Esztergom és Vidéke, 1904

1904-08-25 / 67.szám

Esztergom, 1904. XXVI. évfolyam. 67. szám. Csütörtök, augusztus 25. A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTERG0MVIDÉKI GAZDÁSÁGI EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. Megjelelik Vasárnap és csütörtökön. ^ !! V • Előfizetési árak : Es6»s évr — — — — kor. — Hl. Fél évre — — — — — 6 kor. — Hl. Nagyeii évre — — — — 3 kor. — Ül* E^jes «iám éra: 14 til. Felelős szerkesztő : Dr. PR0K0FP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Dr. PROKÖPP GYULA és BRENNER FERENC. Szerkesztőség és kiadóhivatal : (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők Kossuth I;ajos (azelőtt Buda) utca 485. száll}. Kéziratot nem adunk vissza. Pályaválasztás. Esztergom aug. 24. Örökké aktuális téma marad a pályaválasztás kérdése. Ez a prob­léma, melynek helyes megoldásától függ a jövő, a siker vagy a csaló­dás. A ki kényszerítve lép valami pályára, az rendszerint nem éri el azt a célt, hogy jó! s gondtalanul tud­jon megélni, nem éri el az sem, aki nagyzolásból azon hitben ringatja ma­gát, hogy tehetsége s hivatása van valamely pályára. Az ilyenekből szerencsétlen emberek válnak, nem különben azokból is, a kik a szü­lői kényszernek engedve, nem arra a pályára lépnek, a melyre kedvük van, hanem a melyet mások jelöltek ki számukra. A kényszeritett pálya olyan, mint a kényszeritett házasság. Lehet, hogy sikerül, de valószínűbb az, hogy zátonyra jutnak az ekzisz- tenciák. Sok ezer tanuló hagyta el nem­régiben az iskolát, hogy kilépjen az életbe s megkeresse a kenyerét. Ebben az időtájban legégetőbb a pályaválasztás kérdése s ez alkalom­ból nem lehet érdektelen a pálya­választás problémája felett elmél­kedni. Száz és száz pálya van. Mind­egyiken csak tudással, kedvvel és I akarattal lehet boldogulni. Az ipari s kereskedelmi pályák még mindig nem részesülnek abban a méltány­lásban, melyben a hivatalnoki vagy diplomás pályáknak van része. Még mindig az a felfogás nálunk, hogy >úr« csak abból lesz, a ki naphosz- szat az íróasztal mellett körmöl — ha akárcsak másol is. Különösen a vidéki városokban van elterjedve ez a helytelen felfogás, a melynek esztendőről esztendőre mind több áldozata van. i Ennek ellenében azoknak sincsen igazuk, a kik a másik szélsőségbe jut­nak, s azt hirdetik, hogy nagy bűn az, hogy a szegényebb néposztály tanuló gyermekei a diplomás pályákat özön- ; lik el. Nincs az a pálya, amelyen az uj ember meg ne tudna élni, talán egyedül az ügyvédi az, a mely a legalaposabban el van árasztva, mé­gis az egyetemi pályázók között legtöbb a joghallgató még mindég — dacára a folytonos panaszkodások­Ii „Esztergom és Iliié" tárcája, Egy vizes kaland. Detárdy Ábris ott ült a vizpartján. Nagy gonddal készített frizuráját össze­vissza gyúrta. Hogy is ne ? ! Hisz az embernek meg kell bolondulni ilyen körülmények között! Mert bát mit is akar tulajdonképen Alice ? Vagy csak játszik vele, „mint macska szokott az egérrel?w Ók ! Elszorult a szive, mikor rágon­dolt a lányra. Mit akar ő, halvány vá­rosi íicsúr a mellett a piros-pozsgás, életerős, isteni termetű sportlady mel­lett ? Pedig szereti. Igen szereti, ö érzi azt. És úgy, de úgy szeretne valamit tenni, a mivel kimutatná a szerelmét, azt az esztelenségig menő szerel­met ! Hiszen hát igaz, néha jót kaca­gott a lány az elmésségein, de mi az ? Meg aztán micsoda is ö ? Tán jó tár­salgó, elég jól táncol, — több semmi. És ez mind kevés ! Nagyon kevés. Igen, azon a téren szeretne feltűnni a lány előtt, amilyent az szeret, s amihez ő egy cseppet sem ért. Valami nagyot, valami férfiasat, hatalmasat szeretne tenni! . . . Úgy ábrándozott, mint egy fülig szerelmes diák. Oh, ha a lovak elragad­nák és ő elébök toppanna, acélizmaival megragadná a gyeplőt, s megmentené ! Vagy bátran, lovagiasan, vakmerőén védelmére kelne a lánynak. Vagy viz- ből mentené ki . . . nem, dehogy, Isten ments ! . . hisz mozogni is alig tud a vizben! Brr ! Milyen kínos gondolat is ez . . . És felülkerekedett benne a száraz ész. A tiz ujja hegyét egymáshoz ütö- getve, fontoskodó hangon morogta: — Nahát ez természetes. Ez a ki- egészitődés törvénye. Az ember arra vágyakozik, ami nincs meg benne . . . Evvel mintha elintézte volna a dol­got. De bizony nem igen tudott az előbbi kínos gondolattól szabadulni. Sokszor igy van az. Éppen, mikor az ember megparancsolja önmagának, bogy ne gondoljon valamire, éppen akkor, mintha az agya kétfelé válna, s az egyik rész makacskodva, mindig újra és újra eszébe jut az a dolog. Hát Ábris is igy volt. Csak nem akart elfelejtődni az a vizes kaland. Egyszer csak zörejt hall . . . hátra akar