Esztergom és Vidéke, 1905
1905-06-08 / 46.szám
ESZTERGIM es flIEKI r r A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSAGA"-NAK HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. Előfizetési árak Egész évre Fél évre . 12 kor. Negyed évre. . 3 kor. 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér Felelős szerkesztő: DR. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók: Dr 1 . Píokopp ßijnla és Brenner 1 Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Kossuth Lajos (azelőtt Buda)-utca 485. szám. Kéziratot nem adunk vissza. Az új rendőrkapitány. Esztergom, június 7. Vasárnap kelt szárnyra a hir, hogy főispánunk, dr. Uray István h. r.-kapitányt, Esztergom város rendőrkapitányává kinevezte. Ha csak magáról a kinevezés tényéről volna szó, eleget tennénk kötelességünknek, ha a hirek rovatában emlékeznénk meg arról, ámde a kinevezés ténye, a kinevezettnek állásból folyó viszonya a város közönségéhez, teszi feladatunkká, hogy mindkét szempontból, e helyütt foglalkozzunk a kinevezéssel. Mindannyiszor, valahányszor valamely kinevezéssel betöltendő állás nem városunk szülöttével töltetik be, megvalljuk őszintén, a méltatlankodásnak bizonyos neme tölt el bennünket, mely, a Patriotismus által sugalt elvi-álláspontot, megengedjük, hogy vannak esetek, midőn a gyakorlat meggyengiti, a jelen esetben azonban a közügynek vélt szolgálatot tenni főispánunk akkor, midőn jogával élve, választása oly egyénre esett, ki nem városunk szülötte. A rendőrkapitányi állás amily szép, oly exponált. Ha igazat ad Pálnak, üti Péter, s viszont. Ha ridegen al<j\-A utolsó leVél. Bellatristában is elcsendesedett minden. A kis falu pléh fedelű tornya elütötte a hetet, a munkás nép csöndesen dalolgatva jött vissza a mezőről, hogy fáradtságos napi munkája után lepihenhessen családja körében ... A méla szürkület, mely csak félórával előtte kezdte meg dicsőséges bevonulását ott a Simistris hegy csúcsán a horizonton, mint feltartéztatlan győző pusztitón robogott végig a mosolygós égbolton és homály követte útjában . . . Lassan-lassan kigyúlt az esthajnali csillag s utánna a testvérek milliárdjai azon a szürke gyász paláston, melyet Bellatrista fölé vont az este ... A kis tavon csak egy lótusz virág ringott csöndesen, és szelíden játszadozott a pálmák és olajfák árnyával; a nehéz Hattal tömített légen keresztül csak néha-néha tört meg egy elkésett és fészkébe siető madárka gyönge danája. Csönd volt mindenütt . .. . És ott a gesztenyés fa sor mellett egy kicsinyke házban, gyöngén pislogott egy árva gyertya fény . . . Egy ábrándos szemű szőke fiatal ember emelkedett fel az ágyból, tollat, tentát és papirost kért... kalmazkodik a törvény szabványaihoz, sokakkal gyűlik meg a baja, ha pedig, engedékeny, elnéző, a felsőbb hatósággal. Legyen városunk szülötte, a mi vérünk ; bár akaratlanul, de az ezen viszonyból folyólag százféle szála a körülményeknek szőhet oly művésziesen finom hálót, mely az éles látásnak határt szab. Viszont azonban az, kinek bölcsője itt ringott közöttünk, széleskörű ismeretekben, tapasztalatokban, ember és ügyismeretben lehet gazdagabb, mi nyomós érv, de vészit ez súlyából akkor, ha meggondoljuk, hogy az ügybuzgóság, ambitió, tettre készség pótolhatja azt, mi az idegenből származás rovására esik. Dr. Uray István képzett és szorgalmas ember, ki megyénk és városunk közigazgatásában mindössze még csak rövid időt töltött el, de ki hivatásának teljes odaadással él, s a pályát, melyre lépett, ambitióval foglalta el. Az elmondottak lebegtek bizonnyára főispánunk előtt, midőn a választásnál tekintete Urayra esett. Az út, melyre Uray most lépett, rögös, melynek göröngyeit egyengetni neki, nem annyira egyéni, mint állásából kifolyó érdeke, de érdeke — Miért izgatja, fárasztja magát Signor Emilio . . . ? szólt a belépő fiatal leány.. — Meg kell irnom Signorina, meg kell irnom, érzem, hogy meg kell irnom . . . Úgy fáj valami Signorina, úgy fáj, úgy gyötör . . . A leány leült az asztal mellé és onnan nézte könnyes szemekkel a fiatal embert. Nemes Emil pedig, a ki csak két esztendeje volt ebben a kis olasz faluban, hová a csalódott szerelem hajtotta s a hol irodalmi munkálkodásban kereste az irt beteg lelkére — felemelkedett helyéről és irni kezdett . . . — Egyetlen Ilonkám! Lázas fájdalomtól gyötörve, de mégis boldogan fordul Feléd a lelkem . . . Ilonkám, ha le tudnám irni Neked mindazt a mit a szivem, a lelkem ez órában érez, a mikor újból leirom nevedet, amikor újból irok Neked .. Hiszen már két esztendeje, hogy ráleheltem édes ajkadra az utolsó, a búcsú csókot . . . Két esztendeje, Istenem mily hoszszú idő . . . És Te elengedted a kalitkából a kis madarat a ki csak Neked dalolt, elengedted, hogy hazátlan csavargó legyen, hogy ne láthassa többé azt a két fekete szemedet, melyben annyit elmerengett a