Esztergom és Vidéke, 1906

1906-04-15 / 30.szám

latik, mi a kormány változás következtében majdnem bizonyos. De legyünk inkább pessimisták és tartsuk magunkat a határnaphoz, semhogy mulasztást kövessünk el, mert nagy és pótolhatatlan veszteséget szenvedne városunk, ha nem kapna azon kedvező alkalmon, mely a két, de sőt mondjuk három vasútvonal — értve a felső vidékit — egybekapcsolásával, igazán minden ellenszolgáltatás, anyagi áldozat nélkül oly forgalmat teremtene a városnak, melynek alapján a haladás, anyagi felvirágzás biztos kikötőjébe evezhetünk. Valóban csodálkozunk, hogy még csak akadnak is emberek, kik a város boldogulását elősegiteni célzó ezen tervezetnek útjába bárha még oly csekély akadályokat is tudnak és akarnak gördíteni, de még inkább azon, hogy vannak, kik nem látják be, hogy a Párkányban tervezett iparvasut, városunknak csak megölője lesz, amelynek létesülése ellen, minden rendelkezésre álló eszközzel kell nekünk esztergomiaknak küzdenünk. A villamos összekötő vasút elleneseinek leghatásosabb érve az, hogy Török pénz nélkül akar építeni s hogy százezreket akar zsebre vágni. Hogy Török vállalatát nyereségre alapítja, hát ez természetes valami. Neki az a kenyere, abból él. S ha tiz évi fáradozásai és kockáztatott költekezései fejében jutalomra számit a vállalatban, ehhez szó nem férhet. De ha tudnak, építsenek azok, kik gáncsoskodnak, vágják zsebre a hasznot ők. A lefolyt évtized alatt, mig Török tervezgetett, az nekik is módjukban állott volna, de nem tették, mert nem tudták tenni. Ami a pénz nélküli építést illeti, hát a dolog ugy áll, hogy reánk teljesen közömbös az, hogy miképen akarja financirozni a vállalat, a fő, hogy tőlünk pénzt nem kér, csak garantiár, hitelt, mit pénzre akar beváltani, ami aztán a pótdijakban nyerne fedezetet, de Nem tartja talán érdemesnek, hogy feleljen a kérdésemre? A férfi: Felelek ! Sőt ha ezt megtisztelésnek veszi : ellene szólok. És csakugyan. A maga elvei méltók arra, hogy ellenük szóljak. Pedig nem épen ujak. Sőt ezeket az elveket én kisebb stilű asszonyoknál is megtaláltam. Hanem maga ezeket úgy átmeg átfűzte a szellemének a csillogó szálaival, hogy egészen másoknak látszanak. . . . Igy már igazán érdekelnek. De meg nem értem, hogy egy asszonynál hogy maradhat meg ennyi ideális gondolat. Végre is maga túl van már egy és más dolgon, ami az úgynevezett Idealismus nak nagyon is rovására megy ? Igaz: az elvei asszonyosak. Okos aszszonyhoz méltók. Csakhogy azon a sok kedves gondolaton át-átcsillant az élettapasztalat, egy kis cinismus alakjában. És mégis megmarad a felfogásai mellett, pedig az a cinizmus mutatja, hogy már csak az autoszuggesztió tartja ... Az akarat. Egy szép asszony akarata ellen — igy már érdemes harcolni. Tehát én megkezdeném az ellentmondásaimat . . . Vagy ne, inkább máskor ? Nem akarnám lekötni.. Az asszony: Nem, nem. Ha annyira szabadkozik, még azt kell hinnem, hogy menekülni akar. Ha igazán csak szerény, a mit magáról el nem hiszek, hát beszéljen egy kicsit rövidebben. A férfi: Hát akkor kezdjük a dolog legközepéről. Filozofáljunk a szerelemről. mely pótdijaknak nagy része, nevezetesen az, mely az átmeneti árúk után szedetik, még közvetve sem terhelne bennünket, az a része pedig, mely