Esztergom és Vidéke, 1906

1906-09-13 / 73.szám

Ekkor jött helyette egy másik, Adamcsa Viktor, ki kezdetben nagyon mutatta, hogy magyar, de alattomban azt vivta ki, hogy a szokásban volt minden második vasárnapi magyar prédikáció a templomban megvál­tozott úgy, hogy most két vasárnapon tót és csak a harmadik vasárnapon magyar a szentbeszéd. Ennek magyarázására fel­kértem Szokol János itteni plébánost ma­gán uton, ki azt a választ adta, hogy a káplán jó magyar, az, hogy szereti a tót nyelvet és hogy a tót lapokba irkál, na­gyon szép tőle. Én nem akartam feszegetni a dolgot, elhallgattam egész mai napig. Most azon­ban ez az Adamcsa Viktor káplán Kós­pallagon akarja — az ottani magyar ér­zelmű paptársa ellenére — felütni sátorát. Ugyanis Sorec Mihály kóspallagi lakost vallatóra vette, hogy az ottani plébános Szendrey János — a lángeszű költő fele­ségének unokaöccse — prédikál-e magya­rul? s mikor válaszul azt kapta, hogy csakis magyarul és tótul soha, — telebe­szélte Sorec Mihály kóspallagi lakos fejét, hogy menjenek a papjukhoz s követeljék a tót prédikációt, mert azt kötelessége megtenni a papnak, ha a nép anyanyelve nem magyar, hanem tót. Ezen eljárásért Adamcsa ellen feljelentés tétetett elsősor­ban saját főnökénél, ki az Adamcsa eljá­rását csak helyeselte, másodsorban a szál­kai esperesnél, ki ugy látszik feljebb vitte az ügyet, mert Adamcsa ur kihallgatáson volt már Esztergomban, de az ő állítása szerint semmi baja nem lett; s tovább űzheti terveit. Hogy tervét tovább csinálja, bizonyítja az alábbi: Márianosztra községben a fogyasztási szö­vetkezet június havában megalakult, mely szövetkezetnek könyvelője Adamcsa Vik­tor lett. Üzletvezetőül^ egy itteni születésű, de Budapesten nevelkedett egyént válasz­tott meg a közgyűlés. Az üzletvezető nemcsak, hogy teljesen kifogástalanul be­szél magyarul, de ezen felül kitűnő ma­gyar érzelmű is. A közönséggel való bá­násmódja mindenkit kielégített, nemcsak jó kiszolgálásánál fogva, hanem hogy ál­landóan magyarul beszélt mindenkivel. Az üzletvezető magyarsága azonban Adamcsa Viktor káplánnak sehogy sem tetszett. De miután szép szóval a magyarságot elfoj­tani nem lehetett az üzletvezetőnél, egy alkalommal megfenyegette, hogy ne me­ll. Az élet. Másnap aztán elbeszélte a másik kettő is, hogy hol jártak, miközben én a külső váci úti esetnél jártam. Báró Séllőy Ti­borné szerencsétleríségén akartak segíteni, de nem lehetett. „Felmentünk — beszél­ték — az első emeleti, paZarfényű lakásba, ahol rettenetes zűrzavar fogadott bennün­ket. A cselédek, szolgák ész nélkül fut­kostak össze-vissza. Bevezettek egy szo­bába bennünket. Csupa selyem, csupa bársony, fény, pompa. A pamlagon, mit keleti szőnyeg takart tarka szinpompájá­val, egy nő feküdt. Kinjában leszakított magáról minden ruhát és a leglehetetle­nebb kosztümben feküdt mozdulatlanul a pamlagon. Meg-megrándultak selymesbőrű rózsaszín tagjai. Vékony ajkairól el-elszál­lott egy siró nyögés. — Gyönyörű testű nő volt. Magas és karcsú. Odarohantunk hozzá. Megmérgezte magát. Ki akartuk tőle tudni, milyen mérget vett, hogy meg­felelő ellenszerét tudjuk adni. De nem mondta meg. Kértük, könyörögtünk neki. Hajthatlan maradt. Meg akart halni. A méreg lassan ölt. Kínozta. Marta önma­gát, de nem mondott meg semmit. És