Esztergom és Vidéke, 1905

1905-03-19 / 23.szám

Az ünnepély két főrészből állott, melynek elseje délelőtt folyt le a tanintézetek falai között, melyek ifjúsága a város által rendezett ünnepségen részt nem vett, mig a város közönségének ünnepsége délután völt. Iskolai ünnepélyek. A reáliskolában. Az iskolai ünnepségek sorát a reáliskolai ifjúság nyitotta meg, mely a következőképen folyt le. Az előadások szünetelése mellett d. e. 9 órakor az intézetben iskolai ünnepély volt, melynek nemzeti dalokkal és szavalatokkal kapcsolatos programmjában az igazgató lendületes beszédben méltatta a nap jelentőségét, kiterjeszkedvén a politikai fordulattal beállott új nemzeti korszak fontosságára, felhívta az ifjúságot, hogy az 1905. évvel jelzendő nemzeti ébredés emlékét nevök megmagyarositásával örökítsék meg s ezúton hozzanak pénz és vérnélküli áldozatot a hazaszeretetnek. Az ünnepély után 10 órakor az intézet zászló alatt testületileg vonult a plébánia templomban tartott ünnepi misére, melyet Grúsz Ede reáliskolai tanár celebrált. Istentisztelet. Délelőtt 10 órakor a város kegyúri templomában ünnepélyes istentisztelet volt a városi iskolák tanuló ifjúsága részére, melyen a mindkét nembeli elemi és a reáliskola tanulói vettek részt és a város tisztikara. Résztvett az isteni tiszteleten dr. Kmety Károly országgyűlési képviselő is, ki a reggeli vonattal jött az ünnepélyre. Mise alatt a reáliskolai dalárda énekelt négyeskarra irt hazafias énekeket, majd annak végeztével a templom egész közönsége rázendítette a Hymnust. Az elemi fiúiskolában. Az elemi iskolások a felnőttek példáját követve nemzeti mellcsokrokkal jöttek március 15-én az iskolába. Mivel ezen napra szünet engedélyezve nincs (hivatalos az április 11.) a tanítás 10 óráig rendes mederben folyt. Ekkor nemzeti lobogójuk alatt a plébánia templomba Midőn másnap elmentem hozzád nem találtalak sehol . . . Óh a szivem majdnem meghasadt a fájdalomtól. Mert fáj az embernek, ha attól, kit szeret búcsúznia kell; de százszor fájóbb, szászor kínosabb a szó nélkül való távozás gyötrelme . Sokáig nem láttalak aztán! . . . Kerestelek mindenhol kérdeztem a napsugártól, a suttogó szellőtől, a virágillattól : nem láttak-e, nem találkoztak-e veled . . . De mind azt felelte : nem . . . nem . . . Kinos gyötrődések közt mult el a nyár az ősz, a tél . . . Már reményemet is elvesztettem, hogy valaha meglássalak s ime mikor a tavasz langy fuvalma ébresztgette az alvó világot én is felleltelek téged . . . Emlékszel-e Gyöngyvirág ?! . . . Tudod-e n.it fogadtam akkor ? Azt, hogy többé nem hagylak el. veled maradok, védlek, őrizlek és amikor elközeleg az ősz, s a bús szellő végig siratja a hal' dokló világot : elviszlek messze, messze, hol örök tavasz hinti szét balzsamos illatát, éltető melegét . . . Elviszlek egy kis kertbe, hol megteszlek szivem királynéjának, szivem virágának . . . Fogadásom te is hallottad Gyöngyvivonultak, hol ünnepi szent misét hallgattak. Mise után az ifjúság intézetében az osztályába tért, hol értelmök szerint a nap jelentősége megmagyaráztatott; majd hazafias versek elmondása és dalok eléneklése után az ifjúság szétoszlott. A gimnáziumban. A gimnázium lelkes ifjúsága szép jelét adta hazafias érzésének, a szabadság megszületésének évforduló napján. Nemzeti szinű kokárdákkal jelentek meg az előadásokon és d. e. 10 órakor összegyülekezve az intézet lépcsőházában, rövid, de annál meghatóbb és lelkesebb ünnep keretében, a felügyelő tanárok jelenlétében megkoszorúzta az intézet honvédszobrát. Az ünnepség a Himnusz éneklésével kezdődött, mely után Gunda J. VIII. o. növ. pap Petőfi „Nemzeti dal "-át szavalta lelkesen. Ezt követte Lasztovicza Gy. VIII. o. t. ünnepi beszéde, melyben tűzzel méltatta a nagy nap jelentőségét. Ezután következett a szobor megkoszorúzása. A Szózat eléneklése után ismét osztályaikba vonultak az ifjak s tovább hallgatták az előadásokat. A kedvezőtlen idő miatt az ifjúság szokásos kivonulása a honvédtemetőbe az idén elmaradt, azonban helyette d. u. fél 3 órakor az intézet dísztermében áldozott, a tanári