Esztergom és Vidéke, 1906

1906-09-02 / 70.szám

Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. Előfizetési árak: = . 12 kor.. Negyedévre. . 3 kor. Egész évre Fél évre . 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér Nyilttér sora 60 fillér. Felelős szerkesztő: DR. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók: DP. Prokopp Gijula és Brenner

1 Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (bora a kéziratok, előfizetések, nyitok és hirdetések küldendők) Kossuth Lajos (azelőtt Buda)-utca 485. szám. Kéziratot nem adunk vissza. Glosszák. Szept. 1. Igen pangott az ipar dicső Boné miában. Ezen segíteni kellett. Öszszeverődtek hát egy-két százan Szögedében s nyakra-főre pártolták az ipart teljes három napig. En agy na pok oktáváján már higgadtabban Ítélkezhetünk erről a nagy iparpártolásról. Hát hogyan is pártolták ott az ipart az iparosok helyett a tisztviselők és latifundiurnosok ? Beszéltek mindenről. Kisiparról, nagyiparról, fejlődő iparról, hanyatló iparról, virágzó iparról és hervadó iparról. Hanem a magyariparról vajmi kevés okos dolgot hallottunk. Hol maradt arról a gyűlésről az önálló vámterület kérdése? Hát . . . hát . . . Szó, ami szó : de igy esett. Hanem az öreg Bánffy, nem azért Bánffy, hogy ne csináljon egy kis szolid skandalumot. Az önálló vámterület kérdését belopta vigyázva, óvatosan a felköszöntők közé. Mikor csurgott a gyöngyöző habú pezsgő, a korinthi máslás s a -láng-hullámú tokaji, s mikor a lukulluszi dáridón már ki-ki elfeledkezett az iparról : az öreg Bánffy Impresszióin) egy Volt képzőintézeti tanárról. Irta : Drozdy Gyó'zó'. A vízivárosi templommal az utca másik felén párhuzamosan fekszik egy összevissza épített, szürke épület: az érseki tanítóképző. Talán ez az intézet fejt ki legnagyobb kulturmissziót városunkban. Lelki szemeim ezen az épületen révedeznek. De mintha drapp falait feketére festették volna. Mintha gyászba borult volna az az intézet. Mintha csak egy összeesett, ravatalra teritett testet látnék, amelyből már kiszállt a lélek. Keményfy Kálmán Dániel hagyta ott azt az intézetet, Tiz éven keresztül munkálkodott benne. S most Ő Eminenciája vízivárosi lelkésznek nevezte ki. Megérdemelt jutalma ez tiz évi buzgó tanári működésnek. Ez a tiz év korszakalkotó volt az intézet történetében. Megérdemli, hogy vele meritorie foglalkozzunk. Ennek az intézetnek tiz év alatt nagy evolúción kellett átmennie. Mélységek, szakadékok, álltak elkezdte újra pártolni az ipart. S a virágos tosztok közé keverte az önálló vámterületet. A legfontosabb kérdést elintézni tósztok között! Óh virágos Bohemia! Oh dicső Hun nia! Oh fejlődő • Tulipánia ! Nézd csak, nézd: íenmaradásod legége tőbb kérdésével milyen mostohán bántak. A kongresszusról elsikkasztották. A tósztok közé pedig csak e

gy ügyes eszmecsempész tudta belopni. Eszerint kénytelenek vagyunk befogni a szánkat. Az önálló vámterületről határoztak. Hanem akkor tisztelt iparpártolók, önök meg jelentsék ki, hogy a lakoma volt a kongresszus. Ez igazán jobban beillet annak. A legégetőbb kérdés itt égette meg legtöbb iparpártoló torkát. Itt Magyarországon, a szellemi bombasztok, s a hírnév-hajcsárok földjén megeshetetett ilyen iparpártolás. Oh mikor fogsz megszületni már te várva-várt Ipargyerek ? S egyáltalán megszületsz-e ? Hogy ma reggel elhaladtam egy iskolánk előtt, nagy csapat diákembert láttam az ajtónál. ValamenyKeményfy, mikor az intézet tanára lett, vállalkozott a Curtius szerepre. Hősiesen nekivágott a mélységeknek s anélkül, hogy megtorpant volna, keresztül ugrott rajtuk. Az evolúció sikere, a preparandia virágzása főleg neki köszönhető. Ez nem curtiusi gondolkodás. Ez egy szemlélőnek, egy volt növendéknek megfontolt Ítélete. Keményfy 'mint tanár, de úgyis, mint nevelő a kiváltságosok kiváltsága volt. Az ő tanári működése olyan karakterisztikus, amilyent tanférfiaink között ritkán találunk. A magyar és a német nyelvet tanította mind a négy osztályban. Az az ambíció, az a lelkesedés, az a készültség, mellyel tanári állását betöltötte, szinte elképzelhetetlen. Az ő magyar óráit életünk legkedvesebb idejének mondhatjuk. Magyarázataival lebilincselt. A kitűnő metodika, a nagy tudás, tárgyának szeretete — olyan vonások voltak, melyek mindn3

