit tennem . . . Meg akartam halni. Végezni akartam magammái. De hát ez se sikerült . . . Manapság még azt sem szabad í . . . — Aztán, mintha megerőltette volna ez a hosszú beszéd, megint ájulásba esett. Lehunyta mind a két szemét. Most tünt csak fel a munkás értelmes, okos arca. Szakálát összemocskolta a megolvadt vér meg a szoba padlójának a piszka, de eltorzított arca is gondolkodó embert mutatott . . . Meg-megzökkent a kocsi s ilyenkor felfelnyitotta a szemét. Látta, hogy az én szememben is köny csillog . . . Mikor odaértünk a kórház sárgára festett meredek fala elé, azon vettem magamat észre, hogy mind a két kezemmel szorítom ennek a munkásembernek kérges, vastag, véres kezét . . . nem tudtam elereszteni. Hozzáfűzött engem is valami ehhez a megtört, sovány alakhoz. Alig tudtam tőle megválni. Összeláncolt véle az Eszme erője . . . Mikor visszatértünk a központba, már lehetett vagy fél három. Akkorra már csak Gyuri volt a szobában egyedül. A másik kettőt elhitták azalatt, mig én odajártam. Fáradt voltam . . . Álmos és bágyadt. De nem tudtam megpihenni . . .