Esztergom és Vidéke, 1904

1904-09-18 / 74.szám

Esztergom, 1904XXVI. évfolyam. 74. szám.

Vasárnap^ szeptember 18.

A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS

AZ „ ÉSZTÉIIG OMV IDE KI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA.

vlégj elepik Vasárnap és csütörtökón.

Előfizetési árak :

Ezé*» érr — — — — 12 kor. — fii.

Fft évre — — — - - ♦> kor. — fii.

Nepyeil évr» — — — — 3 kor. — til. Df.

Egye* »aáin éra: 14 fii.

Felelős szerkesztő :

Dr. PR0K0PP GYULA.

Laptulajdonos kiadók :

PROKOPP GYULA és BRENNER FERENC.

Szerkesztőség és kiadóhivatal :

(hovaakéziratok, előflzetósek, uytlUerek és hirdetések küldeni Xvossxith Ixajos (azelőtt Buda) utca 485. szán).

—Kéziratot nem adunk vissza,

II szűrei és értékesítése.

Esztergom, szept, IJ.

Épp abban az időben vagyunk, mikor apáink után dalolhatjuk — > Érik a szőlő, hajlik a vessző, bodor a levele«.

Biz érik ám! és innen onnan megkezdődik a szüret. A szüret, ebben a valamikor valami bájos hangzású szóban egy oly élet mozzanat foglaltatott a magyarnál, mely egyedüli páratlan volt a maga nemében. Mit is fejezett ki az a szó szüret ?

A munka eredményét, jövedelmet, vidámságot, pajzán jókedvet,

barátságot, dalt, szerelmet

..............

sz

óval mindent, ami boldogít.

Nem is oly rég, minő életet mutatott a szüret ! Hogy örült az ifjú, a leány, a gyermek, mi több még

házőrző eb is nagyokat vakkan- tott, ugrándozott, mikor a családi karaván megindult szüretelni. Közel két évtizeden át volt minden csendes.

A domb oldalakat letarolta az újvilágból hozott féreg és az újra ültetés fáradságos és költséges munkája lelohasztotta a kedélyt. De a magyar azért csak türtőztette

magát és édes értékével szűzen leszállt az aljba és munkásságával szőlőmezőket, vagy mezőszőlőket létesített. Ezek ma terméssel gazdagon megáldva mosolyognak a gazdára. De, hogy a régi szüreti életet varázsolják elő, az ugylátszik egyhamar nem, vagy talán soha sem fog bekövetkezni.

S miért nem ?

Mert átok szállt a magyarra, mikor a borpancsolással és a műbőr készítésével teljesen tönkre tették a magyar borok hitelét ; mert átok volt megengedni Magyarországot Olaszországon át inportált selejtes francia borokkal elárásztani •, mert átok volt a magyar bor értékesit- hetését adóval tehetetlenné tenni s végre, mert más oldalról az is rettenetes átok volt, hogy a különféle szeszből pancsolt pálinka hozzáférhetősége elvonta a magyart a bor ivástól, amelylyel azután nemcsak testi szervezetének renyhülé- sét, hanem értelmi képességének és ősi erkölcsi mivoltának sírját is megásta.

Csoda-e tehát, ha ennyi átok alatt, ha van is mit szüretelni a

magyarnak, nincs kedve hozzá s ha teszi, melancholikus rezignátióval teszi.

De lenne még szüret nagy Magyarországon, ha az átkokat leemel nék a magyarról.

Pokolra kellene számkivetni minden idegent, ami saját vagyonúnkat, munkánkat értékteleníti. El kell törülni a bornak fogyasztási adóját és a boltban, butikokban mért minden néven-nevezendő pálinkának, akárminő címen oly magasra kell felemelni az árát, hogy a nép a boritalra legyen utalva. A borcsi- nálást pedig a lehető legnagyobb rendszabályokkal, büntetésekkel lehetetlenné tenni. A nagyobb és gyanús bor manipulánsok pincéit szakiéiűak által ellenőriztetni és a másféle borpancsolókat szintén érzékeny büntetéssel sújtani.

És ha rá lesz utalva, a bor keresettebb lesz, meghozza a fáradság jutalmát, a nép testi szervezete nem lesz oly veszedelmesen megtámadva és a mi fő, a bortermelő megélhetése egyszer s mindenkorra biztosítva lesz és végső eredményében, ami elég fontos, a belkereskedelem élénkebbé válik, sőt ha felesleg lesz, a magyar bor a maga hamisitatlanságávai, a jó izével, bukójával, színével, erejével, messze- földön piacra találhat.

Csak példának hozom fel Olaszországot, hol a nép a pálinka drágasága folytán bort kénytelen inni s nem úgy, mint nálunk, hol a bun- dapálinka valóságos pestises járványt idéz elő az ember anyagban, mihez az ifjúság testi satnyasága, értelmi képességének esése, erkölcsi sülyedése szomorú bizonyitékot szolgáltat.

Az igazi alkoholizmus, a pálinka hozzáférhetőségében van. Ezt kel amennyire csak lehet kiküszöbölni a magyar társadalomból, hogy az másra ne szolgálhasson, mint orvosságnak ott és akkor, ahol és a mikor szükséges.

Ha ezer meg- ezer üzlet dűl is romba, de nem fog romba dűlni a a magyar faj, a nemzet erő, amelynek egészségétől, értelmi képességétől függ egy nagy idea, egy középeurópai hatalmas magyar nem- zemzeti birodalomnak megvalósulása.

Ha a munkás erőt, vidámságot

n „Esztergom és lile" tóim

Pókháló-szálak.

Irta: OLÁH IDA.

