Esztergom és Vidéke, 1905

1905-04-09 / 29.szám

A gazdasági egyesület a városi legelőterület jobb kihasználásának kérdésében, a megejtett szemle és tanulmányozás után azt a tételt állítja fel, hogy a kellőleg nem értékesíthető részt javítani kell és pedig 1-ször vagy fásítással, bár ezt nehéz voltánál fogva nem igen ajánlja, mivel az a legelő értéket nem emeli, hanem csak biztosítja a legeltetést, 2-szor oly területeknek a legelőbe való bevonásával, melyek eddig elvétve voltak legeltethetők, mint pl. a kerek és hosszó tó közötti terület. Ja vallj a a legelő bizonyos részének, a kevésbé használhatónak eladását, ami által kettős cél éretnék el. Első sorban kevesebbedvén a legelő terület, emelkedni fog természetszerűleg annak holdankénti jövedelme az ugyanazon, marhalétszám után, mig másrészt a törzsvagyonként kezelendő vételár szintén jövedelmet fog hozni a városnak. Az eladást azonban csak azon esetre javasolja, ha a marhaállomány beéri a kevesebb legelővel. Végül a legelőbér felemelést ajánlja. Áttérve a legelő állapotának bírálatára, azt mondja a vélemény, hogy annak csak csekély része jó, mig a legtöbbje silányan benőtt homok, melynek füvét kiperzseli a nap heve, s amely bokrokkal van tele. A bokor irtásnak vannak ugyan — úgymond a vélemény — nyomai, de az irtások nincsenek rendben tartva. Nem hagyja szó nélkül a trágya gyűjtést, mert mig egyrészt a legelő elesik a talajjavítástól, addig másrészt a felhalmozott trágya alatt kivész a fű. A város gazdasági bizottsága a nagy horderejű kérdéssel igen behatóan foglalkozott keddi ülésén. Eladni a legelőnek akár csak egy részét is nem javasolja, nem pedig azért, mivel megfelelő árt elérni nem tudna, de másrészt a jelen politikai A szellő hízelegve borul keblére, a bokor virága homlokon csókolja, suttogva vigasztalja, de mindez nem használ semmit . . . Fölkel, a lúgos alá tér, sir . . . zokog, . . . soká . . . soká . . . ! Már éjfél is elmúlik, még mindig sir; nem törli le arcát, ráhagyja száradni könynyeit, csak néha-néha rejti el szemeit csipkés kivarrt kendőjébe, mikor a hold bánatos sugarai felkeresik. Ez is bántja, ez is fáj neki! Jóska atyja is türelmetlenkedik, rimánkodik, már csak azon óbégat, hogy miért is főzetett sódart, ha nem jön. Anyja is okoskodik ; — Talán beteg lett az uton ... Istenem, az a gyerek szerencsétlen ! l3-án született. Tipegnek, tapognak kis földes szobájukban, anyja mamuszkában, atyja pedig zsíros csizmájában. Egyik a másikat vigasztalja. Szivükben a gyermekük iránt érzett szeretet lángja ég. Jóska anyja baljóslatokkal áll elő és kétségbe ejti a jó öreget, ki mindinkább enged hajthatatlanságából, s oda jutnak, hogy már együtt szőnek babonás dolgokat, együtt kezdik átkozni a szomszédasszonyt, azt a 70 éves vén banyát, ki szerintük kakas alakjában jár babonázni. Anyja pityeregni is kezd, s előveszi a félasztal nagyságú imakönyvét, szemére vágja okuláriumát s leül a nehézkes keresztlábú, zöld asztal mellé, melyen nagy viszonyokra való tekintettel sem ajánlja, mivel azok, nincs kizárva, hogy maholnap mint gyártelepek értékükben növekedhetnek. E helyett a talaj javítást véleményezte a képviseletnek és pedig, mint oly munkálatot, melynek megkezdéséhez sürgősen hozzá kell látni és pedig a legnagyobb eréllyel és kitartással. Véleményezte, hogy 1906-tól kezdve kezdje meg 10 holdas turnusokban a legelőnek gyökeres és rendszeres javítását, fogasolását, a mohának irtását, s a talajnak fűmagkeverékkel való bevetését, mely célra évenkint gondoskodjék a költségvetésben fedezetről. Addig is azonban már most, azonnal kezdje meg talaj minőségenként a próbákat, kísérleteket a fűmagkeverékkel, hogy a jövő évben a rendszeres munkálatok biztos alapokon megkezdhetők legyenek. A javaslat felett legközelebb fog dönteni a képviselet. —r. Az érseki helynök körlevele. A herceg-primás aranymiséje alkalmából Boltizár József érseki helynök, az alábbi körlevelet bocsájtotta ki. Tisztelendő Kedves Testvérek l Meghallgatásra találtak azok a buzgó fohászok, a melyeket egy nagy kegyelemért az egek hatalmas Urához intéztünk. Megengedte áz áldandó isteni Gondviselés, hogy hazánk kath. egyházának legfőbb méltósága, egyházmegyénk bíboros főpásztora, a hercegprímás és érsek úr ő Eminenciája, viruló erőben és egészségben ünnepelhesse meg áldozárrá szenteltetésének ötvenedik évfordulóját. Az év legszebb, legkedvesebb szakában, a nyiló kikelet változatos örömei között tűnik fel az a dicső nap, amelyen lelkesülve viszhangoztátjuk a sz. irás szavait: »Haec est dies, quam fecit Dommus. Laetemur et exsultemus in ea.

