Esztergom és Vidéke, 1904

1904-07-17 / 57.szám

iparról szó sem lehet s nem főkép oly módon, hogy a magyar ipar produktiv legyen. Ennek oka pedig számtalan, de legfőképp az, hogy mig egyfelől hazánk nyitva van nyugat iparának, másfelől a hazai iparvállalatok, melyek kenyeret adnának, a nagy tőkék, a befolyásos emberek ke­zeiben vannak. Áldástalan közjogi helyzetünkből kifolyóan az idegen ipartermék sa­ját hazájának piacán szorítja le a magyar iparost s ez kénytelen meg­hátrálni előtte, mert nincs eszköze, fegyvere, mely őt megvédje nyű­göt iparának túlkapásaival szemben szomorodott szívvel kell néznie, mint vándorol ki külföldre a pénz, melyet ő becsületes munkájával épp ugy kiérdemelt. S mig egyfelől a külföldre ván-1 dorol a pénz, addig másfelől itthon | nem talál munkát a magyar ipa-! ros, mert azokat a vállalatokat, I melyek rája nézve haszonnal jár­nának, elkaparintják a felettük do­mináló nagy tőkék urai, a befolyá­sosok s ők örvendhetnek az ezek által nekik oda dobott koncnak, melyen hus már alig van. Csoda-e tehát, ha a magyar ipa­ros panaszra fakad ; csoda-e, hogy látva azt, hogy saját hazájában bol­dogulni nem tud, panaszra nyitja száját ? Csoda-e az, hogy becsületes mun- j kaja sikertelenségét látva, gondol­kozás nélkül csatlakozik azon moz­galmakhoz, melyek sorsának javí­tását célozzák, habár helytelen mó­dok által is ? Nem buzdító szavak kellenek iparosainknak, hanem tettek. Ismerjük el a munka jogait, ré­szesítsük az azt megillető tisztelet­ben, tegyük lehetővé, hogy a mun­kája produktív legyen s akkor nem kell féltenünk iparosainkat semmi­féle veszedelemtől, mert azok tud­ták, tudják és tudni fogják, hogy mivel tartoznak a magyar hazának. Gy. V. Ünnep után. Esztergom, július 14. Szándékosan adtuk sorainknak e címet, mert e mai nap egy valódi ünnep volt, a szeretet, a ragaszko­dás ünnepe. Nem a hiúságnak kül­sőségekben nyilvánuló pompája, de a sziv érzelmeinek igaz, őszinte sza­vakban napfényre törő megnyilat­kozása tette azzá, melynek őszinte­ségét az örömnek száz, meg száz szemben megcsillanó könnye pecsé­telte meg, minek a rajongó szerekt és tisztelet nyilvánításával versenyre keltek száz meg száza, ezer és e^re volt tanuja. Nemcsak az egyház­megye, a város és a vármegye ün­nepelt, de részt kért magának abban a messze vidék is. Az ünnepség már szerdán, 13-án vette kezdetét, midőn a jubiláns főpapnál, Boltizár József érseki helynöknél a délelőtti órákban a főkáptalan tisztelgett tes­tületileg s fejezte ki jó kivánatait, majd a főkáptalan gazdasági tiszti­kara. Este a katonai zenekar játszott az ünnepelt lakása előtt. Csütörtökön már hajnalhasadás­kor szóllaltak meg a várfok tarackjai s az egész város zászlódiszt öltött. Az előre megállapított programm szerint az ünnepelt gyémántmiséjét 9 órakor tartotta a basilikában ritka fényes segédlettel, mialatt a chorus zenekara valóban remekelt Kersch Ferenc basilikai karnagy vezetése alatt. A templom zsúfolásig megtelt a hívekkel. Ott volt a megye és a város tisztikara diszmagyarban, a város képviselőtestülete, a helyőr­ség tisztikara, majd egyébb ható­ságaink, testületeink tisztikara, kép­fa ehaj lott a dereka, aztán alig ád már tejet. Vesz másikat, szebbet, jobbat. Csak az a bökkenő, hogy a Citromot szereti az anyjuk. Jámbor, szelid állat az Is­tenadta. Hát nem csuda. No majd meg­látjuk. Gerencsér Andrásban föltámadt a vágyódás az áldomás után. Olyan régen volt. Ugy sarkalta a szomjúság. Csak olyankor lehet egy kis cécót csapni. Nem láthatja szinit se az itókának. Pedig de szereti, Este a vacsoránál ki is rukkolt a szándékával. — Csak a fogai között szűrte ki. — Eladjuk a két állatot! — Nem mondott többet. Csak az asszonyt nézte. Az nem szóit rá semmit, csak szürcsölte a gombóc levest. Gerencsér uram mind­járt tudta, hogy Örzse asszony hall­gatása mást jelent. Nem is szólt róla a vásár napjáig. Előtte való este aztán határozottan kijelentette, hogy reggel viszi a tehenet meg a borjut vásárra. — Megbolondult kee ? — mondta az asszony és hallgatott. Reggel korán fölcihelődött Gerencsér András. Nagy karaj kenyeret és jókora szalonnát dugott a tarisznyába. Nem szólt a feleségének. Közbe aztán meg­jött Lapu Mátyás kocsija is, hogy a borjut elhelyezzék rajta. Örzse néne komolyra vette a dolgot és csülökre állt. Mikor az ura a borjut tologatta ki az istállóból, még mindig csak nézte hideg nyugalommal. De mi­kor a Citromot is kifelé vezette, elsza­kadt a türelme kötele: — Hát mit akarsz te gaz féreg ? Kiáltott az asszony rikácsolva és mint egy vadállat ugrott az urának és min­den erejéből püfölte. Gerencsér And­rásnak se kellett több, — megkapta