közvetlen terhel minket, mint fogyasztókat, többszörösen megtérül a különféle címeken nyerendő közvetett haszonban. Esztergom városa jelenleg nagy kérdés megoldása előtt áll. Jövő boldogulása függ elhatározásától. Ne habozzunk, ne tétovázzunk, kövessük azok szavát, kik lelkiismeretes búvárkodás eredményeképen egyéniségükkel fedik, önzetlenségükkel garantálják mintegy azt a tudatot, hogy a város csak nyerhet, ha megérti a villamos összekötő vasutat, ha pedig azt elejti, úgy nemcsak nem nyer, de még abból is vészit, amije még van, pedig sok veszteni valója már nincs. —n. Küzdve küzdj! Mély lelkű Madáchunk e hires szállóigéjéhez akarunk az alábbiakban egy-egy nem épen érdektelen — illusztrációval szolgálni a legújabb életből. Mióta a paradicsom elveszett, mindig hangzik a riadó : küzdve küzdj! de tán sohasem hangzott oly erővel, mint napjainkban. Álljon hát itt buzdításul ez az egy-két példa. Jó azt észbe venni nekünk, kik küzködünk, hogy „másoknak sem adják a hat ökröt — ingyen." A japán-orosz háború egyik megrendítő tragédiája volt Verescsagin szomorú vége. A nagy orosz képiróművész a háború borzalmait tanulmányozta azért, hogy az örök béke számára törje az utat. Lehetőleg hiteles festmények megrázó erejével akarta bemutatni: mily utálatos és embertelen a háború. Ez a nagy 'terve azonban meghiúsult s a művész a Petropawlovszk orosz hadihajó fölrobbanása alkalmával pusztult el. Verescsagin már a hatvanas években Kaufmann tábornok ázsiai kirendeltségéhez csatlakozott és nem egyszer volt kénytelen fegyverrel fölcserélni ecsetét, hogy tanulmányait hires festményeihez, a csaták veszedelmében végezhesse. De eszméjéről — mely utat törni a világbéke számára — soha le nem monMert erről is elmondta a többek között a véleményét ugy-e? Magának a szerelemről gyönyörű felfogása van — még mint asszonynak is. És én azt mondom azok a gondolatok nem igazán szívből fakadók — már. Pedig szépek. Csakhogy olyan, hogy úgy mondjam : papiroselvek. Lehetetlen, hogy sokáig megmaradjanak. Az asszony. Pardon, mon eher ami. Igaz, hogy a vitából kizártuk az indiskréciót, de kérdezem: volt-e maga valaha szerelmes ? A férfi: Erre is rátértem volna. Látja, most igazán őszinte akarok lenni. Ha talán pózolnék, akkor legyintenék a kezem mel, és azt mondanám : „valaha" én is gondolkodtam igy. De nem mondom, mert ez nem volna igaz. Szerelmes voltam, az igaz. Először talán hét vagy nyolc éves koromban. Aztán mikor diák voltam, én is keresztül mentem a szokásos szerelmeken : az obligát bakfis, a még obligátabb primadonna . . . sőt ez a szerelmem olyan intenzív volt, hogy mikor kiszabadultam az iskolából, rögtön kiadtam az első könyvemet, hogy egy primadonnának ajánlhassam ; csakhogy véletlenül más primadonnának. Ez még azt is bizonyítja, hogy a szerelmem túlélte az egyént és a zsáner volt a fontos ... no de nem gúnyolódom, csak azt akarom mondani, hogy akkor nem gondolkoztam — már amióta gondolkoztam — másképen, mint akár most. dott s e küzdelmek árán festett képei korszakos hatást gyakoroltak századára. Woodville, a bur háborúk hires csataképirója sokszor megsebesült, de azért mindig a pusztító csatavonalakban végezte megfigyeléseit. A japán-orosz háborúban a gránátok romboló erejét olyan közelről és annyi