Esztergom és Vidéke, 1905

1905-07-02 / 53.szám

ESZTERGIM es VIDEO A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSAGA"-NAK HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. ===== Előfizetési árak: = Egész évre . .12 kor. Negyed évre. . 3 kor. Fél évre ... 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér Felelős szerkesztő: DR. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók: M Pfokopp Gijula és Brenner

1 Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők] Kossuth Lajos (azelőtt Buda)-utca 485. szám. ===== Kéziratot nem adunk vissza. ======= A tanév végén. Esztergom, június 30. A v

Te Tedeum" accordjai elhangzottak. Az „Értesítőik kiosztattak és a nemzeti művelődés megszentelt csarnokainak ajtai bezárultak. Befejeződött a tanév s a kifáradt elme pihenésre vágyik. Tanár, tanitó, tanuló egyaránt édes örömmel válik meg az intézet falaitól, hogy a család otthonában élvezhesse a nyugalom óráit. Tiz hónapi munka után a pihenés napjai következnek, hogy ismét újult erővel folytathassák az életre való előkészületet, a melyben a tanintézetek az ismeretek kincseit adják meg. A nemzet aranyifjúsága pattogó kedvvel tér szülei ölébe és ha minősítése jó, maga érdeméül tekinti, ha pedig elégtelen, tanárainak bűnéül rójja tel. Ritka tanuló az, ki hanyagságát, pajzánságát beismerje s vezekelve kérjen bocsánatot szülőitől és tanáraitól. A legtöbb duzzog és ártatlannak vallja magát. És hány szülő van ki hitelt ad gyermekének. És mit mivel ? Elbizakodottá, egyoldalúvá teszi gyermekét a helyett, hogy alaposan megmondaná neki : Fráter, te hanyag lurkó, biz az egésznek egyedül magad vagy az oka s nippek. Vacsora után, mikor kékes felhők bolyongnak a gyűrött fehér asztal fölött és elviszik magukkal a felleges homlokok borongását, mikor elhomályosodnak a poharak s mellettük a szemek. ragyognak fel, mikor ürül a palack színarany nedve s folyik el minden érzés a szivek mélyéből ; mikor az asszonyok már elmenekültek s legjobb számítás szerint nem az ajtó függönyei mellett hallgatóznak, hanem három egész lépésnyire üldögélnek csöndesen meglapulva az ajtónyiláson túl — bizalmas vallomásra nyilik,' egymás között, a férfiak ajka. . Mikor a kis história történt, ketten üldögéltek már csak az asztal mellett. Egy öreg úr és egy fiatal gavallér. Az öregebbik volt a házi gazda, a másik pedig vendég. Az töltött és hallgatott, emez beszélt és ivott. Az öreg olyan nyugodt, csöndes, okos ember volt, amilyeneket a magyar róna nevel. A fiatalabbik olyan, akire azt mondják csinos fiú. Szépen fésülködik, a bajusza valóságos csoda és a foga fehérsége egyszerűen szenzáció. ha ember akarsz lenni, vond le a következtetést s tanulj. Meglásd ha tanulsz nem vallod kárát, mint a mily szégyenét kell tapasztalnod hanyagságodnak. A tanárnak csak érdemei vannak. Nem mondom, hogy nem gyarló és nem tévedhet. Tévedése azonban elenyészik a mindent meglatolgató igazság szeretetével szemben. Bajos is volna elhinni, hogy minden bukottal szemben tévedésben legyen. Téved és pedig nagyon téved az a szülő, a tanuló, ki akár a tanár jóhiszeműségére, akár gyengeségére és nem lelkiismeretére apellál. A tanári állás végtelenül felelősségteljes kötelességek sorozata. És higyjék el a szülők, hogy nekik fáj az legjobban, ha fáradozásainak nincs meg a kellő sikere, mit minden egyes tanulónál egyaránt elérni akar. Kiaknázza tudásának, tapasztalatának minden izét, hogy hasson és tanítson, hogy a reá bizott növendék az előirt ismereteket elsajátítsa, de nem tehet arról, ha egyeseknélnem' sikerült elérni azt, amiért egész éven át vele fáradozott. És bizony mondom szívesen lemond az érdemről, ha azt a tanuló maMár néhány perc óta hallgatták az óra ketyegését, mikor a fiatalabbik kirukkolt a vallomással : — Nagyon boldogtalan vagyok bátyám. — Azért jöttél le hozzánk? — Azért. Az öreg úr szó nélkül nyúlt a belső zsebe felé. Szokásból, egészen magától •talált oda a keze. A fiú minden hónap végén nagyon boldogtalan volt. Olykor tizenötödike táján is, a, farsang hónapjaiban. Ilyenkor az öreg úr olyanféle mozdulatot tett s a baj, a javulás útjára került. Most egy kicsit tűnődve nézett fel. A fiatalember szomorúan intett a fejével:. — Nem az. — Csakugyan. Hiszen még csak elseje, van. — Nekem a világ vége. — Akkor bizonyosan kiszerettél valakiből, szólt az öreg úr és mosolygott bajusza alatt. — Kiszeretni valakiből, semmi. De ha úgy esikj hogy nem is lesz a