Esztergom és Vidéke, 1905

1905-05-28 / 43.szám

VASZAST KOLOS. Gyermek és ifjú kora. Amikor a magyar közélet dermedéséből felébred és Széchenyi István eszméi a megújhodás útját megmutatják, az ébre­dés nagy • idej in; 1832. év február 12-én született egy typikus kisebb magyar vá­rosban, Keszthelyen, mint szüleinek utolsó és késő gyermeke. Édes atyja, Vaszary Fe­renc, szűcs-iparos volt, aki a veszprém­megyei Vaszarról telepedett le Keszthelyre; édes anyja, Bajnok Terézia, Kéthelyről származott s második neje volt az Öreg Vaszary Ferencnek. A csendes, nádfede­les szülői ház a mai Kossuth Lajos-utcá­ban, a premontreiek kertjével átellenben állott. A családi kis tanya elég népes volt. Hat gyermek elevensége verte fel a ház csendjét, akik közül: István, paloznaki es­peres-plébános, János, jószágigazgató, An­tal, iparos, György, uradalmi számvevő, József, tanító volt. A legkisebbet, a mos­tani primást, Ferencnek hivták. Öregedő szüleinek reménye, akit mint utolsó sarjat, különös szeretettel és gyengédséggel vet­tek körül. Az atyja már 68 éves volt, mi­kor legkisebb fia született. Az öreg Vaszary Ferenc, értelmes, jó­ságos arcú, magas növésű, buzgó keresz­tény férfi volt, aki tudásban fölülmúlt akár­hány kevély iskolázott embert. Nem sze­rette az üres beszédet; mint higgadt ter­mészetű egyéniség, ha munkáját abban hagyta, mindig komoly dolgokról beszél­getett. Erős magyar volt: csendes, de elégedetlen hazafi. Keszthelyen közbecsü­lésben állott, s hogy értelmességet elis­merték, bizonyítja azon körülmény is, hogy mikor mesterségét abbahagyta, a városnál viselt tobbb éven át hivatalt. Az élet küz­delmei között családjában keresett vigaszt. Szerette is családját az egyszerű nemes lélek józanságával, a munkás férfiú áldo­zatkészségével s gyöngédségével. Gyerme­keit szerette, de nem kényeztette. Jól eső örömmel nézte jó tulajdonságaikat, de vi­szont szigorú volt a hibák iránt s a bal­lépést sohase hagyta büntetés nélkül. Gyer­mekeire, amint tehette, még játékaikban is felügyelt. Amily komoly egyéniség volt az atya, olyan kedélyes, derűs természetű volt az anya. Természettől fogva gyönge nő volt. Férjének semminemű dolgaiba nem avat­kozott, csak házi ügyeinek s gyermekei­nek élt. Férje 1840-ben meghalt, s a 8 éves Ferenc nevelése egészen az ő vál­laira nehezedett. Erős hitét, önfeláldozó lelkét megáldotta az Isten, s ő kötelesség­tudása egész fonségével szolgálta félárva gyermekének jövőjét. Testalkatra nézve a primás atyjára ütött. Attól örökölte átható, mély tüzű fekete szemeit és az egyszerűen nemes őszinte­séget ; édes anyjától a derült kedélyt, a szivjóságot, a küzdelmekben való lelki erőt és a ritka emlékező tehetséget. Gyermekkorában vézna, gyönge fiú volt, kissé előrehajlott. Arcszíne különben egész­séges. Szülei előre látták, hogy kézműves­ségre nem való. Nem is érdeklődött aziránt; ájtatos, csöndes és hallgatag gyerek volt; mo­hón bújta a könyveket és az iskolából ha­za hozott jeles bizonyítványokkal, dicsére­tekkel szárította fel édes anyja bánatos ar­cánakkönnyeit. Az anya titkolta a gondokat, de a fiú finom megfigyelő érzéke észrevette, hogy édes annyjának bizony küzdenie kell, hogy ő neki minden könyve megle­gyen s tisztességes ruházatával ne kelljen szégyenkeznie a többi fiúk között. Végte­len fiúi szeretetével igyekezett ép azért enyhíteni az anya vállára nehezedő gon­dokat. A serdülő gyermek ifjúságát nem hirdette semmi féktelenség, dac, fenhéjázó szenve­dély. Mély tüzű szemében, szemérmes ar­cán a figyelmes vizsgáló csakhamar ész­revette a tehetséget és a romlatlan lelkü­letet. Egyszerű, őszinte gyermek