Esztergom és Vidéke, 1905

1905-03-19 / 23.szám

ESZTER6IM es flIEKI A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. == Előfizetési árak Egész évre . .12 kor. Negyed évre. . 3 kor. Fél évre . . .6 kor. Egyes szám ára 14 fillér Felelős szerkesztő: DR. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók: Dí. Pfokopp ßijttla és Brennen Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Kossuth Lajos (azelőtt Buda)-utca 485. szám. Kéziratot nem adunk vissza. Szent István ünneplése. Esztergom, március 19. A magyar nemzet hálás emlékezetében dicsőségesen élő nemzeti nagyságaink közt első helyet foglalja el a királyság megalapítója: Szt. István, kinek emléke megérdemli a jelen és későbbi nemzedék tiszteletét és ünneplését. Méltó arra, hogy az egész ország lakossága minden különbség nélkül, kunyhótól a palotáig, szegény és gazdag, kicsiny és nagy, egy gondolatban, közös érzelemben egyesülve, osztatlan lelkesedéssel ünnepeljen. Méltó arra, hogy emlékét állandó kegyeletben tartsuk és hogy a századok óta az ő tiszteletére rendelt, megszentelt napot nemcsak egyházilag, hanem társadalmilag is megülve valódi ünneppé avassuk. A kath. egyház, mely első királyunkat a szentek sorába iktatta, századok óta minden év augusztus, havának 20-ik napján mindenhol meg ünnepli a nagy király emlékét, mely alkalommal szt. István királynak a hittérítés, az egyház s a kath. Magyarország körül szerzett érdemei egyházi szónoklatokban kellő méltatásban részesülnek. A magyar kath. világ fényes, országra szóló ünnepség kíséretében, a kormány és a közhatóságok fejeinek részvételével hordozza körül Budavárában szt. István királyunk ereklyéjét, a szt. jobbot, s erre az ünnepre a hitbuzgó magyar nép tömegesen zarándokol a haza minden részéből az ország szivébe. A kath. világ egyházi jellegű ünnepségek keretében mindenha buzgón áldozott a nagy király, a szent fejedelem emlékének. Szt. István azonban nemcsak a hittérítés, a magyar keresztény egyház megalapításával szerzett nemzete előtt örök érdemeket. De ezenfelül egyike a legnagyobb államférfiaknak, kiket a történelem ismer. Kilencszáz évvel ezelőtt ő adott birodalmának olyan szervezetet, melynek alapjai és némely intézményei csaknem érintetlenül máig is megvannak ; ő vezette be a magyarságot a rendezett állami életbe, ő alapította meg népének társadalmi és politikai szervezetét oly mértékben, oly államférfiúi éleslátással és tudással, hogy népe azon a helyen, hol azelőtt rendezett állami élet sohasem tudott gyökeret verni, az általa adott alapszervezet mellett évszázadok viharának s a történelemben páratlan megpróbáltatásoknak diadalmasan ellenállhatott. Szt. István szellemét követve válhat ma .Esztergom cs Vidéke" tárcája. Gyöngyvirág. Midőn a langy tavaszi szellő bűbájos csókja életre keltette a szunnyadozó világot, s ezer virággal hinté be a mezőt, ligetet : akkor ébredtél fel, akkor születtél te is ! . Messze, messze, sugár fenyőkkel, büszke tölgyekkel koszorúzott bércek lábánál a madárfüttyös bokrok árnyas pázsitján érintett a tavasz éltető lehellete s . . . . fölébredtél . . . Körüled pajkosan kacsintgattak a különféle bokrok százszinű virágai melyeknek kelyhét zümmögő méhek foglalták el, lecsókolgatva róluk a csillogó harmat cseppeket. Az erdő dalosai vigan füttyörészve szelték át az illatos léget! szalmáért, sárért az építéshez, aztán eleségért a kisded családnak ... Te nem kívántad a méh édes csókját, nem az erdő dalosának boldogságát. Szerényen, félénken húzódtál vissza a bokor árnyának rejtekébe, csak illatod tömjénfüstjét adtad a természet oltárára . . S illatod felszált az égbe . . . Mit a kacér virágtól a csattogó fülemilétől, a suttogó levéltől megtagadott a végzet, a te szerénységed s illatos imád könyörgő szava megnyerte : a hosszabb életet!.. . Jött a nyár! . . . A nap égetően sütött s megérlelte a gyümölcsöt, elfonnyasztotta a gyenge virágot s fennen hirdette : vége a rügyfakasztó tavasznak, itt az érlelő, meleg nyár! . . . Haláiriadója volt ez a hóvirágnak, gólyahirnek, ibolyának: néked tápláló anyád ! . . . Minden eltikkadt a forrázó melegben, csak te éltél s illatoztál . . . S midőn a rengő aranykalász szárai megtörtek s a természet magára veté a kereszteket, elnémult az erdő csalogánya, elfoszlott az erdő, mező varázsa, csak te éltél s mosó lyogtál . . . Aztán jött az enyészet gonosz szelle me. Sorra csókolta a remegő virágokat s azok csendesen, zúgolódás nélkül hajtották le bánatos fejüket s elszunnyadtak tele fájdalommal, tele reménnyel ... Téged azonban