Esztergom és Vidéke, 1906
1906-06-10 / 46.szám
ESZTEIGOM es A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK HIVATALOS LAPJA. VIDÉKE Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. Előfizetési árak Egész évre Fél évre . 12 kor. Negyed évre. • , 3 kor. 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér Felelős szerkesztő: DR. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók: Di 1 . Prokopp Gijuía és Brenner 1 Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nylltterek és hirdetések küldendők) Kossuth Lajos (azelőtt Bnda)-ntca 485. szám. Kéziratot nem adunk vissza. Cselekedjünk! Esztergom, jun. 9. A magyar tanítósághoz akarok egy-két kérő, lelkesítő, buzdító szót intézni. Nem új az ige, mit hirde tek, csak refrainje annak a buzdító manifesztumnak, mit dr. Walter Gyula, az esztergomi országos tanitó-árvaház létesítésére alakított bizottság elnöke intézett Önökhöz. A kiáltás nem hangzott el a pusztában. Akadtak a szent célnak lelkes bajnokai, kiket eszményi hevület szug gerált a cselekvésre, hogy csak némileg is gyarapithassák azt a tőkét mely a legfenségesebb ideának fog testet adni. De sajna, a magyar tanítóság nagy százaléka anyagilag nem áldozhat még ily nemes célra sem. Mi vagyunk a társadalom mostoha gyermekei. Mi neveljük, oktatjuk, gyámolitjuk, védjük az ifjú generációt^ a jövő társadalmát, s ha megnő: mi érte a hála? Közöny, mellőzés, lekicsinylés és félreértés! Semmi más. Anyagilag ez a tanítóság nem áldozhat! Quem dii odere, paedagogum fecere — akit az istenek gyűlölnek azt tanítóvá tették. Hogy a pogánykornak ez a mondása még ,Esztergom és Vidéke" tárcája. Mégis' mégis . . '. ! Még magának égő ajkkal • Tűzszerelmet nem susogtam; Napsugaras lángszeméről Dicséretet sose mondtam, Jolandám ! Gödrös ajka gyöngykelyhéből Mézes csókot még nem ittam; Boldogságtól ittasulva Nem rezgett a karjaimban, Jolandám ! Ha szemébe néztem néha : Nem volt sose mosoly rajta ... Haragosan fordult félre Csók-kesergő pipacs-ajka, Jolandám ! ... Mégis, mégis, drága gyermek, Ég a lelkem, hogyha látom ! Almomban is azt sugdosom : Be szeretem, be imádom, Jolandám ! Hesperus. HerVadás i. . Olyan volt, mint a fakadó rózsabimbó, mely szépségével elbűvöl, illatával vonz, most is igaz, nem a mi szégyenünk — hanem a társadalomé! Ha magunkra hagynak, cselekedjünk magunk ! Hogy miként, memorabilis példát nyújtott arra Esztergom város tantestületei, hó 2-án, mikor közös erőket összevetve a a gimnázium nagytermében oly gyönyörködtető, káprázatos hangversenyt rendezett. Nem állna ez módjában más városok tanférfiainak ? Egy estély, egy színdarab, egy matinéé, esetleg egy nyári mulatság rendezése mily élvezetes emelése a tőkének. Faluhelyeken pedig, ahol már kisütött a napsugaras vakáció, toborozzon öszsze a tantestütet valamelyik tagja a növendékek közül apró színészeket s tanítsa be őket egy darabra, egykét énekre, szavalásra s az iskola termében adassa elő. Mily kedves egy. ily nap faluhelyen ! Egész ünnep. Lázban a község apraja-nagyja. A kíváncsiság vágyának kielégitése áldozatot hoz. S ha egy helyen csak 20 kor. is a tiszta jövedelem, vagy még kevesebb, mily óriási összeget lehetne igy összegyűjtögetni, ha a tanítóság önnönügyéért lelkesedni kész. Ha a fenséges cél mentalis ereje kedvességével lebilincsel. A lelke meg olyan ártatlan volt, mint az angyaloké. Ha úgy csendes nyári estéken, mikor a harmat már leszállott a nyíló világra, odahajtotta szőke fürtös fejét atyja keblére, akár csak egy kis dalos pacsirta szállott volna a tölgy lombjaira. Szerette is ám Bárdos ezt a nemes szívű leányt, szerette véghetetlenül. Benne látta megtestesülve élte minden örömét, múltja vigaszát, jelene édességét, jövője reményét. Ha rátekintett, örömtől repesett a szive, mert ennek a fejlődő hajadonnak nefelejcs-szeméből feledhetetlen felesége áldott lelke lobogott feléje. Egyszer csak elnémult a nóta Iluska dalos ajakán. Szótlan, merengő lett; ha kérdeszték, pirulva válaszolt, vagy észre sem vette. Mintha nappal is álmodott volna, nemcsak a hosszú, csillagos éjszakákon. Bárdos mosolyogva nézte leánya változását. Fájt ugyan neki, hogy el kell válniok, de a válás buját megédesítette az a tudat, hogy derék, jellemes