kar és a teljes számban megjelent ifjúság az elhunyt szabadsághősök emlékének. A Himnusz eléneklése után Brutsy Gy. II. o. t. nagy hatással elszavalta a „Nemzeti dal"-t. Az ünnepi beszédet Hoffmann A. VIII. o. t. mondotta ; mélyen átérezve a nap és a márciusi események fontosságát, lelkes szavakkal buzdította társait arra, hogy azon nemes férfiaktól tanuljanak -első sorban hazaszeretetet, kik megszerezték honunk szabadságát. A minden tekintetben sikerült beszéd után Scheiber Gy. IV. o. t. előadta Farkas J. „Cinka Panna" c. költeményét. A hazafias ünnep a Szózat eléneklésével végződött. Az ünnepség befejezése után Hoffmann A. VIII. o. t. két társával kivitte a szabadsághősök sirhalmára az ifjúság koszorúját, hogy külsőképen is kifejezzék az ifjú szivek rág ! Emlékszel-e, mit csicsergett aranyos ajkad ? . . . Ugy-e azt: . . . Nem bánom . . . nem bánom . . . Aztán keblemre hajtottad selymes fejecskédet, hogy illik-e szivemre a gyöngyvirág 1 ? . S a gondviselő szellem azt suttogta ; Illik . . . illik . . . Oh Gyöngyvirág, ott kezdődik az én életem, ott született meg a boldogságom ... * Lassan, csigalépésekkel haladt aztán az idő I A tavasz egy élet, a nyár egy örökkévalóság volt, — de elmúlt ... el ... el ... Itt az ősz ! . . . Nézd, hullatja már sárguló levelét a rezgőnyárfa, zokogva bocsátja útnak dércsipett szirmait a liliom . . . Gyöngyvirág! Emlékezz elhatározásomra > emlékezz Ígéretedre . . . Itt az ősz! . . . Megjött! . . . Jöjj te is keblemre, jöjj pici hajlékomba, hol most kezdődik a tavasz . . . Jöjj, hisz tudod, gyöngyvirág nélkül a tavasz mit se ér 1 . . . Hosszú Lajos. soha sem lankadó háláját a hazáért elvérzett szabadsághősök iránt. A város lakóságának ünnepe. A város lakósága a délután folyamán tartotta az ünnepséget. Tengernyi nép lepte el már két órakor a Széchenyi-teret, hol a gyülekezés volt. A menet a tűzoltó zenekar hazafias nótái mellett indult meg fél három órakor, kiket egy szakasz tűzoltó követett. Más években a menetet a tanuló-ifjúság szokta megnyitni, mely ez alkalommal a kedvezőtlen ido következtében, miként fentebb már előadtuk, iskolai ünnepélyek keretében rótta le a kegyelet adóját. A tűzoltókat a negyvennyolcas honvédek követték, kik után sorban jöttek a kath. legényegyesület babérkoszorúval, az ipartestület bronzkoszorúval, a belvárosi polgári olvasókör és iparos-ifjak önképző köre babérkoszorúkkal, kik után a képezdei ifjúság haladt, egy imponzás és gyönyörű élővirág rátétű babérkoszorúval. A várhegy aljánál a szenttamás és vízivárosi polgári egyesület csatlakozott, mig Szentgyörgymezőnél a szentgyörgymezei kath. kör. Szentgyörgymező határától kezdve két óriási menet kígyózott a szentgyörgymezei földeken át a honvéd-temető felé, az egyik mely, a belvárosból jött, a másik pedig mely Szentgyörgymezőről indult, kikhez a párkányiak is csatlakoztak. A honvéd-temetőben. Az ünnepség a honvéd-temetőben a Himnusz eléneklésével vette kezdetét, melyet a képezdei dalárda intonálására az összes jelenvoltak énekeltek. Utánna Hoffmann Alajos főgimnáziumi VIII. o. tanuló lépett a szószékre, hogy elmondja alkalmi beszédét, mely így hangzott. Tisztelt Ünneplő Közönség 1 Kedves Társaim! Ha gondolatban visszaszálunk a nemrég letűnt időkbe, ragyogó fény árad szemünk elé s e ragyogó fényből 1848. március 15-ikének emléke tör elő. Hosszú ötvenhét esztendő telt el azóta, de a múló idő nagy órájának változást jelentő kongása jelezzen bármily számos évet, bármily hosszú időszakot, e szent napnak emlékezete nem vész ki, mert nem veszhet ki soha egyetlen igaz magyar szivéből sem. E napon millió és millió magyar szív telik el kegyelettel a szabadság hősei iránt, ezer és ezer magyar ajk rebeg imát az Egek Urához s a szivek fohászait nem üres tettetés szövi, a kegyelet, amellyel adózunk e szent napnak, nem a megszokás hatalmának a műve, hanem a honszereteté ! Vak éj borult az elnyomott hazára, sötét gyász ült a honfiak szivén századokon keresztül, sebző bilincsek kínozták a gondolat szabad röptű sasát, s az árva hon, amelyet száz viharnak bősz csapásai csak