fordulni . . . s a mint félig ülő, félig álló helyzetben van, a föld mint­egy meginog alatta és ő esik, hanyatt- homlok a vízbe . . . Kiáltani akart, de elnyomta a csobba- nás. A vizben volt. Érezte a hideget teste körül . . . lélekzeni nem mert . . . a feje fölött sajátságos nyomást érzett, fülei zúgtak, a szemét erősen csípte a viz . . . nak a jogászi pálya túlzsúfoltsága mi­att. Azt hiheíné az ember, hogy az uj jogászemberek nagyrésze az éh­halálnak néz elébe, holott azt tapasz­taljuk, hogy valahány ifjú fiskális van, az mind megél, ha nem is a legfényesebben, de mégis megél. Nem kell tehát abszolúte kétség­beesni a miatt, hogy nem lehet megfelelő pályát találni gyermeke­ink számára. Pálya minden pálya, csak haladni tudjanak rajta. Még leginkább a hivatalnoki pá­lyától óvhatnók a szülőket és gyerme­keiket. A magánhivatalnok csak rit­kán és nagy cégeknél kap magas fizetést, legtöbb esetben csak annyit keres, a miből családostul szüköcs- kén megélhet. Ennek ellenében aztán bizonytalan az állása. Nem tudja, melyik napon lesz kenyérte- lenné. Ez a nagy bizonytalanság állandóan fenyegeti a kedélyek és lelkek nyugalmát. Mindaddig, mig a magán hivatalnokok nem tömörül­nek s meg nem alakitják a meg­felelő nyugdíjintézetet, a magán­hivatalnoki pálya leghátul marad. Helytelenül cselekszik az, a ki az Összeszedte minden erejét. Felébredt benne az életösztön. Kétségbeesett eről­ködéssel nagyot lökött magán és felju­tott a viz színére. De ismét érezte, mint síilyed lefelé . . . hiába erőlködött, iz­mai megtagadták a szolgálatot . . . karjai lelankadtak ... ab ilyen lehet hát a halál , . . Még egyszer fellökte magát. És akkor a parton, homályosan, mintegy sötétből kiemelkedve valami mozgó ruhafélét lá­tott, s a következő pillanatban nagy loccsanással lezuhan a közvetlen köze­lébe egy test. Mindez roppant furcsának tetszett előtte. De az meg még furcsább volt, hogy ő — ámbár már nem is lehetett eszméleténél — úgy érezte, hogy két puha kar átnyalábolja, érezte, egy szív­nek viharos, lázas dobbanásait . . . Egy­szer csak va’ami szilárd dologba ütkö­zött. Part volt. Kimászott a partra s látva, hogy egy másik alak is ki akar jönni a vízből, kezét nyújtotta neki s felhúzta . . . Lábai a földbe gyökeredzettek . . . érezte, hogy elsápad . . . Melléje halálos fáradsággal leterült a partra egy női test. Ábris homloká­hoz kapva hátratántorodott . . . majd letérdelt a nő mellé, kezei közé vette a kezét, s hörgésszerűén tört elé mel­léből a szó : — Alice, óh Alice mért tette ezt ? elemi iskolák elvégzése után nyom­ban inasnak adja a fiát a boltoshoz vagy az iparoshoz. Sem az iparos­nak, sem a kereskedőnek éppen- séggel nem elegendő manapság' az alapeleme az ismereteknek, amit az elemi iskolákban elsajátított. Szóval, többet kell tudnia 3 az általános ismeretek oly mértékevei kell birnia, hogy világnézete s Íté­lete intelligens legyen. Legalább négy közép iskolát kell végeznie egy modern iparosnak vagy keres­kedőnek, de tanulnia, művelődnie még ezután kell. A katona pályának nem szentel­nek kellő figyelmet sem a szülők, sem a tanulók. Mostanában, a mi­kor olyan sok a magyar alapítványi hely, a mikor minduntalan felhang­zik a panasz, hogy kevés a magyar fiú a hadseregben, s a mikor a magyarországi hadapródiskolákban a magyar nyelvnek bizonyos kedvez­ményeket adtak, valóban nagyon helyes lenne, ha minél több magyar fiú látogatná a katonai iskolákat. Igaz, hogy anyagilag nem \ alami nagyon kecsegtető ez a pálya, A lány pihegve, félig lehunyott szem­mel susogta : — Tudom, nagyoa jól tudom, hogy nagy bűn az. Egy férfi büszkeségét megsérteni. . . de — és itt a szemét felnyitotta, szinte megdicsőült tekintet­tel nézve a férfira — én szeretem na­gyon szeretem önt! Ábris mintha kígyó csípte volna meg, úgy ugrott fel e szavakra. Úgy érezte, mintha űzné valami. Futni kezdett. Ro­hant tüskén bokron keresztül. Egészen kifáradt. Lihegve leült. De hirtelen fel akart kelni. Hol hagyta ő azt a lányt ? Mindegy, akárhol! Igen, egészen mindegy! Oh ! Ez megőrjítő ! Halántékán úgy kalapált valami, lábai reszkettek, fázott, didergett . . . Fájt neki a teljes, siri csend és nem mert megmoccanni, nehogy zajt üssön... Óh! Pokoli kínok! Az ő legtisztább szerelme, legeszményibb vágyakozása, ily keserű módon parodizálva! — Ez iszonytató ! Hangosan mondta ezt és megrezzent a saját hangjától. De ez lehetetlen ! Öt mentse meg a lány! Öt! És az a lány! A kit éppen ö vágyott volna hasonló körülmények között megmenteni . . . Önérzetének vége . . . Esteledett. Hideg volt. Felkelt a föld­ről, s óvatosan, hogy senki meg ne

Next

/
Thumbnails
Contents