lelkem, hogy ne hallhassam édes hangodat, melytől mindig úgy megremegett a szivem, hogy ne csókolhassam éj fekete fürtjeid, hogy ne legyen a ki megsimoa város közönségének is. Kezébe a törvény nagy hatalmat ad, mellyel élve tőle függ, hogy a szigorú jog, avagy a salus rei publicae, suplema lex esto elveit kövesse-e, s ez a legnehezebb állásában; t. i. hogy megtalálja azt a helyes középutat, mely a törvény pgragrafusainak szem előtt tartásával, a köz érdekét igyekszik szolgálni. Hisszük, sőt meg vagyunk győződve, hogy Uray István ezt az utat fogja választani, s igy számithat arra, hogy a város közönsége karöltve fog segitségére menni annak az akadályoknak, nehézségeknek leküzdésére, melyekkel nehéz pályáján találkozni fog, s a mivel iramolnia kellett akkor, midőn arra lépni magát elhatározta. Keserűségekben mindig lesz része, ez azonban ne lohassza őt a köz érdekében való munkásságában, mely mindenkor megfogja őt védeni a jogtalan támadások ellenében. Üdvözöljük az új rendőrkapitányt, mint Esztergom város tisztikarának tagját, mint a polgárok személy- és vagyonbiztonságának legfőbb őrét, s kívánjuk, hogy legyen a város közönségének érdekében kifejtett munkálkodásán Isten áldása. —n. gassa homlokom, ha a kétség fekete sasmadara ott kóválygott lecsapásra készen lelkem fölött . . . Elengedtél, elmentem, kiröpültem az édes fogságból . . . És lásd mi lett belőlem . . . Nyomorult, telhetetlen beteg, a kit a sok vágyódás a sok gyötrelem ágyba döntött ... És mégis olyan boldog vagyok, olyan leírhatatlanul boldog, hogy két esztendő után megtudtam törni a büszkeségem — és irok Neked ... És magam előtt látlak, úgy amint akkor elhagytalak, a mint utoljára fontad nyakam köré gyenge karjaidat és könnyek között nyomtad ajkamra az utolsó csókot. Magam előtt látlak a mint öröm könynyek között olvasod ezen levem, kétszer, háromszor, tízszer ... és százszor . . . a mint ajkadhoz emeled és végig csókolod minden betűjét . . . Hallom a hangod, a mint nevem suttogod boldogan, látom a fürtjeid a mint rá borulsz a kis asztalkádra, melyen bizonyára még most is ott áll az a kis váza, melyet mindennap friss virággal töltöttem meg — ráborulsz a levelemre, rá omlanak dús fürtjeid és sirsz, sirsz, végtelen boldogságban . . . Látod még most is olyan bohó a Te kis lantosod, még most is a régi, gyermeteg troubadour . . . Nem is vagyok én- beteg, hiszen e percben olyan-olyan jól érzem magam, hogy táncolni tudnék Veled ... Ne is sirj azért Tanítások a tuberkulózis elleni védekezésről. A mig megdöbbenve olvassuk, mint tiporja a háború istene a keletázsiai harctéren porba-sárba ezerszámra két nemzet elszánt fiait, talán még mindig nincs elég tudomásunk arról, hogy saját véreink között hogyan pusztít egy hatalmas, láthatatlan ellenség. A statisztika beszédes számai azt mutatják, hogy hazánkban évenként átlag 75.000 ember hal meg tuberkulózisban és hétszer annyi, tehát majdnem egy félmillió az ezen betegségben szenvedők száma. 75.000 halott! Nagy gonddal ápolt, a nemzet vagyonát képező, idő előtt kiszáradt fák. Még mielőtt gyümölcsöt termettek volna. Mert a tuberkulózis a fiatal hajtásokat szereti: az emberi élet tavasza felel meg legjobban Ízlésének. Pedig kevesen vagyunk. Takarékoskodnunk kell. Minden egyes fa nagy veszteséget jelent. Es erdők pusztulnak ki. Hogyan valósithatjuk meg ily viszonyok között a 30 millió magyar eszméjét? És ennyi elveszett, meg parlagon heverő munkaerő micsoda nemzetgazdasági érvágást jelent! Jelen soraimban a tuberkulózis elleni védekezésre akarok kiterjeszkedni. Hiszen kötelessége az orvosi tudománynak, hogy a közönséget Iluci, nem, igazán nem vagyok én beteg, csak voltam, de most már elmúlt minden. Te eljősz értem, ugy-e hogy eljősz, meglátogatod anyuskáddal, a mi anyuskánkkal, a kit én is annyira szerettem és talán még most is szeret engem egy keveset, aztán még is csak megtartjuk az esküvőt és olyan-olyan boldogok leszünk, a milyenek csak az angyalok oda fönn az Égben . . . Sok, sok mondani valóm k van Neked, nem tudnám azt mind papírra vetni . . . Majd ha eljősz ide, én hozzám, leülünk a narancs fák alá, hallgatjuk a madárcsicsergést s akkor el tudom majd mondani mindazt, a mit most nem tudok leírni. — Majd megírod nekem, hogy mikor jősz, a te kis lantosod ki megy a kertekbe meg a rétre, bokrétát fog kötni sok szép-szép virágból, és elviszi Eledbe a pálya udvarra. — A kis szobácskám feldíszítem azokkal a virágokkal a melyeket Te anynyira szeretsz, a kis ágyat rózsával hintem tele és én éjszakánként künn fogok virrasztani az ablak alatt, hogy a boldogságom sugarain törjön meg a reggeli napsugár és ne zavarhassa álmodat . . . Oh! mily boldog lesz a Te kis lantosod, mily végtelenül boldog . . . Jöjj, jöjj, repülj hozzám a boldog szerelem leggyorsabb szárnyain mert vár, epedve vár a Te kis dalnokod . . .