odaadással tanulmányozta, hogy súlyosan megsebesült, de azért a világtörténeti érdekű hadjárat nevezetesebb eseményeit hitelesen megrajzolta. A japánorosz háború történeti becsű képeit Woodville nem csak átélte, hanem élete veszélyeztetésével meg is örökítette. Hunt angol művészt nemrégiben majdnem agyonütötték Palesztinában, ahol a legutolsó kunyhókban kereste az elsőrendű érdekességü modelleket. Azt híresztelték róla a mohamedánok, hogy meg akarja keresztelni azokat, a kiket lefest. Összerombolták a képeket s a művész alig bírt a babonás nép dühe elöl menekülni. A vörös-tenger partjain és a sivatag szélein is folytatta bibliai képtanulmányait, de mindig készenlétben álló puskák társaságában, mert a benszülöttek gyakran keresték halálra. Schmaltz porosz művészt és feleségét meg akarták kövezni Hebronban, mert egy őrizetlen mecsetbe hatoltak s ott előkészületeket tettek a mecset szépségeinek megfestésére. Sok művész élete forog tehát veszedelemben, midőn a művészet ősforrásához zarándokol tárgyért és ihletért. A tudósok, az orvosok és kísérletezők még inkább kockáztatják életüket a haladás diadaláért. A pestis bacillusai már nem egy kísérletező orvost gyilkoltak meg a világvárosok laboratóriumaiban. Emlékezzünk csak Müller drnak, a fiatal bécsi orvos alig néhány év előtti megrendítő halálára. Ő a pestisbacillusokat tanulmányozta. Önként elzáratta magát a pestissel fertőzött kórhelyiségekbe, a hol vége is lett. Még gyóntatójával is csak csukott ablakon át érintkezhetett s .Krisztus testét kanálon nyújtották be neki útravalóul. Meghalt, hogy másokat megmenthessen. A római kampagnában, a hol a malária járványos láza állandóan pusztít, angol orvosok hónapokra bezárkóztak a legmocsarasabb vidéken épült házikóba, melynek minden ablakát és nyilasát gonSokat filozofáltam, talán nagyon is sokat. De nem gondolkoztam úgy, amilyent maguk neveznek ideálisnak. Materialista voltam, az is maradok remélem. Illetve tudom .... Mert mit beszélünk mi szerelemről? Hozzá még holmi platonizmusokról ! Miért van hát akkor, hogy mégis csak fiatalok között, az életképesek között van meg az a platonizmus? Az a sok együgyűség és zavarosság. Amit ennek az érzésvilágnak a kiszámíthatatlanságáról, rejtélyességéről, csodásságáról költők és nem költők összeírtak, csak egy igazságot rejt magában : hogy a szerelem ma még különálló, sajátos dolog. De aztán semmi több. Hanem persze az bajosan hízeleghet az embernek, hogy mikor pokoli kínokat és paradicsomi gyönyöröket érez felváltva és összekeverve, mikor néha az agyában a nagy, a dicső szerelem hatása alatt világfelforgató gondolatokat talál — hogy akkor ő csupán csak eszköz a világrend kezében és csak örök törvényt, örök szabályt teljesít . . . Mert tévedés a szerelemnek ezt a különállóságát erkölcsfölöttiségnek, magasztosságnak, transzcendentális emelkedettségnek hirdetni; ellenkezőleg : erkölcsalattiság, állatiság ez. Épp azért nem maga az ösztön ugyan, ami örök, hanem szerelemnek nevezett átszellemesitése . . . . igen, ez kihalásra hivatott érzés, és a veszélyétől a faj csúcsán álló egyének, egyes lángelmék már mentek is. A tömeg dosan elreteszelték. Meg akartak róla bizonyosodni, vájjon a maláriát csakugyan a mérges levegő, vagy a moszkitó légy