Esztergom és Vidéke, 1906
1906-06-10 / 46.szám
„A regénynek azon különös kötelesség jutott, hogy mennyiben a történet körébe vág, az iró ne képzelő tehetségét, hanem azon ismereteket kövesse, melyeket magának, ha lehet, egykori kútfőkből, lelkiismeretes vizsgálódások által szerezhetett." Ha már a regényírónak is kötelessége a lelkiismeretes forrástanulmány, mennyivel inkább tartozik a tisztán történetíró ' olvasóközönségét a hiteles adatokon épült igazsággal megismertetni. Ami eseményünk főforrásai: az egykorú Brodarics, Zermegh '.és Verancsics történeti feljegyzései, továbbá Záray Jeremos 1 ) követi tudósítása s Szulejmán naplója 2 ). Brodaricsot majdnem szórulszóra át veszi Istvánffy 3 ) ezt meg Katona István 4 ). Ujabb kiváló történetíróink, mint Horváth Mihály, Szalay László s Jászay Pál általában csak Istvánffyra támaszkodnak. Lássuk mindenekelőtt, mit mondanak ezek az eredeti források ? Brodarits István a mohácsi ütközetből szerencsésen megmenekült kir. kancellár igy ir : „Az ellenség, mely Magyarországon ekként dühöngött, sehol sem talált nagyobb ellentállásra, csak Maróthon, mely nem messze van Esztergomtól. Ez az esztergomi érseknek kies fekvésű mulató helye, azon erdők között, melyeket mi Vértesnek nevezzünk, minden felől erdők és berkek veszik körül. Ide húzódtak a mieink közül néhány ezren feleségeikkel és gyermekeikkel együtt, bizván a helynek a természettől is megerősített voltában. Ezekkel az ellenség több izben is kemény harcott vívott, s az ellenségből mindannyiszor sokan elestek. Végre is, mikor az ellenség á mieink táborát, melyet szekerekből alkottak, sehogy sem tudta elfoglalni, kénytelen volt ágyukat hozni, s igy azután a tábort szétlőtték s az ott levőket majdnem egy szálig levágták. Azok a nagy holttestrakások, amelyek most is találhatók ott, elárulják az öldöklés nagyságát. Azok, akik egypáran megmenekültek innen, azt mondják kö1 ) Záray Jeromos értesítésében Pakos helynév áll, kétségkívül a másoló hibájából. L. Gévaynél. K. J. 2 ) Szulejmán naplójában a maróthi tábor a török nyelvből már kihalt bedzsene néven fordul elő, mi alatt Gévay szerint nem lehet egyebet mint sáncot, vagy körülárkolt, megerősített tábort érteni. L. Hammer, Geschichte des Otm, Reichs III. 61—62. 1. 8 ) História Regni Hung VIII. 83. 1. 4) XIX. 703 s. k. 1. II. A nőé a — lemondás. A nőé a — szenvedés. A — halál. Arról a beszédes, nevető ajakról elhalt a kacagás. Azon az ártatlan, édes arcon a szenvedés ütött tanyát. A rózsák lassan-lassan elhervadtak, csak a szemek tüze maradt a régi. És igy talán még szebb volt, mint előbb! Az olyan sziv, mint az Ilusé, csak egyszer tud szeretni. De akkor aztán forrón, szenvedélyesen. Ha viszonozzák érzelmét, boldog. Ha megcsalják, — meghal . . . Két hónapja, hogy Zoltán visszaküldte a jegygyűrűt. Azóta lassú hervadás a sorsa. Olyan az élete, mint a késő őszi napsugár, mely ragyog, de fénye hideg, nem éltet, csak megédesíti a haldoklást. Férfi sorsa a — feledés. Nőé a — halál. ' III. Egy esztendő mult el azóta, hogy Zoltán eltávozott. Bárdosnak valami sürgős elintézni valója akadt Pesten. Dolgát elvégezve, sietve menekült a főváros zajos légköréből. Neki most csend kellett. Szenvedő lelke nyugalomra vágyott. rülbelül 25000 magyar volt itt. Összevéve mindazokat, akiket levágtak és akiket fogságba ejtettek, merem állítani, hogy azok közül, akiket én ismertem, majdnem tizenkétezren pusztultak el ebbe a veszedelemben." Doboziról nem tesz említést Brodarits, ellenben a szintén egykorú Zermegh már elmondja röviden az ő tragédiáját is imigyen: „Confluxerat multitudo rusticorum cum uxoribus et liberis ad pagum Maroth inter montes Vértes vocatos, inter Budám et Strigonium situm, quibus nobiles quoque nonnulli et militares viri, qui ex proelio evaserant, sese coniunxerant... Inter quos memorabilis miles Michael Dobozi levata in tergum equi post se uxore, ut per multos narrabatur, e medio caedis evaserat. Turcis tarnen ilium insequentibus : mulier, visa propinquitatae hostium, maritum insequentium, considerata etiam debilitate equi et lassitudine, obsecrasse fertur maritum, ut antequam ad manus hostium inprobe deveniret, se iugularet. Ille, ut vir fortis et amantissimus coniugis, earn consolabatur et animabat, esset forti animo, effecturtim Deum, ut incolumes evaderent. Sed omnia irrita fuere. Nam insequentibus Turcis et iam prope maritum urgentibus, femina de equo desilit. Ille conversus, stricta framea, coniugem, utpetebat, obtruncat, seque in medium hostium, coniicit, atque ita fortiter dimicandó occiditur." 