nem ért az elmúlás le helete, mert valami csodás hatalom őrködött feletted ... a jó Istenhez megmentésedért küldött forró imám ereje . . Végre jött a tél! Sötét felhők kóvályog tak a levegőbe miket a metsző északi is a nemzet egységessé, simulhatnak el azok az ellentétek, melyek a nemzeti élet nary kárára rontják az állam polgárainak egyetértését, akadályozzák az ország békés, biztos fejlődését és haladását. Szent István emlékének tiszteletben tartása és ünneplése alul Szent István országának egy polgára sem vonhatja ki magát, ha a haza hű fiának kivan tekintetni, legyen bármily vallású, beszéljen bármily nyelven, valljon bármily politikai meggyőződést. Ebben az ünneplésben részt kell vennie minden magyar honpolgárnak, tekintet nélkül vallására és nemzetiségére és arra törekedni, hogy ez a nap valódi nemzeti általános országos ünnepnappá avattassák. Különösen első helyen kell ezen ünneplésben állania Esztergom ősi városának, mely oly szerencsés, hogy e halhatatlan emlékű dicső királyt saját szülöttjének mondhatja, kinek emlékezetét messziről hirdetik az ezerév viharával dacoló szürke várfalak, melyek büszkén uralják a kis magyar alföldet és a hatalmas Dunát és hirdetik messze földre történelmünk ragyogó korszakát. Az Országos Nemzeti Szövetség indította meg a mozgalmat abban az irányban, hogy Szent István einszél űzött tova, mint ifjú csalódott szerelme ... A nap csak néha bujt elő a felhőfüggöny mögül s szomorúan szórta bágyadt sugarait, mintha fájt volna neki a természet haldoklása. De valahányszor előtört fáradt sugara, mindannyiszor téged keresett fel a lombtalan bokor alján, a zörgő haraszton . . . Emlékszel-e Gyöngyvirág, mikor a napsugárral felkerestelek ? Emlékszel-e, mily fájón, mily kétségbeesetten kérdeztem ; Gyöngyvirág nem félsz a téltől ? . . . Jöjj keblemre, felmelegítem szivem hevével fagyos szirmaidat, megfürösztöm csókjaim záporába hidegtől elhalaványult arcodat .. . Te nem szóltál, csak hajtogattad fejecskédet. Nem, nem . . . Búcsúztunk! . . . Ugy éreztem örökre . . De te ismét hajtogattad fejecskédet ! nem nem ... sőt mintha mosolyogtál volna. Oh kis Gyöngyvirág, ha érezted volna szerető szivem fájdalmát! . . . Mert gyö tört ám az a gondolat, az a kinos kétkedés, vájjon téged, kit ugy szeretek, kitől oly nehéz elválni, kit odahagyok a bizonytalan jövőnek, meglátlak-e még ? . . Össze hoz-e a sors még egyszer ben nünket ? . . . Jön-e egy új tavasz, mely léke minden év augusztus 20-án ne csak egyházilag, hanem általános társadalmilag is méltattassék és ünnepeltessék. Lelkes hangulatú felhívásokat intézett a haza megyéihez városaihoz és közintézményeihez s örömmel látjuk, hogy a felhívások mindenütt visszhangra találtak. Esztergom város tanácsa is magáévá tette az ünnep ügyét és a polgármester f. hó 20-ára nagyobb arányú értekezletet hivott össze, mely Szt. István emlékének helyi ünneplésével foglalkozik. Örömmel üdvözöljük a lelkes mozgalmat és kívánjuk, hogy az minden esztergomi polgár igaz örömére minél inpozánsabb és ragyogóbb nyilvánulást nyerjen, hogy megmutathassuk, miszerint városunk legnagyobb fiát hozzá méltóan tiszteljük és áldozunk emlékének! X. Március tizenötödikének megünneplése. A multak kegyeletes emlékeinek ez évben is szép és impozáns módon áldozott Esztergom város közönsége. Már a nagy nap előestéjén számos magán és középületen lengett a trikolór, s mire felvirradt március idusának hajnala, az egész város zászlódiszt öltött. ismét életet oszt, mely életre kelti az alvó világot s vele tégedet ? . . . Vagy elmúlik, elenyészik minden, csupán sajgó szivem fájdalma marad meg! ? . . . De jött az uj tavasz ! Te meg maradtál, veled szemben megtört a tél haragja s a csodás hatalom megvédett a haláltól, a pusztulástól . . . Mert virágnak születtél, de hosszabb életű virágnak. Te tündérarcu, angyalszivű gyenge kis virág, az uj tavasz első leheletére ismét kisétáltál a madárfüttyös erdőbe, a suttogó levelű bokor alá, hova nem kisért más, mint a tavaszi napsugár s szerető szivem sóhaja ... De ott nem volt már sokáig maradásod ! . . . fejér arcú, mosolygó szemű, selymes hajú ifjú nyitotta ki feléd — feslő virág felé tolvaj kezét ... Le akarta tépni! . . . Te megrémültél e vakmerőségtől, s midőn az est ráboritá fekete fátyolát a halgató vidékre : elmenekültél a régi, a kedves otthonból egy szebb, egy biztosabb hazába. Mentél, mentél a zümmögő méh vezetése, — a szentjánosbogár lámpása s a fülemile indulója mellett virágos réten csobogó habon keresztül messze . .. meszsze . . .