csípése okozza-e. És semmi bajuk sem történt, mert védve voltak a maláriamérget terjesztő moszkitóktól. Garner angol tanár, a kiváló természettudós éveken át tanulmányozta a majmok hangját, üvöltését, örömük vagy haragjuk kitörését. Vasketrecet csináltatott s hónapokon keresztül éjjel-nappal figyelte az elhagyatott rengetegekben a majmok üvöltését. Phonographáló gépével sok fölvételt végzett, de a vadállatok között gyakran kockáztatta életét a vasketrecben. A csillagász leginkább a tiszta téli éjszakákon dolgozik legszebb sikerrel. Az Observatorium azonban az érzékeny műszerek miatt nem fűthető s a nyilt égről beáradó fogyasztó levegő gyakran megölte már azt a csillagászt, a ki nehéz virrasztó munkájában kimerült és elszunnyadt. Meares angol föltaláló néhány év előtt olyan vasutfékezőt akart bemutatni, mely a legsebesebben haladó vonatot is gyorsan megállítja. Lancashireben egy angol kőszénbánya-telepen kapott erre a célra egy kis sinterületet, mely beletorkolt az akna örvényébe. A veszedelmes pályatestre óriási közönség csődült össze. Megdöbbenéssel nézték a rohanó vonatot, mely sebes vágtatással iramodott az akna felé. Egyszerre csak a nyolcvan kilométeres órasebességgel haladó vonat alig egy-két lépésnyire hirtelen megállott az örvény szélén. A fékező bevált. A francia kormány érdeme, hogy a tenger alatt járó hajókkal először tett kísérletet. A föltalálótól azonban megkövetelte, hogy a havrei öbölben kísérletet végezzen uj találmányával, és pedig tizenkét óra hosszat tartózkodjék hajójával tiz méternyi mélységben. A tenger alatt járó hajó föltalálója és személyzete csakugyan lebocsátkozott a viz fenekére.Rettentőenfáztak,mertnemvoltmég villamos kályhájuk és sokat szenvedtek a rossz levegő miatt, melyet alig birtak elviselhetővé tenni szénsavtömlőikkel. De mégis kiállották a nehéz próbát s a tenger alatt járó hajó eszméje bevált. Probst német föltaláló gummitömlőből olyan mentőkészüléket készített, mely az embert mellig kiemeli a vízből s melyet föl lehet szerelni némi eleségtárral is. persze megnyögi ennek a vak, démoni szenvedélynek az uralmát . . . Az asszony (hirtelen felkel, hidegen, kellemetlen akcentusokkal beszélve mondja) : Most meg fog bocsátani, hogy el kell hagynom ezt a thémát. Kéren , hagyjanak magamra, nem érzem magam elég jól arra, hogy gondolkozni tudnja. (Elmosolyodik) De ezt a vitát be kell fejeznünk. Holnap nem fogadok, de magát szivesen látom teára. Tehát a viszontlátásra. (A férfi és a jóbarát elmennek. Mert az is ott volt. De fölösleges volt hamarabb észrevennünk, hiszen most is, mint mindenütt és mindenben „csöndes társ." Igazán nem más és nem több, mint — jóbarát. Annyira jó, hogy barátja a férfinak is meg az asszonynak, és egyiket sem tudná ott hagyni. Az asszonyhoz ragaszkodik, mint egy hű kutya, és — ami talán furcsa — önzetlenül. A férfi elvakítja az imponálóan rendszertelen tudásával, és szinte rajong érte. Mert éppen jobban is szereti, mint az aszszonyt. A jóbarát (az utcán): Öregem, ez élvezetes órácska volt. Csak valamin csodálkozom : hogy te, aki olyan nagyszerűen tudsz bánni az asszonyokkal, most igy vágtál neki, ahogy nem érhetsz el semmit. Az az asszony nem fog neked megbocsátani egyet, hogy olyan nagyon fölötte vagy . . .