6 ) („A parasztoknak nagy tömege csődült össze Maroth falunál a Vértes nevű hegyekben. Buda és Esztergom közt, feleségeikkel és gyermekeikkel, akikhez néhány nemes és vitéz is csatlakozott, kik az ütközetekből megmenekültek... Ezek közt vitéz Dobozi Mihály háta mögé a. lovára emelvén nejét — amint sokan beszélik, az öldöklésből kimenekült. A törökök azonban üldözőbe vették őt, mire az asszony látva a férjét üldöző ellenség közeledését és meggondolva a ló gyengeségét meg lankadtságát, azt mondják, hogy kérte az urát, mielőtt gonoszul az ellenség kezébe jutna, ölje meg őt. Az mint vitéz ember és szerető férj vigasztalta ne5 ) Brodarics (Clades in campó Mohácz) 1568-ik Sambucus-féle- kiadásából fordítva, 773. 1. 6 ) Zermegh —Schwandtner, Scriptores R. H. II. 364—5 1. Folio. Gyorsan megváltotta jegyét s beszállt egy első osztályú kupéba. A vonat füttyentett és sebes vágtatással iramodott ki a pályaudvarról. Igy azután Bárdosnak kénytelen-kelletlen ott kellett maradnia a kupéban. Nem szívesen tette. Pedig csak egyetlen egy ember ült benn. Egyetlen egy. De az az egy — leánya gyilkosa. Az első pillanatban ijedten hátrált mind a kettő. Végre Zoltán a kocsi ablaka felé fordult s idegesen kezdett el rajta dobolni. Bárdos fájdalmasan nézett rá. Egy darabig szótlanul állott, majd leült. Várakozott, mig a kalauz a jegyeket átlyuggatva ki nem ment az ajtón, aztán csendes, érctelen hangon szólt a sápadt arcú fiatalembernek. — Jó napot, Zoltán! Annyi szemrehányás és mégis annyi szeretet volt ebben a hangban, hogy a fiatalembernek megremegett a szive. — Jó napot, Bárdos ur! Kegyed — becsületes ember. Bárdos elsápadt. — Hát ki nem becsületes? kérdezte élesen. Zoltán egy darabig habozott, végre keserűen vágta oda : — A leánya. A sokat szenvedett, boldogtalan ember. jét és bátorította, hogy legyen erős lelkű, az Isten majd sértetlenül kiszabadítja őket; de minden, hiába való volt. Mert a midőn a törökök már-már nyomukban voltak s a férjét már majdnem elérték, az asszony leugrik a lóról. Amaz megfordulva, kihúzván kardját, kívánsága szerint megöli feleségét, azután az ellenség közé veti magát és vitézül harcolva esik el.) Verancsics Antal a későbbi esztergomi érsek rövid de tömör magyarságával végül a következőkép számol be : „Az Vértesben, az hol a szeginsig táborral meggyült vala egy tó mellett Heregy-nél és Maróth-nál, az terekek sok keresztény gyűlt népet táborban megverik és mindnyájukat levágák." 7 ) Ezek után szinte meglepi az embert Jászaynak, ennek a korán sirba szállott jeles historikusnak merész fantáziája, midőn forrásaitól elkalandozva azt irja, hogy történt: „Azon gyönyörű hegy torkolatban mely Visegrád és Esztergom között a bércek láncaitól összeszorított Duna mentében elnyúlik. Maroth helység fekszik itt a Vértes (Pilis) hegy tövében, azon korben az esztergomi érsekek kies vadász és mulatóhelye, minden felől erdő s berektől körítve. Több ezer, felfelé hajszolt a Dunán át nem kelhető lakos, az ütközetből megszabadult sok nemes és vitézlő rend gyűlt e helyiséghez, bizva egyoldalt a Duna, mást az erdős hegyek ótalmába?i s ) Ilyenformán nem csuda, ha a történetírók egymástól átvéve csakhamar a köztudatban is megrögzítették azt a felfogást, hogy a mai Pilis-Maróthon történt az elbeszélt esemény. S most már az olvasókönyvek, lexikonok egyaránt mint biztos adatot közlik le. Én azonban történetíróink részéről nem annyira lelkiismeretlenségnek, mint inkább annak a körülménynek tudom ezt be, hogy ők nem ismervén közelebbről Esztergommegye helyi viszonyait, nem is gondolhattak másra, mint Piíis-Maróthra. Mi tudjuk, hogy van egy másik Maroth is vármegyénk területén, az úgynevezett PusztaMaróth, (primaciális birtok) Bajna, Héregh és Lábatlantól körülvéve. Itt még láthatók valamely ősi erőd- vagy templomféle romok, 7 ) Monumenta Hung. Hist, seriptóres III. 24. 