u A pihenő természet felocsúdik szendergéséből. Bűvölő hatással tárja fel pazar kancsó viz és fehér cipó volt fölszelve. Az öreg pedig sétál némán, kezében egy karaj kenyérrel és talán sétálna is reggelig, mert annyira belemerült, de jön Boris I Ez is szomorú, legszomorúbb, a legjobban van sújtva az élet komoly játékától. Köszön, megszólítja az öreget: — Még most sem jött Jóska ? Mi lesz vele ? — Nem tudom én leányom, már eleget búsulok miatta. Tán beteg, vagy baja lett az úton . . . Ülj le . . . Rámutatott bütykös, ráncos ujjával a mellette lévő tarka tulipántos ládára. — Várjunk még egy kis ideig. — Várjunk . . . várjunk, — sóhajtott Boris — már vége lesz a mulatságnak is, szétmennek és ő mégse jön. A beszédbe közbeszól az öreg mámi is, — Ne is várjatok, hiába a várakozás, ha elengedték, már rég itt lenne, vagy higyjétek el, hogy baja történt az úton s nem bir haza jönni. — Leheti lehet! — viszonzák mindketten s gondolatokba merülnek. Boris azonban megzavarja a csendet és kérdezi : — Nem esett-e véletlenül a folyóba ? A hid amúgy is rossz volt, most meg felét felszedték. Ő jött bátran s tálán belezuhant a sebes folyóba. — Jaj az lehet! — felkelnek mindanynyian és rémülten néznek egymásra. Rosz sejtelem izgatja agyukat. Az öreg ajánlatára útnak indulnak, ki[véve József anyját, elmennek az érkező elé. szépségeit. Virágainak szingazdak kelyheiből mámoritó illat áradoz. Feléled, örvend, ujjong a lélek. Dicsőítő és hálaadó imát zengedez a kebel. Megindultan nyitotta fel egy szép májusi napon félszázad előtt egy ifjú felkent is szent örömtől ittasult ajkait, hogy elragadtatással rebegje: „Magasztalja lelkem az Urat és örvendez üdvözítő Istenemben, mert nagy dolgot cselekedett nekem a Hatalmas." Melchisedech utódai közé soroztatván, lángoló lelkesedéssel és önfeláldozó kitartással szentelte életét azoknak a magasztos feladatoknak, amelyekre, az egyházzal és hazával szemben hivatva lőn. Fárasztó munkásság közepett évtizedeken át foglalkozott az ifjúság képzésével. Tudományának gazdagsága, ékesszólásának ragyogása — disze és büszkesége volt a Múzsák csarnokainak. Olthatlan lelkesedése hevítette, lángokra lobbantotta a fogékony kebleket. Szeretetének és jóságának varázsa meghódította, lebilincselte a sziveket. Nagy szellemének azonban szűkek voltak annak a munkakörnek határai, amelyek közé a tanári hivatás utalta. Erdemeinek hatalmas szárnyai a méltóságok magaslataira emelték, hogy minél terjedelmesebb körökre árassza szét lelkének fényét, szivének melegét. Csak néhány évet tölthetett szent Benedek érdemdús rendjének kormányán, amelyet annyi odaadással, annyi szeretettel igazgatott. El kellett hagynia Pannonhalma csendes falait. Búcsút kellett vennie a tiszteletre méltó ősi monostortól, amelyhez legkedvesebb emlékei fűződtek. El kellett foglalnia az ország legelső főpapi székét. Át kellett vennie a Bakácsok és Pázmányok örökét! Borongós őszi idő volt, midőn magas méltóságára emeltetett. Szomorúak voltak azok a viszonyok is, amelyek akkor a haza nyugalmát zavarták. Heves viharok dúltak a magyar Sión sziklacsúcsai felett. Komor felhők tornyosultak a magyar egyház egén. A sötét égbolt távolából ijesztően cikáztak a vilBánatosan kullognak kettecskén az erdő felé. Nem találkoznak senkivel sem. Nyugodt az egész falu, csak az ő keblükben dúl a vihar. A házakban alusznak, még a kutyák sem csatangolnak. A hold magasan jár az égen, a fák leveleságait a szél ide-oda himbálja. A bánat gyomként nő Boris szivében s elöli az öröm és remény virágait. Ő úgy szereti Jóskát, mint a természet romlatlan gyermeke. Körülnéznek mindent. Visszajönnek a folyótól is, de csak annyit tudnak, mint előbb. Hallották a habok egyhangú csobogását, az éjjeli őrt, de