megtéptek, de megtörni nem tudtak, a gyalázatot néma ajakkal viselte. De midőn elérkezett az 1848. év, rombadöltek sorbap a nemzeteket gúzsbakötő államalkotmányok, világgá indult a szabadság angyala s a Marseillaise dallamának szárnyán csakhamar berepülte Európát. Nyomában, mint amikor láng csap a vetésbe, elenyésztek a zsarnoki trónok s porba hullott az eltiprott szabadság egy villanására az önkény nagysága. A világesemények döntőhatással voltak a magyar nemzetre. Sötét éjjelét, a kínos rabságot e napon váltotta föl a felettünk Őrködő Gondviselés a szabadsággal, az isteni tűz legfényesebb sugarával, amely nélkül elsorvad a népek szellemi ereje és kialszik világító fáklyája. Mint amikor a dermedt föld az izzó nap lángsugarára széttöri jégpáncélját s a tavasz langyos fuvalma fölébreszti az alvó természetet, benépesíti a berkeket, hangossá teszi a ligetet s a rózsás kikelet koszorúját hozza, épen úgy ocsúdott föl egyszerre százados zsibbadtságából a magyar s a szent lobogó lengetésére fölengedett a szolgaság örökös fagya s a szabadság ragyogó hajnala szétoszlatta a vészes felhőket, a lassú halál komor éjszakáját. Míg azonban Franciaországban a forradalom szele elsöpörte az Orleansokat s Bécs utcáin patakzott a vér az alkotmányért, addig nálunk senki sem szomjazott vérre, senki sem gondolt halálra, gyilkolásra, mert szelíd és békés vot az angyal, akinek csókjára kinyilt szép földünkből édes hazánk legszebb virága, a szabadsága. A fönséges eszme testvérré tette a pártos magyart, végromlásában megerősítette, úgy, hogy „tömörebb lett a láncnál, amely húsába mart" ; a szabadság izzó sugara fölhevítette szivét, alvó önérzete fölébredt s porba hullott a rabbilincs és kifent kardok köszöntötték a szent világszabadságot! Szabaddá lett az eszmék birodalma, szabaddá a rab nemzet; kilépett nyirkos börtönéből a sajtó egyszerű embere, s aki vasra-verve szenvedett, mert bátran mert szóllani, azt örömkönnyekkel szemében diadalmasan szabadította ki a népáradat. S ezt a szép napot, nem zavarta meg semmi ellenmondás, ezt a fényes, ragyogó, felejthetetlen napot nem szennyezte be egyetlen vércsepp sem, tisztán, hófehéren született meg a magyar szabadság ! De csakhamar felhők borították el hazánk egét, nemsokára vérben állott az ország. Az álnok kamarilla, hazánk átoknemtője, aki „fürdött vérnek tengerében, melegedett égő városoknál s ujjongott milliók jajkiáltásain", gonosz ármánnyal, durva hitszegéssel ronggyá tépte a szentesített törvényeket s azt a nemzetet akarta elbuktatni, amelynek oly dicső fiai voltak, mint az első minisztérium halhatatlan nagyjai ! A nemzet oroszlánként szállott a harci sikra, hogy karjával, fegyverével megvédje igazát! A maroknyi nép bátran rohant ádáz ellensége gyilkoló vasának, a tűznek és ezer halálnak s koszorújába mindig csak babért fűzött; a lelkesült honvédsereg, mint villámokat szóró felleg vetette magát az ellenségre, hősiesen küzdött a dúló csaták égzengő zajában s amidőn eljött az alkony, vérrózsákat pillantott meg a nap a sík mezőn, bús sóhajtások rezegtették meg a levegőt s hideg karokkal kulcsolták át a haza porát a ráborult honvédek, akik drága hónuk szabadságáért vérüket áldozták. E haláltosztó, félelmes hősök a csaták tüzében oly magasra emelték ez árva nemzetet, hogy Európa büszke népei bámulattal tekintenek diadalmas vérző homlokára. S amidőn hóhér ellene az orosszal egyesülve, elnyomta a nemzetet, amikor a tengernyi haddal szemben elbukott a maroknyi, de hősies csapat, hódított gyászával mindenfelé, bakóit ellenben nyíltan megvetette a világ. Ugyan hol van még nép amely úgy tudta szeretni hazáját, amely úgy tudott áldozni s oly elszántsággal s halálmegvetéssel harcolni a szabadságért s az emberinem legfönségesebb legszentebb eszményeiért, mint szabadságharcunk hős nemzedéke ! Szivükben olthatlanul égett a szabadság égi, szent sugara s ez vezérelte őket fénylő csillag gyanánt életbe halálba, gyászos vérmezőkre, száz csatán rohantak ők miértünk előre, hogy kivívják a dicső jövőt s bár a szent ügy kezükben elesett, de az eszme örökké él, amelyért