1« 8 ) Jászay i. m. 19. 1. odaugrott Zoltán elé s megragadta a mellét. — Ember, — sziszegte — ki ne ejtsd többé ezt a szót ! A fiatalember hidegen vetette vissza! —.Ha tetszik, adok érte elégtételt! — Verekedni akarsz ? — Ha ugy tetszik, igen ! Bárdos keserűen mosolygott. — Párbaj! Lovagias elégtétel! Üres, tartalmatlan szólamok. Beletolakodnak egy család szentélyébe, végig gázolnak rajta, aztán lelövik, aki keserűen a szemük közé vágta a hitványságukat! Zoltán, hol tanultad te ezt a lovagiasságot? Ha nem szeretted a leányomat, miért nem mondtad meg ezt akkor, mikor még nem volt késő ? Miért zúztad össze a szivét ? Zoltán körül forgott a világ. Iszonyú sejtelem nehezedett a lelkére. Egy darabig mozdulatlan állt, majd hevesen megragadta Bárdos kezét: — Bátyám! Hát szeret engem Ilus ? Az öreg szemébe könyek lopóztak. Kezét a fiatalember vállára tette. — Gyermekem! Az én leányom csak egyszer tud szeretni. De akit megszeret, azt szereti a siron tul is ! Olyan komoran és ünnepélyesen hangzottak e szavak, hogy Zoltán összerázkódott. Csendesen a kabátja zsebébe nyúlt és a maga igazolására kivett belőle egy öszszegyürt papirost. Az aranyszegélyű lamelyekről azt tartja a nép ajkán élő hagyomány, hogy az valaha a templomos lovagok zárdája volt 9 ), hol egy völgyet most is Emberölő völgynek neveznek az ottlakók. 9 ) V. ö. Descriptio Comitatus Strigoniensis 1827, 70. 1. Kézirat az egyházmegyei könyvtárban. (Folyt, köv.) Bagyary Simon. HIR EK. IJjság. Derűs az alkony és a korzó Hangos beszédtől, mint a jour . . . Diák cseveg, kacsint a lányra, Tereferél az asszony, úr. A sok kíváncsitól remegve Lépnek . . . .Pardon . . .! a szoknya nőtt 1 . . . S Ilonka, Manci piros arccal Intézik titkon a jövőt. — Újság ...! Nagyújság ...! Tudod ... ? Kitől... Főszereplők ... — Ah ... ! színdarab . . . ? . . . És nagy vitában már előre Osztják ki a babérokat. De ez titok . . . ! És mindakettő Képzelt örömtől izgatott . . . Kár, hogy én . . . Hiába lánynál Nem maradhat a szó titok! — ő. — Junius 8. Ő Felsége 39. koronázási évfordulóját pénteken ülte az ország. Városunk tanintézeteiben az előadások szüneteltek s a növendékek az Istentiszteleten jelen voltak. — Köszönet a Tulipán szövetségnek, A Tulipán-szövetség választmánya nevében a legutolsó gyűlés alkalmából Gyapay Pál főispán üdvözlő táviratot küldött gróf Batthyány, Lajosnénak, a szövetség alapitójának, ki a következő sorokban köszönte ezt meg: „Hálás köszönettel vettem Méltóságod kegyes sürgönyét és kérem, hogy a köszönetet a választmánnyal is közölni kegyeskedjék. Gr. Battyányi Lajosné." — SzíníelŐdás. Biztos forrásból értesülünk, hogy városunk aranyifjúsága a jövő hó végén a legelőkelőbb hölgyek szives közreműködésével egy színdarabot fog előadni az Esztergomban építendő tanitóárvaház alapja javára. Előadásra Bercik három felvonásos, kitűnő vígjátéka, „Himfy dalai" kerül, melynek rendezését Siposs pon ez a néhány sor állott: Bárdos Ilonka és König Gyula jegyesek. Remegve tartotta oda Bárdos elé, ki keserűen kacagva tépte össze a végzetes papirost. — Gyalázatos hazugság az egész! Egy szó sem igaz belőle! Bátyám, én ezért küldtem vissza a jeggyürüt. Ha tudná, mennyit szenvedtem í — Hát miért nem kérdeztél meg engem ? . — Hiszen irtam legalább ötször. — Fiam mondj igazat! Én rögtön a jeggyürü visszaküldése után irtam neked. Ilus is hányszor irt szegény! Nem kaptad meg? — Nem ! Egy árva betűt sem! Bárdos nem felelt. Sokáig mereven nézett maga elé. Végre tompa, siri hangon szólalt meg : — Gyermekem, mi irtózatos gazság áldozatai vagyunk. Sejtem, ki vitte a vezérszerepet. Sejtem, ki kobozta el leveleinket. De majd megveri őt az Isten! Zoltán lesújtva állott az aggastyán mellett, kinek szavai oly kísértetiesen hangzót-' tak, mintha a sírboltból jöttek volna elő. Bárdos sokat öregedett a lefolyt év alatt. Alig lehetett ráismerni ebben a roskatag aggastyánban a nem rég még daliás, délceg emberre. A boldogtalan fiatalember letérdelt eléje és sirva kért tőle bocsánatot. Az öreg csontos karjait az ég felé emelve.