mi ott állottunk tehetetlenül. Nem tehettünk érte semmit . . . S meghalt. Ott előttünk. A mi karjaink­ban. Gyönyörő arcát rettenetesen eltoi'Zi­részeljen magyarul beszélni az üzletben a márianosztrai néppel. Ezt, hogy megtette, igazolja az, hogy alulírott egy alkalommal Adamcsa Viktor káplán és Szendrei János kóspallagi plé­bánossal mentem a szövetkezeti üzletbe, hol megbotránkozással hallottam azt, hogy az üzletben kivétel nélkül mindenkit tótul szólítottak meg. Erre én megbotrán­kozásomat fejeztem ki az üzletveztő el­járásáért, mire az üzletvezető előttem s fent nevezettek előtt egész nyíltan ki­jelentette, hogy ő mindig magyarul beszélt addig, mig azért őt Adamcsa Viktor káp­lán meg nem szidta, de, hogy ő már azért kikapott, — most kénytelen tótul beszélni. En erre csak azt feleltem, hogy az szép dolog. Most pedig házról-házra jár a káp­lán, hogy menjenek kérelemmel a prímás­hoz a népek a tót prédikáció teljes visz­szaállitásáért. Minthogy ez már tűrhetetlen állapot, minthogy itt teljesen jól, sőt tisztán beszél mindenki magyarul, kérem b. lapjának ha­sábbjain kegyeskedjék odahatni, hogy ide egy teljesen tiszta magyar — tótul sem­mit nem tudó egyént adjon a hercegprí­más, ezt pedig, — mielőtt a népet meg­mételyezné, innen távolítsa el. —n. Szegényügyünk. A szegényügy intézését törvé­nyeink a községek teendőinek ha­táskörébe utalják. Addig, mig a mi szegényeink intézése tisztán a ható : ság vállain nyugodott, bárvoltannak gondozója, de minden esetre meg­felelőbb az irgalmasság testi csele­kedeteit a könyörületes szivekre bizni, mint a többé kevésbé rideg ható­sági intézkedésekre, melyek a leg­többször az anyagiakon szenved­nek hajótörést. Ennek tudata indította évekkel ezelőtt a szegényügyért lelkesülőket arra, hogy segítségére siessenek a hatóságnak, s hol karöltve, hol pe­dig önállóan eljárva gondoskodja­nak azon eszközök megteremtéséről, melyek az istápolás alapját képezik ; a segélyforrásokról. Evek során át szegényeink gon­gos ellátásban részesültek, mignem totta a kinos vég. Selymes bőrét össze­ráncolta a gyötrés. Mi azzal a megillető­déssel néztük, mellyel egy isteni szépség kimúlását nézhettünk . . . Betakartuk a testét. Lecsuktuk a fe­kete pilláit, melyek közt ottfagyott az utolsó könnye ... Aztán mélyen meg­indulva menni akartunk. De megállított bennünket egy férfi. A báró volt. Meg­törte látszólag az eset. Lehajtott fővel fogta meg a kezünket. „Uraim! — szólt — e szerencsétlenségnek én vagyok az oka. Én kergettem a feleségemet oda, a honnan Önök sem tudták megmenteni. Én! Szeretett. Végtelenül szeretett e nő engemet. De én sohasem szerettem. Fe­leségül vettem, mert óriási vagyonnal ren­delkezett. Feleségül vettem önzésből és nagyravágyásból. Most már nyíltan és őszintén beszélhetek el mindent ... Jól esik. Könnyít a lelkemen . . . Igen. Ér­zem, mily nyomorultan tettem. Ez a test, ez az élettelen, hideg, márvány test oly gyilkosan sújt le engem. Ez az én vád­lóm. Önök a biráim. ítéljenek bármiként fölöttem. Itt vagyok !. .Megtört, gyönge szókkal beszélt már . . . Aztán megfogott bennünket. Jöjjenek ve­lem uraim." Vezetett vagy 4 szobán át. Mi mentünk utána. Feltárta egy terem ajta­ját. Egy nő feküdt ott eszméletlenül a földön. Igénytelen. Csúnya. És festett arcú. Megállott az