mást nem! Belenyugodnak már abba is, hogy Jóskát nem engedték el a kaszárnyából s némileg megkönnyebbülve érzik magukat. De jaj! . . . Boris észre vesz egy csoport embert, feléjük közeledni. A félelemtől áthatottan sietteti lépéseit az öreg atyus mellett. Alig halad néhány lépést, midőn a csoport közül kibontakozik egy leány, s Boris felé tart ijedtségtől elváltozott arcvonásokkal. Boris kérdé a feléje közeledőtől: — Mi az ott? — Ne kérd'! — mondja a lány, — megvert az Isten. — Engem ? . . . — Téged! Nézd csak ott viszik Jóskát megláncolva. Lassan lépdel két csendőr között. Alig ejti ki a lány e pár szót, a csendőr szuronya fénylik, Boris szivébe nyilámok. Veszélyes hullámok csapkodtak az egyház hajója körül. Az egyház politika nagy kérdései, izgatott mozgalmai súlyos gondokat okoztak az egyház és haza sorsáért aggódó lelkének. Teljes joggal ismételhette a nemzetek Apostolának szavait: „Nagy az én szomorúságom és szivemben folytonos a fájdalom." Lesújtották ugyan a nyugtalanitó gondok és emésztő keserűségek, de el nem csüggesztették. Istenbe vetett erős bizalma által támogatva, bölcs tapintatossággal és körültekintő óvatossággal ügyekezett leküzdeni a bonyolult viszonyok nehézségeit, elhárítani fenyegető veszélyeit. Az éles és tartós küzdelmek között, amelyekkel szembe kellett szállania, az igazság volt a hatalmas fegyver, amellyel harcolni óhajtott. A béke az a törhetlen pajzs, amellyel a támadások ellen védekezni ügyekezett. Azok a tanok irányították elhatározásait és tetteit, amelyek a társadalmak rendjét, az államok nyugalmát, az emberiség boldogságát biztosították. A türelem és mérséklet azon nagy erényeit gyakorolta, amelyek talajából az ellentétek kiegyenlítése, az elmék egyetértése, a kedélyek öszhangja sarjadoznak. A kimerítő aggodalmak mellett azonban nem hiányoztak a vigasztalások, amelyek megnyugtatásul szolgáltak. Nem hiányoztak olyan örvendetes pillanatok, amelyek megédesítették a keserűségeket, feledtették a fájó perceket. Teljesedésbe mentek ő Eminenciájára nézve a sz. irás szavai: „Eltelt vigasztalással . . . minden szorongattatás mellett." Egyházunk és hazánk néhány igen nevezetes jubileumot ünnepelt a legutóbbi évtized folyamán. O Felsége dicső megkoronáztatásának negyedszázados ; a honfoglalás ezeréves ; a kereszténység meghonosításának kilencszázadik évfordulója oly esemény voltak, amelyek minden igaz magyar szivet kellemes izgalomba ejtettek. Lelkes megünneplésük feledhetlen hagyománya marad korunknak. Századokon lal a sugár, mereven néz előre, Jóskára s felsikolt: — Jaj Jóska! . . . mit tettél ? Igy jösz elém! . . . Teremtő Isten! . . . Nagyot dobban a szive s e dobbanás összerázza az életerőt, maró fájdalmat okoz. Görcsösen vonaglik ajka, mintha imát rebegne, zokog szótlanul sápadt lesz, mint a halál képe. Megy, megy s reánéz a megvasalt Jóskára, majd a rab atyjára, ki csak egy pillanat s összerogy, meginog lába az öszszezúzott test alatt. Jóska megremeg testében Boris láttára, földre néz szégyenérzetében s csak egy szót szólt: — Ártatlan vagyok ! Erre Boris sóhajt egyet s szivére szorítja könytől ázott kezét. Elérnek a községházhoz, Jóska még utoljára ráveti szemét Borisra, utána becsapódik az ajtó s elvál a szerető, a szivében sebzett atyát és leányt pedig a rettegés és bizonytalanság tartja izgatottságban. Nem tudják mi igaz, mi nem; nem tudják mért van Jóska vasra verve. Fájdalmuk nagy. Boris aludni sem bir, ha kissé elcsendesül, fülébe cseng a bilincs csörgése, felsírt. Rémképek lebegnek lelke előtt, bárhová néz csak Jóskát látja szurony között. Iszonyú fájdalom cikkázik testén át. Fájdalmukat az éj nehezíti, de a bibor színben hasadó nap írt hoz a sajgó, lázasan dobogó szivre, a sebzett kebelre,