Esztergom és Vidéke, 1904

1904-03-20 / 23.szám

ESZTERGOM és VIDÉKE A „VAKMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. Meál^^ik Vasárpap és csütörtökön, J^LŐFIZETÉSI ÁRAK \ Ecéas évr — — — — 12 kor. Fél évre — — — — — 6 kor. Nsgyeti évr* — — — — 3 kor. E£v«8 a iáin ára: 14 fii. til. FII. FII. Felelős szerkesztő : Dr. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Dr. PROKOPP GYULA és BRENNER FERENC. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetése*, nylltíerek és hirdetések küldendői t£ossutk Lajos (azelőtt Buda) utca 485. szánj. Kéziratot nem adunk vissza. Közvetett adóink. Esztergom, márc. iS. Városunk, hogy a közvetlen terhek, a pótadó súlyán könnyítsen, a közvetett, nevezetesen a fogyasztási adók behozatalára szánta el magát, abból indulván ki, hogy a fogyasztási adókban annak természeténél fogva még azok is részesednek, kik a közvetlen adókban nem participálnak és hogy azokban a fogyasztás mérvéhez képest a nagyobb fogyasztók nagyobb, a kisebb fogyasztók pedig kisebb mértékben osztoznak, világosabban szólva: az önadóztatás mérve, a fogyasztás nagyságától, tehát az egyéni szabad elhatározástól függ. Hogy ez igy van, az igaz. Fordítsuk azonban meg az érmet, s nézzük, vájjon az a jövedelem, mely a fogyasztási adók cimén a városi pénztárba befolyik, könnyit-e polgárság terhein ? Nézetünk szerént nem ! Mert habár a közvetett adókban a kisebb fogyasztó kisebb mértékben, mig a nagyobb fokozottabb arányJ ban részesedik abban, végeredményében mégis csak ugyanaz a közönség fizeti azt, csakhogy más cimen. Mit értünk el hát? ÁltalaIz „Esztergom is lie" tárcája. SZŐKÉNEK- j Hiába! a varázs eloszlik lassan, Az álom, ábránd elrepül. És ajka mosolyába olykor már a Csalódás árnya is vegyül. Ah, nem tud már szeretni ugy, mint [akkor . . . Minek tagadná, érzem én! A hév, rajongás, láng már rég kiégtek, Ma már mindez csak —költemény . . Hiába! a varázs eloszlik lassan, Az álom, ábránd elrepül . . . Maga is lassan elfelejt s én újra Magam maradok, egyedül ! . . Sirius. Hazug szerelem. Egy leány naplójából. . . . Haldoklása volt a természetnek. Még virult a kertben egy-két elkésett őszi rózsa, de a barackfáról már rég leseperte a szél a sárga levelet. Ott kavarta nagy halomba össze a fa alatt. Sötét volt az ég, a levegő nehéz pános drágulást, ami aztán azokra nehezedik legsúlyosabban, kik annak elviselésére legkevésbbé képesek, elértük azt, hogy városunkban ma már a megélhetés oly drága, hogy e részben a versenyzésben első helyen vagyunk. Az elmondottak különösen állanak az úgynevezett beviteli dijakra nézve, mellyek a vasúton, hajón érkező áruk súlya után szedetnének. Mert eltekintve attól, hogy az áruk értékével arányban álló igazságos díjazás mig egyrészt nagyon bonyolulttá, nehézkessé tenné a tarifális számítást, addig másrészt az alig kivihető, mivel nagy zaklatásnak volna szülőanyja, s mert ezen adónem épp azon élelmi cikkre nehezednék a legérzékenyebben, mely a legnagyobb adóalapot szolgáltatná súlyos voltánál és a fogyasztás mérvénél fogva, mi aztán a legszegényebb osztályt érné legérzékenyebben, melynek az legfő, majdnem egyedüli táplálékát képezi, s ez a liszt illetve a kenyér. Midőn kereskedőink maguk sem idegenkedtek a beviteli dijak behozatalától, maguk sem voltak még tisztában annak a gyakorlatbani hátrányaival, de másrészt nem szárázata ereszkedett a földre, ezüstös fátyolával lassankint az egész földet beborította. Ott ültem az ablaknál. Szemközt vele, közel egymáshoz, hogy lehelete az arcomat perzselte. A kezemet fogta forró szorítással, tekintete belemélyedt arcomba s ebből a tekintetből az édes I világ minden üdvössége ragyogott fe!lém. I Én meg sirni szerettem volna. Valami nehéz, fájó érzelem lebilincselte egész valómat, szólni nem tudtam, de attól 1 féltem, hogy minden pillanatban elsírom magamat! És odaborulni a karjaiba, átölelni örökre, hogy soha senki 1 el ne szakaszhassa tőlem! . . . De nem tehettem. Maga tudja ezt jól, miért. Azért volt oly forró a keze, lázas a lehelete s remegő a szava. Én meg azért vergődtem ott tehetetlenül, lelkemben a fájdalmak minden kínjával, zsibbasztó tüzével. Csak egy szó, csak egy piciny szó jött volna akkor ajkamra, a menyország nyílt volna meg előttünk. De ajkamat lekötötte valami és szóra nem volt képes nyilni. — Hát