ajtóban, mintha nem a könyörület forrásai lassan keve­sebbedni, g^ngülni kezdettek, ami arra indította a város tanácsát, hogy a kérdést a képviselőtestület elé vi­gye, mely legutóbb tartott ülésén be­hatóan foglalkozott a szegényüggyel melynek eredménye az lett, hogy egyelőre a könyörületes szivekhez fordul, hogy azokat a szűkölködők ügyének felkarolására serkentse, mi­előtt egyébb uton és módon hatá­rozná el a baj orvoslását. Alább közöljük azt a felhívást, melyet a hatóság a város polgárai­hoz intéz. Olvassa el kiki a felhí­vást, vésse szivébe, s adjon kiki te­hetsége szerint, mert nemcsak szük­ségben lévő embertársaival cselek­szik jót, hanem egy oly kérdés meg­oldását mozditja elő, melynek elő­nyeit mindnyájan élvezzük. A hatóság felhívása igy szól: a kéregetés megengedésével lesz csak megoldható. Tekintve tehát a veszedelmet, mely az amúgy is nagy községi teher emelésével, vagy még inkább az említett közérdeke­ket károsan befolyásoló kéregetés fel­szabadításával a város közönségét fenye­geti, mielőtt akár egyik, akár másik irányban elhatározólag döntene, felkéri a képviselőtestület Esztergom szab. kir. vá­ros közönségét, hogy a rendőrkapitányi hivatal vezetője részéről házanként köröz­tetendő aláírási iveken önkéntes adomá­nyok s illetve ezeknek bizonyos időtar­tamra való lekötelezésével a város szegény­házának fentartása és a szegény-ügyefo­gyottak segélyezése érdekében áldozatait minél tömegesebben meghozni szívesked­jék. HÍREK. FELHÍVÁS! Esztergom szab. kir. város képviselő­testülete a közönség köréből származott és folytonosan hangoztatott óhajtásnak tett eleget akkor, midőn az 1900. évi 14. kgy. szám alatt kelt szegényügyi szabály­rendeletet megalkotta és 1900. évi feb­ruár hó 9-ik napján életben léptette. A város közönsége a kérdéses szabály­rendelet megalkotása előtt általában úgy nyilatkozott, hogy a közrendet, közegész­séget, közbiztonságot, szemérmet, erköl­csöket és kényelmet hátrányosan befo­lyásoló házankénti kéregetés (koldulás) megszüntetendő és hogy ha e tekintetben kielégítő hatósági intézkedések tétetnek, azon készpénzáldozatát, melyet addig bol­dog - boldogtalannak alamizsna cimen ki­osztott, a hatóság által arra érdemesnek talált szegénység számára öntetszés sze­rint meghatározandó összegekben a vá­ros által kijelelt hatósági személy kezéhez beszolgáltatja. A szegény alapot kezelő pénztár, a ke­belbéli számvevő és a közjótékonysági és szegényügyi bizottság jelentései szerint elszomorodva állapítja azonban meg a képviselőtestület, hogy a közönség áldo­zatkészségben nem volt kitartó, mert az önként megajánlott adományok folyton gyérebben nyújtatnak és e. miatt elkövet­kezett az idő, amikor a szegényügy anyagi ellátása pótadó utján, vagy pedig lehetne tovább mennie. Nekünk gyökeret vert a lábunk. Ránéztünk, mintha kértük volna, mit tegyünk. S ő igy szólt: „Ez az a nő, akivel felcseréltem nőmet. Akiért odadobtam a zörgős kezű halálnak. Ez azj Mikor Önök idejöttek, elájult. Azóta fekszik itt ..." Életre keltettük. Feleszmélt. Kinyitotta csábos, sötétszinű szemeit. Odakúszott a a báróhoz. Átölelte térdét. „Most már tied vagyok egyedül, Tibor! . . ." A báró megvetés és gyűlölettel lökte vissza magától e nőt. Utálta már. „Menj ! Soha, soha nem fogsz kelleni többé ! Megölted