Két idegen embert szedtek fel tanúnak. Az egyik a liosszufalvi korcsmá- tos, a másik a harangozó volt. És tiz perc múlva Oszlányi Péter, egy kis mezővárosi tanító, meg Marcalt őy Marcaly Szera férj és feleség voltak.

A templom előtt egy rongyos kasu, Tépett ekbójú szekér várt reájuk friss szénából jó magas ülés csinálva hátul a kasfarba, s a kocsis egy kifordított cáránybélésü bundában isteni nyugalommal szivta elől a maga ülésén négy krajcáros kapadobányát.

A füst éppen a Szera orra alá csapódott, a mint kilépett a templomajtón az ura karján.

—- Hát ezen megyünk ? — mutatott ujjával ijedten az iszonyú járműre, s a komisz dohányszagtól köhécselve nézett Oszlányira. Hogy ülünk fel erre ?

— így, — mosolygott az uj férj, s felkapva Szerát az ölébe, rá ültette a magas szénaülésre.

A pap, a harangozó, meg a korcsmáros ott áltak a templom ajtóban, s a pap komoly arccal, a másik két ember meg mosolyogva nézte ezt az ösmeretle p,

párt, a kik olyan furcsa és titokzatos módon mondták el egymásnak a holto- miglant.

Pár perc múlva, a kocsis egyet cser- ditett az ostorán, s a rósz mokánv lovak megijedve ész nélkül neki vágtak a falu rossz kövezetű utcájának, hogy a kényelmesebb országúton annál jobban cammogjanak majd.

Szera kedvetlen mosolylyal köszönt a templom ajtóban álló három embernek, s fejét félre forditva kesernyés hangon szólt oda az urának :

— Gyönyörű násznép ! Oszlányi meglepetten nézett rá.

— Mit mondtál Szera ?

Ez vállat vont, s ingerülten ismételte :

— Gyönyörű násznép !

Oszlányi Péternek ez ingerült, elégedetlen, és gúnyos hangtól belé nyilalott a szivébe, de nem szólt semmit.

A mig kiértek a faluból, mindketten hallgattak, de mikor az utolsó házat is elhagyták, s a sik, poros országúira tértek, Oszlányi közelebb húzódott Szerá- hoz, s egyik karját ráfonva az asszonyka derekára, a másik kezével meg megfogva a fekete keztyűs kezecskéket, szerelmesen súgta.

— Szera, hát megbántad a mit tettél ? !

Szera ingerülten húzta fátyolát az

ajkára.

— Meg kell itt fűlni a portól.

— Ezen nem lehet segiteni, angyalom.

Felelj Szera : megbántad, hogy sorsodat az enyémhez kötötted ?

A válasz egy felcsukló zokogás volt, s Oszlányi ijedten kapta szivéhez a Szera szőke, zokogó fejecskéjét.

Mikorra bealkonyodott, otthon voltak.

Egy öreg . parasztasszony, a Szera jövendőbeli „mindenese“ várt reájuk a kis ház kapuja előtt s bevezette Szerát az udvarra, a mig Oszlányi a kocsit fizette ki.

A vén asszony parasztok kiváncsisá-, gával nézte a lefátyolozott elegáns nőt, s bizalmaskodó hangon magyarázott Szerának.

— Ez a tehénül, az ott a szemétdomb mellett a disznóól, itt a kút, jó benne a viz, csak egy kicsit édes, ott hátul meg az egy nyilas kert. Jó darab föld, ; de a tanitó úr elrontotta. Tavaly ilyenkor, mikor a Kiss István tanitó ur lakot itt, ilyenkor már érett benne a cn- j kor tengeri, de most a rózsák viritá- j sát várjuk. Kell is falun rózsa. Ki veszi itt meg '?

Szera szó nélkül hallgatta a vén cse- \ lédet.

Az udvarról egy tornácra értek. Keskeny, hosszú hely volt ez, egész hosszában megrakva zöld ládácskákkal, miből buja pompával virítottak a kábító illatú teljes viola, széles levelű pelargónia meg a tömött rezeda fejecskék.

Szera itt bevárta Oszlányit, s mosolyogva fűzte karját a férje karjába.

— Ez szép ! — mutatott a virágos tornácra, s a férj elragadtatva csókolta meg a mutató ujjacskát.

Mikor a konyhán át az egyetlen szobába értek, Szera újra elkomolyo- dott.

Ideges sietséggel nézett itt szét, s s aztán szónélkül letette fejéről a kalapját, s visszautasítva férje segítségét, maga vetette le porköpenyét is.

A vén asszony behordta a vacsorát. Friss, me’eg tej, vaj, megsült csirkéből állt ez.

Szera megivott egy pohár tejet, s egyébhez nem nyúlt.

Nem vagyok éhes, — szólt— inkább fáradt vagyok.

Oszlányi sem evett. A vén cseléd fejcsóválva hordta ki a megmaradt ételt, de azért nem haragudott.

— Több jut nekem. — gondolta.

Menjünk ki a tornácra, — szólt egy

idő múlva Szera, — láttam ott egy bárságyat majd reá fekszem.

Oszlányi először látta Szerát maga előtt feküdni. A vér fejébe futott, s szerelmes szive őrülten dobogni kezdett. Ott ült Szera mellett egy széken s lázasan szorongatta fehér kezeit.

— Szera ! én édes szarelmem. — suttogta, — tehát végre enyém vagy Isten és emberek előtt egyforma joggal.

Az eredeti PfafF varrógépek a legjobbak. Raktár: Schenkengel A.

Esztergom. ZETereimc Tózsef-TÁt 03-