mienk az, akiből alkalom adtán kiszerettünk, ez a baj, bátyám. Ilyen az enyém. Belepusztulok én ebbe. Azt, aki úgy elkeserített, nem fogom elfeledni soha. gának vindikálja. Mert kétségtelen, hogy ő neki is része van benne, bár nélküle, t. i. a tanár nélkül, tudása csak fele értéke a' valódi tudásnak. Szomorú jelensége a sajtónak napjainkban, hogy a tanárt, a tankot szembe helyezi a tanulóval. Szomorú jelensége, hogy a tanulók bal lépésével szemben a tanárt, a tanítót okolják mindenütt. A tanár az oka mindennek és a vesszőztetést futtatják velők végig. Arra azonban nem gondol' senki, hogy ha hiba van, aztjavarészta társadalomban kell keresni. S mi a társadalomnak, hogy ugy mondjam bűne? Az, hogy először nem vet számot gyermekének képességével. Reá erőszakolja a felfogás oly mérvű képességét, amelylyel az nem bir. Másodszor a gyermek nevelésében a szélsőségekbe esik, laza fegyelmezésében vagy magára hagyja, vagy önteltté, beteges önérzetűvé teszi. Harmadszor irtózik a gondolattól is, hogy gyermeke hason rangúvá, hason foglalkozásúvá váljék. Negyedszer hitvallásos és erkölcsös nevelésével kevésbé gondoskodik, sőt magára hagyja és végzetül nem ellenőrzi Az öreg úr most csak a szájával fogta a szivart. Lenézett rá s úgy fújta föl a füstöt. Mindig így szokott tenni, mikor a jegyző, vagy az ispán vadászhistóriákat anzágol. — Nem fogom elfeledni. Hiszen ismeri bátyám Kovács Boriskát. — Boriskát? Természetesen. Az én uj bérlőmnek a felesége. — Most az. Az őszön jöttek ide az "alsó rétre. Bátyám a Boriska kedveért adta nekik a bérletet ? — Leginkább azért. Szegény megboldogult feleségem nagyon szerette. Még csitrileány korában, amikor itt nőtt föl a házunkban, mikor annyit játszott veled. — A szőke Boriska haját kemény varcsokba fonták piros pántlikával. Kék karton szoknyácskáit hamar kinőtte, le kellett ereszteni a mosásban kifakult hajmásukat. Fehér harisnyája is nagyon bő volt, ráncosán hullott le poros cipőire. Én azután szaladtam és csúfoltam, eső lesz, eső lesz . . . — Ebből támadt minden veszedelem. Boriska ugy megcsavarta érte az orrodat, hogy nénéd nem győzte borogatni.. — Igen az orromat. Mindig csak azt. Egyszer, diák voltam már és az ő szoknyájára fodrot tódtak, megint neki esett az orromnak. gyermekét kötelességének teljesítésében, mihez hozzájárul, hogy teljesen elszigeteli magát egyéni felfogásában az igazságtól, miket a tanár a gyermek boldogulásának érdekében hirdet. A sajtónak, mint a társadalom képviselőjének e téren volna bő alkalma az ifjúság képzésében és nevelésében-a tanároknak és tanítóknak segítségére lenni, de nem úgy, mint napjainkban, egyedül a tanárra és tanítóra vadászni, hanem a családot, a nagy társadalmat kioktatni arra, mivel tartozik gyermekének, mivel a tanárnak és a tanítónak, hogy egyházának és hazájának hasznos, megelégedett polgárává váljon a nemzet reménye. Minél jobban megteszi e tekintetben a sajtó* kötelességét, annál hatékonyabbak szavai és annál nagyobb a biztosíték arra nézve, hogy a nagy társadalom a gyermek képzésében, nevelésében irányításában a tanár működésével összhangzatba jusson. És most, midőn e jelen közleményemet befejezem, nem vélek jobb kötelességet tenni, mint a tanári és tanítói karnak a családok nevében hálás köszönetet mondani azon sok Közel jött egészen, válla a mellemhez ért. Haragos tekintete a szemembe lobbant : gyors párás lihegése megbizsergette a bajuszom helyét. Akkor, amikor az orromhoz nyúlt, megharaptam a kezét. A fiatalember ivott, de meg sem törülte a száját, folytatta 1 — Aztán nem volt nyugtom. Csak egyet akartam, csavarná meg még egyszer az orromat. Mindent elkövettem, hogy érdemet szerezzek rá. Bajuszt festettem a bábuinak, letéptem a virágait, füstöt fújtam a cirmos Micu szeme közé. Ő türt, vörös arccal elkékülő ajkakkal, félre fordítva a fejét. De mikor egyszer, mint egy nagy kisasszony, a virágágyak közt sétálgatva, módosan lépkedett felém, mégis csak célt értem. A tégi csúfolkodás hangján kiáltottam reá, hogy eső lesz, pedig most igazán arasznyira látszott ki a harisnyája a szoknya alól. Felfort a vére és felém rohant. Én védtelenül, szédülve, remegve tartottam feléje az orromat. Lehunyt szemekkel vártam vallanak érintését, 'azt a forró bizsergő lehegést a szájam körül. Azt hisz*em nagyon sokáig vártam igy. Mikor végre föltekintettem sértetlen orral, ébredő szemekkel, Boriska mozdulatlanul állott előttem. „Eszterp és Vidéke" tárcája.