volt, ne­mes önérzettel s erkölcsi finomsággal pá­rosulva. Ismerős helyen hamar felmelege­dett ; barátja volt a kedélyes tréfának, szórakozásnak, örömest élvezte az éneket. Az ifjúsági játékoknak alig volt Keszthe­lyen élénkebb alakja, mint ő. Nagyon sze­retett labdázni s mint jó futóért verseng­tek érte a kiválasztás alkalmával. Dacára, hogy játéktársai a zalai dzsentri fiúk elő­kelőbbjei voltak, ő volt a játék lelke, ren­dezője. Gyenge testalkata miatt, szinte utalva volt a testedző játékokra. Kedvét találta a szánkázásban, az úszásban. Igaz­gatójuk gyakran elvitte az egyes osztályo­kat a Balatonba fürdeni s Vaszary Kolos a kitűnő úszók között volt mindig. Az edző játékok iránt való hajlam később is megmaradt nála. Mikor pannonhalmi kis­pap volt, az ő vezetése alatt élvezték át kollegái az ártatlan tréfákkal kisért játé­kok örömeit. Az elemi iskolák elvégzése után, a pre­montreiek keszthelyi gimnáziumába irattá be édes anyja. Nyolc éves volt, mi­kor az I-ső osztályba járt, mind a hat osztályt Keszthelyen végezte. Minden osztályban emminens volt. Iskolába korán szeretett menni. Ha nem ministrált, akkor ott ismételgette leckéit. Különösen szere­tett télen, mig sötét volt, az iskolai meleg kályha körül kis darab magával vitt gyer­tya mellett a társaival tanulni. Mint jám­bor fiút, tanárai nagyon szerették. A tár­sai is kedvelték s elevensége miatt amint társainak az ő részéről, viszont neki is azok részéről többször volt része apróbb ingerkedésekben. Vakációit mint diák, mostoha bátyainál töltötte, Istvánnál, a paloznaki esperes-plébánosnál és József­nél Páhokon, aki ott kántortanító volt. A keszthelyi 6 osztályt elvégezve, elér­kezett a pályaválasztás ideje. Mi legyen, hová menjen ? . . . Gyakran elmerengett a Balaton partján. Ha csak szerit ejthette, el-el nézte a hullámzó habokat, az ég fel­hőit, amint a tó tükrén hajóztak; benézett a messze távolba s úgy érezte, hogy lelke szinte átfolyik a nagy Balatonba. Akár­hányszor szemlélődött, Tihany orma mind­annyiszor oly csábítóan integetett feléje, mint valami sellő. A történelmi nagy kép elevenült meg előtte, az ormokról 7 szá­zados emlék tekintett feléje, s az emlék­kel együtt megjelent előtte annak a szer­zetnek géniusza, mely a maga történeté­vel Magyarország történetét is együtt irja. A történeti érzék odavezette a legnagyobb történeti múlttal biró szerzet oltárához, hogy a mely szerzet megmunkálta a ma­gyar kultúrát és megalapitá a magyar ál­lamot, annak kebelében ő is szolgálja a magyar kultúrát az élőszó és a toll ha­talmával. Gyalogszerrel útnak indul, a kebelébe rejtett bizonyítványával. Két napi ut után Balatonfüreden találja Rimely Mihályt, sz. Benedek-rend főapátját s alázatos kérés­sel jelentkezik, hagy vegye fel a szent hivatást teljesítő rend tagjai közé. A főapát csak nézi a fáradt, árva és gyönge diák­gyereket, átolvassa kitűnő" bizonyítványát, majd rátette az ifjú fejére kezét és sz. Benedek fiává fogadta cum benedictione S. Benedicti. Szegényesen, szivében telve remények­kel, emlékében az anyai tanácsokkal, ki­sérve az aggódó anyai szeretettől s ne­mes önbizalomtól, 1847. szeptember 15-én veszi fel Pannonhalmán a rend öltönyét, hogy, mint mondotta a szent szerzethez intézett búcsúlevelében, „embertársaim lelki és szellemi nevelésén és boldogitásán fá­radozzak." Az ujoncévet Pannonhalmán tölti. Alig tölt ott azonban félévet, kitör a szabadság-küzdelem. Hazafias hagyomá­nyaihoz hiven tehát a bencés-rend is 1848. szeptember 4-én a katonaköteles korban levő növendékeket a haza védel­mére haza bocsátotta azzal a megha­gyással, ha honvédelmi kötelezettsé­güknek eleget tettek, a rend ismét visz­szafogadja őket. 1849. április 18-án a többi növendékeket is haza bocsátották világi ruhában, azzal a biztosítással, hogy a háborús viszonyok megszűnte után a rendbe ismét visszavétetnek. 