Elvirát, aki lelkéből szeretett, hogy odaadd nékem magadat egészen ... A Te undok testedet . . . ! Menj!" A nő felugrott. Kidüllesztett szemekkel állott Séllőynek, mint a tigris. Ugrásra készen. „Most elkergetsz? — kacagta gúnnyal — most már nem kellek ! ? Ha­haha ! . . . Most már . . . Most már...! Azután lecsüggeszté fejét . . . Leereszté karjait . . . S megindult az ajtó felé . . . Mikor az ajtóhoz ért, egy pillanatra meg­állt, mintha gondolkoznék valamin. „Isten veled, Tibor! . . ." s kiment. „A nyomorult!" . . . sziszegte a báró . . . de mi láttuk az arcáról, hogy ezt a festett arcú nőt jobban sajnálta, mint amazt, azt a másikat! . . . — Személyi hir. Dr. Walter Gyula p. . kanonok f. hó 6-án Budapestre utazott, hogy a munkás betegsegitő és baleset biztositó ankéten részt vegyen. Dr. Wal­ter Gyula felszóllalásában az igazgatás egyszerűsítése mellett kelt sikra, majd az ankét befejeztével köszönetet mondott a betegsegélyző pénztárak nevében a tör­1 yénytervezetért elsősorban Kossuth Fe­renc kereskedelmi miniszternek és az el­nöklő államtitkárnak is, Szterényi József­nek, akit a munkáskérdés nagy jelentő­ségének élénk érzete és rendezésének hő vágya ösztönzött a törvényjavaslat meg­alkotására. Köszönetet mondott a nagy bölcseséggel és tapintattal teljesített elnöki tisztért is. — Bérmálás Dorogon. F. hó 8-án Doroghon bérmálás volt, midőn a bérmá­lás szentségében dr. Rajner Lajos püspök, érseki helynök a Dorogh, Tokod, Táth, Kesztölc, Szentlélek és Csév községbelie­ket részesítette, kik mindössze 1731-en jelentkeztek. A kora reggeli órákban lel­készük vezetése mellett körmenetben jöttek a szomszédos községek bérmálan­dói. Délutáni két óráig tartott a bérmálás, amikor Pehatsek Arthur esperes-plébános vendégszerető házánál nagy ebéd volt az érseki helynök tiszteletére. F. hó 9-én Nyergesujfalun és ll-én Dömösön bérmált az érseki helynök. — A Csavargőzös-Társulat igazgatósága ma esti fél 6 órakor ülést tart, melyen igen fontos ügyek kerülnek szőnyegre. — Szalagszövő-gyár városunkban. Á Heinrich és társa újpesti szalagszövő­gyár megbízottja járt kedden városunk­ban, hogy a terep, de különösen a mun­kásviszonyokat tanulmányozza, egy sza­lagszövő-gyár emelése okából. — Halálozás- Vettük az alább: gyász­jelentést. „Özv. Sztankay Kálmánné szül. Lakner Berta a maga és gyermekei, Mészá­ros Lajosné szül. Sztankay Irma, .Sztan­kay Kálmán, Sztankay József és grünfeldi Puxbaum Jenőné szül. Sztankay Gizella, továbbá menye és vejei: Jerfy Sári, Mé­száros Lajos és grünfeldi Puxbaum Jenő, nemkülönben az összes rokonok nevében mély fájdalommal tudatja, hogy forrón, szeretett felejthetetlen fia, illetőleg testvé­rük, sógoruk és rokonuk hermányi Sztan­kay Ernő magyaróvári gazdasági akadé­mia hallgatója ez évi szeptember hó 5-én este 3 AlO órakor, életének 26-ik évében hosszas szenvedés után az Urban elhunyt. A drága halott hült teteme folyó hó 7-én délután 3 órakor fog a Vöröskereszti kór­ház halottas kápolnájában, a róm. kath. egyház' szertartása szerint beszenteltetni és a farkasréti temetőben ideiglenesen nyuga­lomra helyeztetni. A gyászmise Somogy­Sámsonban az ottani plébániatemplomban fog a Mindenhatónak bemutattatni. Buda­pest, 1906. szeptember hó 6-án. Áldás, béke poraira!"

Next

/
Thumbnails
Contents