férfi kezébe teszi le legdrágább kincse sorsát. Csak Ilus nem tudja, mi bátja. Szűzies lelkébe belopta ugyan magát valami édes, kimondhatatlan sejtelem, de még maga sem tudott neki nevet adni, Hanem egy este kipattant a titok, a kis virág kelyhe kinyílt. áthatja a' tanitó lelkét, ez a munka nem lesz ránézve teher, fáradság, izmot sorvasztó, lelket bénitó nehéz küzdelem, hanem édes, mulatságos, vonzó, lelketemelő s emellett lucrativ foglalkozás. Önnönmaga ellen vét az a tanitó, akinek módjában állna egy ilyen ünnepély rendezése — s nem teszi. Igazán éget a kíváncsiság vágya : talál-e követőkre az esztergomi példa ? Akadnak-e olyan buzgó tanitók és tanítónők, akiknek lelkébe markol az ige: Cselekedjünk! Cselekedjünk igni et ferro! Én nem hiszek az „Alkotmány" azon emlékezetes cikke írójának, aki galádul a lustaság vádjának szégyenitő és sértő kövét dobta munkás, önzetlen táborunkba! Én látom, hogy hevül, ég a magyar tanítóság s hogy dolgozik is többet, mint a mennyit mostohánk, a társadalom megérdemel. Én látom, hogy ez igének sokszoros, hatalmas lesz az echoja. Én nem hiszem, hogy lenne tanitó, kit önnön árváinak sírása, rimánkodása, epedése, kétségbeesése meg ne hatna. Mert nem mi irányítjuk a sors tengelyét! Ha csak egy pillanatra is fellebben előttünk A park mellet csörgedező patak partján álmodozva hallgatta a ringó habok suttogását. A tiszta víztükörre leszállt a magas menyország bűbájosán szép azurpalástjával, melyen tündéri fénnyel ragyogott a megszámlálhatatlan sok csillag. Jámbor hagyomány azt mondja róluk, hogy az őrzőangyalok lelke lobog azokban a végtelenül kedves őrtüzekben. A leányka oly merengve nézte a tündéri látványt, mintha a saját sorsát akarta volna kiolvasni a csillagokból. Ragyogó, boldog jövőt jósoltak neki, melyben nincs szenvedés, csak öröm és boldogság. Hirtelen bíborvörös lett az arca. Ugy érezte magát, mint a tetten ért bűnös. Ott állt előtte, kiről annyit álmodott a hosszú, csendes éjszakákon. — Búcsúzni jöttem! szólt a férfi lágy, dallamos hangon, mely ugy meg tudta dobogtatni a leányka szivét. Iluska nem válaszolt. Kicsi lelke kínosan vergődött. Ajkát elnémította a fájdalom. — Búcsúzni jöttem, — folytatta álmainak hőse — éltem hajója más országokba visz. Küzdeni, tanulni akarok, hogy áldására lehessek eltiport népemnek. mystikus jövőnk szürke fátyola s ott látjuk koporsónk mellett a kezeit tördelő, sikoltó özvegyet, amint kötényét tépik árva, bárdolatlan csemetéink ... ha látjuk azt az özvegyet, amint kisirt szemekkel az egyik kőszívű rokontól a másikhoz mén .gyámolitásért .... ha látjuk az özvegyet, mikor szivébe nyilailik gyermekei síró könyörgése kenyér után .... s ha az anya kenyér helyett csak csókjaival tudja csillapítani magzatának éhségkinjait . . .; nem hiszem, hogy ki ne pattanna szivünkből az az elhatározás, melynek mottója: cselekszem igni et ferro! Cselekedjünk ! Legyen ez az ige ami csatakiáltásunk ; törjük meg vele a Közöny hadát és épitsen acélfalat izmainkba a törtető plazma; mert mint Vergilius mondja: Labor omnia vincit improbus — kitartó munka mindent legyőz! Rajta tehát! Cselekedjünk! Drozdy Győző. Perdöntés a Dobozi-ügyben. (Pilis-Maróth vagy Pusxta-Maróth.) II. Eötvös József báró egyik ismeretes történeti regényének előszavában azt mondja : — Mi lesz a jutalmam ? Nem tudom. Azt mondják, a világ hálátlansággal fizet. — De én azt hiszem, ha mindenkiben csalódom is, egy sziv megért engem s ha mindenki elhagy, lesz egy angyal, ki hű lesz hozzám egész a sirig! — Ilus, ugye, ha visszatérek, újra felkereshetem ? — Mindig örömmel látom, rebegte a leányka fájdalmasan. — És akkor meddig maradhatok itt ? A leányka arca lángban égett. Szive lüktetett. — Meddig? kérdezte újra a férfi szenvedélyesen. — Örökre! lihegett Ilus és pirulva rejté arcát szive szerelmének keblére. Mikor lementek, Bárdos, ki mindent látott, boldogan szorította meg Zoltán kezét: — Aztán csak siess ám haza! Mert különben nem tudom, mit csináljak Ilussal. Zoltán hálásan csókolta meg Bárdos kezét Ilus nem tudott szólni. Csak odavetette magát atyja keblére és hosszú, hosszú csókban olvadt föl hálás szive, boldogsága, rajongó szeretete, . . . Férfi sorsa a nő. A nőé? . . .