1849. április 30-án 18 növendék haza is ment szülei­hez ; a pannonhalmi főiskolát ennek kö­vetkeztében bezárták. Ezzel a csoporttal ment haza Vaszary Kolos is. Édes anyja nagyon aggódott, hogy fia a forradalom alatt ott hagyja szerzetét. Aggodalma nem teljesült, a gyönge testalkatú ifjú nem volt katonának való. A szerető anya mintha megsejtette volna, hogy fiára a papi pá­lyán minő nagy hivatás vár. A forradalom alatt részben Keszthelyen édes anyjánál, részben Balaton-Hidvégen Horváth gazdatiszt sógoránál tartózkodott. A forradalom után, 1850-ben tanulmá­nyait Pannonhalmán folytatta Vaszary Ko­los. Tanulmányaiban ott is a kitűnők kö­zött volt s a theológiai tanulmányai mel­lett szorgalmasan készült tanári szaktár­gyaira, a történelemre s a klasszikus nyel­vekre; a francia nyelvet is ekkor sajátí­totta el. 1854 június 6-án az ünnepélyes foga­dalom letételével véglegesen felvétetett a rend tagjai közé és megnyílt előtte az ös­vény, melyen az óhajtott célhoz, a tanári pályához jusson. Nem lévén . meg a ká­noni életkora, a papi rendekből 1864. jú­lius 20-án csak a subdiakonátust, július 25-én pedig a diakonátust vette fel Kar­ner Antal győri püspök kezeiből. A tanári pályán. Mint professzus rendtagnak, első tanári állomása Komárom, hol 1854 — 1856-ig ta­nított. Mindkét évben a 2-dik osztály fő­nöke volt s mint ilyen, tanította a ma­gyart, latint, történelmet, földrajzot és raj­zot a Il-ik, a magyart, földrajzt és termé­szetrajzi az I-ső osztályban. Pappá .szentelésre szükséges kánoni élet­kort elérvén, 1855. május 26-án Deáki Zsigmo?id caesaropolii püspök, győri püs­pöki helynök Pannonhalmán ordinálta őt, az ősrégi sz. István-kápolnában. Primiciá­ját június 3-án Komáromban mondotta a Rozália-kápolnában, amely azon időben a romokban heverő sz. Andrástemplomot helyettesitette. A primicián jelen volt. édes anyja, minden osztályból 2—2 tanuló ál­lott az oltár előtt a gimnáziumi ifjúság képviseletében. Közöttük volt Fehér Ipoly is, a főapátsági méltóságban jeles és méltó utódja, aki akkor IV. osztálybeli tanuló volt. Komáromból Pápára helyezték. Itt 1856 — 1861-ig volt tanár. Pápán kezdte meg irodalmi működését. Az ifjúság nevelésében benn élve, látta, hogy nem elég a merev tanítás, az ifjú­nak szüksége van nagy példákra, hogy azok szemlélésénél ideálisan gondolkodni, nemesen érezni, nagy tettekre gyulladni tudjon. E szükség érzetének hódolva Füssy Tamással együtt megindította az Ifjusági­Plutarch-ot, mely követésre méltó tulaj­donságaikban mutatta be azok életrajzát, akiket az ifjúság elé lehetett állítani. Eb­ben a 4 évfolyamos füzetes vállalatban jelentek meg tőle az ő történeti jellem­rajzai Hunyadi Jánosról, Festetich György­ről, Szilágyi Erzsébetről, Fejér Györgyről, stb. Keresztény szellem, hazafias hév, pedagógiai él jellemezte ezen életrajzokat s örökbecsüek ma is az ifjúsági olvas­mányok között. Azonban Pápán már nemcsak a tanári széken és az Íróasztalnál dolgozott, ha­nem részt vett Veszprém vármegye, ne­vezetesen Pápa városának politikai s tár­sadalmi mozgalmaiban. Ezen a téren való szereplése alapította meg szónoki hírnevét. Pápáról 1861-ben Esztergomba helyez­ték át, hol a világtörténetet, a magyarok történetét és a magyart tanította. Eszter­gom volt tanári életének delclője Itt dom­borodott ki hatalmas méretben az ő ta­nítói s nevelői egyénisége. Tanítványaira való hazafias befolyását