r

ájunk csodálatát követelték számára. Melyik növendéke feledné el irodalomtörténeti óráit? Még most is megremeg a lelkem, amint látom jóságos arcával a kathedrán ülni, amint lelkesedéssel, hévvel magyaráz. Magyarázatát lassan, alig hallható hangon kezdte. De mindig jobban, mindig melegebben, tüzesebben forgott a nyelve. Mosolygó arca nyinek kezében egy csomó könyv volt. Megtudtam mindjárt, hogy beiratás van. Elnéztem egy kicsit eze ket a művelt kis fiúkofákat. — Hát te Pista, nem veszed meg ezt a latin nyelvtant? Odaadom 30 pízí. Annyit te is kapsz érte akár mikor. — Huszonhét vasat kapsz írte. Hisz' nem ládd, hogy égiszen ki vannak a szamárfülei ? — Ugyan — vág vissza a fiúkofa — hát ha a te füleid nem Iennínek ki, te többet írni ? Ez a példa hatott. — No hocíde ! S leszurkolta a harminc pízeket. Vásár ilyenkor az egész utca. A kofaszótár legédesebb szavaival kapacitálják egymást a vásárra. Akad közöttük — különösen az izrealiták között — egy-egy scheftmacher, a ki ügynökösködik. Összevásárol potom árért egy egész magazin könyvet, s az utolsó percben jó csomó pénzt bevasal társaitól értök. Ez a legkedvesebb beiratási idill. Hanem beiratás után már komolyabb dolgokat szemlélhet az ember. Láthat 6 éves fiúcskákat, amint útjában. Nehezen tudott előre menni.komolyra vált. Kipirult. Sdnt3 ex:í zisba esett, mikor beszélt nagy Széchényiről, nagy Kossuthról. Ezek az órák ott élnek leikeinkben maradandóan, kitörülhetetlenül. Nincs az a könyv, amelyben annyi szép, annyi jó lett volna irva hazánk nagyjairól, mint amit tőle hallottunk. Mily elragadtatással beszélt a hegedősökről, troubadourokról, lantos Sebestyénről, vitéz Balassáról, a költő Zrínyiről, a reformátor Kazincyról, Révayról, a magyar Horatiusról, a „Romlásnak indult ..." költőjéről. S mikor a Kisfaludiákhoz értünk, tudta az egész osztály, hogy ünnepre ébredtünk ! Mennyit tudott O a „Kesergő szerelem" s a regék ihletettajkú dalnokáról beszélni ! De sokunkat megríkatott, mikor Szegedy Róza s Kisfaludy Sándor mesés, küzdéses szerelmének történetét magyarázta. Csend volt. Mintha csak egy tüdeje lett volna az egész osztálynak. Még a lélegzésvételt se lehetett hallani. S amint elénk varázsolta a kesergő daliát, Sándort, amint büszke kedvese meghódításáért epesztette, gyötörte a vad bú, csak a zsebkendő susogását hallottuk, amivel eg3

r-egy ábrándos lelkű ifjú titokba szemére gyűlt könnyeket törülgette. Ő maga is nem egy ünnepélyesebb pillanatban törülte le a szemhéjára gyűlt könnyeit, mikor hazánk valamelyik nagyjáról beszélt, vagy mikor márc. 15-én nehéz táskát cipelve, izzadva, vagy fázva siet az iskolába. Ott komoly munkával kell neki foglalkoznia egész nap. Otthon késő estélig tanul. Oly sajnálatra méltók ezek a lekötött, kicsi gyermekek. Akiknek még játékon az eszük. Akik még mindenre valók, csak komoly munkára nem. De sebaj. Ok még nem tudnak védekezni. Ha az iskoláig bőgnek is, elverik őket. Ezekkel szemben állanak a komótos jogászok (köznyelven az egyetem minden fakultására járók : jogászok). Ezek a 20—25 éves, kifejlődött uracskák már bezzeg nem mennek 8 órakor előadásra. Alszanak 10-ig, sőt délig is. Mert hát este sokáig fenn vannak. Az igaz, hogy legtöbbnyire olyan 32 lapos könyv mellett. Aztán bő diner után — ismét pihennek. Egy félórát forgatnak a könyvben, aztán keresnek valakit, akinek estélig elkurizálhatnak. Egyszóval komóció, nyugalom az egész . életük. Hát azt mondják, hogy még ez is pedagógia. A terhet ily aránytalanul osztják szét — s még eredményt várnak. Bizony csak kiskorukban megerőltetett, kidolgoztatott saját óráján mondta el nekünk a nap történetét. Egy-egy nevezetesebb órája után lelkünk vágyának engedve, megéljeneztük. Ő szerényen tiltakozott ellene. Kerülte a feltűnést. Ő mindnyájunknak megmutatta lelkét. Mindnyájunknak kiszórta kincseit. Felemelt. Nemesitett. Megajándékozott valamivel. Mit senki el nem vehet tőlünk. Olyan lelki gyönyörűséggel, mely szinte fájt. Amelytől kicsordult a lélek könyje, anélkül, hogy tudtuk volna, hogy sírunk. Egy nagy, egy tiszta, egy derék, egy szelid, egy jóságos, igazi nemes lélek az ő lelke. Egy elvont fogalom, mely szemmel, kézzel nyilvánul. Fehér fátyolba, titokzatosságba burkolt szimbóluma mindennek, ami nemesség. Ilyennek kell lenni az igazi tanári léleknek. Az ilyen lelkek nem önmaguké. Azoké, akiket szeretnek. A világ észre sem veszi őket. A világ nem tud róluk . . . Mikor a preperandiába mentem, feszült degekkel egy zord embert vártam. Es jött egy örökké mosolygó, egy örökké fiatal, mondhatni a nagy gyerekek naivságával telt férfiú. A második percben már nem láttam ott senkit, csak az ő nagy, az ő igazi férfiúi lelkét. Ha jóságosan tündöklő kék szemét néztem — nem láttam, csak a lelkét. Ha méltóságo„Esztergom és Vidéke" tárcája.