vége, vége, — sóhajtotta. A szemét félig lehunyta, a hangja illő módon rezgett hozzá, talán lehet, hogy természetes volt. moltak a viszonyoknak napról napra való rosszabbra fordultával s azzal, hogy érdekeik istápolásánál annak a városnak közönsége fog nekik akadályokat gördíteni, melynek érdekeit előmozdítani ők, még áldozatok árán sem riadtak vissza, í Hány városi szabályrendelet, mely még életbe sem lépett, kerül már is a gyakorlat igazolta módosítás alá! S hogy a viszonyok napról napra rosszabbra fordulnak, ez köztudott, és hogy a tervezett beviteli dijak mily ártalmára lennének az ipar és kereskedelemnek, ezt kereskedőink, iparosaink tudják legjobban megbírálni, valamint hogy ők érzik legjobban káros következményeit azon szabályrendeleteknek, melyek város szépitési, külsőségi célokat hajhászva, a kereskedelem és ipar egyenes kárára, megbénítására vannak. Hogy ezek közül egyebet ne említsünk, ott a piacrendezési szabályrendelet. Kétségtelen az elmondottakból, hogy a közvetett adó legtöbbje a célnak meg nem felel, s hogy az olyan, mint akárhány nagy méreg az orvosi tudományban, mely bizonyos tekintetben s mértékig gyógyít, azontúl öl. Csak a fejemmel intettem szomorúan. Ah, de meg tudta érteni. Szép fehér arca elborult, sőt az ajka körül, ugy láttam, mintha görcsösen rángatódzott volna egy-egy idegszál. A szeme, az a máskor jóságos két szem, lángolt és keze még eró'sebben szorította meg kezemet. — Nem válhatunk igy el! — tört ki szenvedélyesen. Ha nr.nden, minden ellenünk tör is, a szerelem, mely szivünket egymással összefűzte, oly jog, melyet megdönteni senkinek sem lehet. Esküszöm, hogy megküzdök minden akadálylyal, de egymáséinak kell lennünk ! Nem a szenvedély, de az igaz szerelem lesz küzdelmemben segitő társam s a szerelem olyan hatalom, melylyel a poklok kapuit is be lehet törni. Szomorú helyzetemben szinte könnyítettek e merész szavak, melyek olyan hangon voltak mondva, hogy a legnagyobb csodálatot, de egyszersmind a legerősebb bizalmat keltették bennem. Ugy tekintettem akkor reá, mint valami szabadító bátor hősre, mint valami félistenre. De nem volt szavam. Mikor szólni akartam, a tekintetem oda vetődött arra a szoros kapocsra, mely balkezemen ragyogott, mely mint valami ismeretlen, félelmes hatalom lenyűgözve AZ egészséges es neiyes városi politika csak az lehet, mely a kereskedelem és iparnak istápolásával a forgalom, nevezetesen az idegen forgalom növelésére törekednék, ha kell, egyelőre áldozat árán is. — n. Március tizenötödikének megünneplése a vidéken. Suttőn. Süttőn is megtartották amagy<j r szabadságharc hajnalhasadásának emlékünnepét. Az ünnepség sorrendje a következő volt: reggel 9 órakor ünnepi mise, 10 órakor a templomtérről nemzeti lobogók elővitele mellett a - tanuló ifjúság felvonult a milleneum emlékoszlophoz, hol a tanuló ifjúság iskolai ünnepélye tartatott meg, a melynek műsora az alábbi volt. „1. Isten áldd meg a magyart." Énekelte az ifjúság. 2. „Ünnepi emlék beszéd." Mondta: Lohner József tanuló. 3. „Nem kötéllel fogtak engemet el." 1848-ból ének, énekelte az ifjúság. 4. „Mi a haza." Szavalta: Gíotinló Jakab II. osztály tanuló. 5. „Nyalka huszár." Énekelte az ifjúság. 6. >Magyar haza." Szavalta: Ormay József III. osztály tanuló. 7. „Kéknefelejts." énekelte az ifjúság. 8. „Ki volt nagyobb." Szavalta : Apprily Dezső V. osztály tanuló. tartott s melylyel boldogtalanságomat akarták összefűzni egy más élet — boldogságával . . . Felállt, hogy menjen. Büszke, emelt fővel állt előttem. Nekem ugy tetszett, mintha fehér, széles homlokán tüzfény ragyogna. — Isten vele — szólt. — Ha erős lesz, az egész világot megfogjuk dönteni szerelmünkkel! És lehajolt, hogy megcsókolj'a kezemet. Forró csókja mintha a szivembe vágott volna, végig bizsergett egész testemen. S mikor elment, végig estem a divánon s zokogva sirtam fájó könyeimet. Azt hittem, hogy megszakad a szi«j vem. Az anyám ült mellettem, mikor felnyitottam szemeimet. Azt mondta, nehéz beteg vagyok, de meggyógyulok nemsokára. A gyűrűt nem találtam már ujjamon. Mikor tudatára jöttem ennek, mintha valami különös csoda történt volna velem, — jobban lettem. Ki se zöldült még egészen a tavasz, az ibolyafakadással én is meggyógyultam. S mikor levelet irt, hogy esküjéhez hü lesz, remény szállt meg s boldog-