élénken jellemzi az is, hogy mikor Horváth Mihály „Hu­szonöt év Magyarország történetéből 11 cimű korszakos művét 1864-ben Genfben kiadta, az esztergomi gimnazisták bizalmasan Va­szary Kolos utján fizettek elő a tiltott könyvre, melyet következő évben „Ma­gyarország függetlenségi harcának törté­nete" követett. Tanári egyéniségét élénken tükrözte vissza már külső megjelenése és modora is. Esztergomi tanítványai mondják, hogy a szemeiben sajátságos megnyerő erő volt, mely kiterjedt egész lényére, a vele való érintkezésre, amely, amint tanítványait vonzotta, azonképen megragadta azokat is, kikkel az iskolán kivül a társadalom­ban összeköttetésbe jutott. A legkisebb, legértéktelenebb növendékkel is nemcsak leereszkedő, hanem oly barátságos volt, hogy a vele érintkezőt magához emelte és e tulajdonsága annál erősebbé vált, minél magasabbra emelkedett a közpá­lyán. Tanítványaival komolyan bánt, mint aki férfiakat akar belőlük nevelni. Fegyel­met tartott, de gúzsba nem kötötte az egyéniséget, nehogy elnyomja a lélek ter­mészetes vidorságát. Tanitásmódjával első sorban azt akarta elérni, hogy minél in­kább használjon tanítványainak s solidu­mot adjon, nem pedij; frázis halmazt. Mi­dőn előadását megkezdette, legtöbbször leszállt a katedráról. Hangja eleinte gyenge s csendes volt, de minél inkább belejött az előadásba, annál inkább átmelegedett. Gyöngéd, karcsú, kissé meghajlott termete kiegyenesedett s szemeinek delejes sugara kisérte az előadás menetét azzal a va­rázserővel, mintha azt kérdezné: Ugy-e szép ? Eként tanár és tanítvány bizonyos benső meghatottság ereje alatt állott s rá nem figyelni, szinte lehetetlen volt. Egyik jeles tanítványa, aki ma egyik káptalaná­nak prépostja, igy irja le az ő ifjúkori be­nyomásait : „Gyermekésszel már akkor is észrevettünk annyit, hogy tanárunk előtt mindaz szép és nagy, ami magyar ; nem Volt az a hiba vagy tévedés, melynek mentségére vagy legalább enyhítésére egy­egy szelídítő epithetont ne talált volna." Az iskolai feleletek kihallgatásánál is nem kisebb mértékben tünt ki tanítványai­hoz való szeretete s tapintata. Ha valaki törekvésének és jóakaratának valamelyes jelét adta, azt legalább egy helybenhagyó főhajtással jutalmazta. A jó feleletek pe­dig valódi örömet keltettek benne s ilyen­kor az elismeréssel nem fukarkodott. A hanyag tanuló azonban nagyon lehangolta s fájdalmát gyakran napokig észrevették. Puszta megjelenése sokszor egy csa­pásra megváltoztatta a tanulók hangulatát. Az esztergomi gimnáziumnak az ő idejé­ben még nem volt a mai fényes otthona. Régi szűk épületben, a városháza mellett vonult meg; a tanulók nagyon összeszo­rultak, még az oldalfalaknál is ültek. A diák óraközben anélkül is eleven, samínt kiment valamelyik tanár, az összehuzottan ülő diák sietett a keskeny padokból sza­badulni. A kötekedés, szokásos diák ve­szekedés többször oly port csinált az esz­tergomi gimnázium tantermeiben, hogy a másik órába belépő tanár alig látta a fiú­kat s azok viszont őt. Mindez azonban elmaradt Vaszary Kolos órája előtt. Jósá­gos arca, tüzes tekintete megszelidette a legvásottabbat is s mert tudták, hogy most érdekes előadás következik, csend­ben várták belépését. Aki az ő órája előtt mert volna izetlenkedni, rakoncátlan­kodni, azzal társai számoltak volna le. Fel tudta kelteni tanítványaiban azt az erös önérzetet, hogy az osztály jó hírnevéért becsületéért, mindegyik felelős s élsö sor­ban a jobb tanulóknak, az osztály sze­mefényeinek kell jó példával előljárniok. Tárgyának lelkes előadása, meggyőző sza­vai, szeretetet kisugárzó bánásmódja any-

Next

/
Thumbnails
Contents