az asszonyt, odacipelte az istállóhoz, be­lökte és rázárta az ajtót. A tehenet aztán a saroglyához kötötte és elindul­tak. A szomszédok mind összefutottak. Az asszony mint az őrült kiabálta: — Verjen meg a hoszuálló Isten! — Mire kimenekült az istállóból, az ura már a határban járt. Még idelátszott a a tehén vöröstarka hátulja, a szél meg vissza-vissza verte a borjú bogosét. Az asszony beteg lett a nagy méreg­től. Siszákné borogatta a fejét hideg­vizes ruhával. A hideg is kilelte, any­nyira sajnálta a Citrom tehenet. * Nyárasd faluja alatt nagy szeren­csétlenség érte Gerencsér Andrást. Mintha csak fogott volna az asszony átka. Mikor a part hidján mentek, hát a Citrom belépett egy résbe és eltört a lába. Még csak a vásárra sem vihették be szegény párát. Éppen arra jött a pákozdi mészáros É3 megvette potom árért a borjúval együtt. viselője. Több testület lobogója alatt összeségében jelent meg. Az isteni tisztelet végeztével a küldöttségek a papnevelő intézetbe vonultak, melynek dísztermében folytak le a tisztelgések. E'sőnek a papság küldöttsége tisztelgett, mely zsúfo ! ásíg töltötte meg a nagy termet. Lelkes és har­sány éljenek között vonult be a jubiláns főpap kevéssel a kitűzött időben s elfoglalta helyét a sző­nyeggel borított emelvényen, melyet mindkét oldalról virágok környeztek. Dr. Walter Gyula praelatus kano­nok, irodalgazgató lépett elő s mon­dotta el az alábbi, valóban remek beszédet, melyet nem egy ízben szakított meg a lelkes éljenek he­lyeslő kitörése, s amely igy szóilott : „Méltóságos és Főtisztelendő Püspök, Általa nos Érseki Helynök Ur ! Mint a pálmák felülmúlják egymást törzsük magasságára, a tölgyek koro­náik lombozatának gazdagságára nézve : akként találkoznak az egyház küzdő táborában harcosok, akik szellemük me­részebb szárnyalása, keblük állandóbb hevülése, akaratuk szívósabb kitartása, tevékenységük szembeszökőbb eredmé­nyei által messzire kiemelkednek b»j­noktársaik felett. Szellemének kiváltságos tulajdonai, jellemének nea*es vonásai, munkásságá­nak elévüihetlen érdemei Méltóságod számára is a vezéri állás, a? általános tisztelet és osztatlan elismerés piedesz tálát biztosították. Örömtől hevesen dobogó szívvel tö­mörül ma körülötte a hálás pap-ág e képviselete. Hódolattól áthatott kebellel környezi azon az emlékezetes napon, amelyen hatvan hosszú év előtt, mint Melchize deck egyik méltó utóda ábeli lélekkel mutatta be MéUóságod zsenge áldoza­tát és megkezdette Isten és az embe­riség szolgálatát. Nem volt élete zajos, mint a vízesés, amelynek félelmes moraját viszhangoz­tatjak a távoli sziklák ormai, hanem csendes és áldásos, mint a folyó, amely­nek fodros habjai termékenyítőleg öntö­zik a határokat. j A céltudatos munkásság, a férfi4s küz I delem és olthatlan lelkesedés voltak [ azok a családi címerében is talán nem ! minden jelentőség nélkül szereplő csil­lagok, amelyek irányítását immár hat ! évtizedre terjedő, folyton emelkedő pá­; lyáján követte. Gerencsér uram megvakarta a fejét és görbe szavakat mondott. Vége az áldomásnak. Megverte az Isten . . . De a felesége, az ám a hökkenő ! Mi lesz, ha haza megy. Neki idült az útnak ugy gyalogszerrel. Nagy meglepetés várta. Az asszony már mindenét kiszórta az udvarra és azt kiabálta ki neki, hogy be ne tegye a lábát ilyen vén akasztó­fára való. Este aztán elhurcolkodott Gerencsér András az ötödik szomszédba. Távol éltek egymástól vagy félesz­tendeig. Egyszer valami baja támadt Geren­csérné asszonyomnak. Átment a Szede­rékhez orvosságért. Leült. Beszélgettek. Csak később vette észre, hogy a pad kán az ura gubbaszt pipa szóval. Már menni akart és oda szólt neki csönde­sen : — Hát kend nem gyön haza ? — Gerencsér András kinézett a kalapja alul, vájjon hozzá szóltak-e ? De hallat­lanná tette. Az asszony megint leült. De nem volt nyugodalma. Aztán kifelé indulva me­gint oda szóit : — Hát kend nem gyün haza: Gerencsér András fölegyenesedett. — Hát ha épen ugy köll, hát e me­hetek i — Aztán szépen haza ballagtak. Este pompás vacsorát főzött Örzse 1 asszony ... i Mint a kelő nap eloszlatja az éj ho­mályát és magasabbra hágva gazdagon árasztja szét éltet adó sugarait: akként világított Méltóságod a tudomány és ta­pasztalat fényével, gyullasztóit az igaz­ságszeretet és nagylelkűség hevével, jótékonyan hatott a tapintat és mér­séklet varázsával. Hősies türelemmel, önfeledett meg­adással, hóditó szelídséggel fejtette ki azt a köxhaszmi tevékenységet, amely­nek rugóit kizárólag az egyház és haza érdekei képezték. Nem nyugtalanította a hírnév és di­csőség vágya. Nem gyötörte az első­ség, a jólét és kényelem szomja. A gondok és fáradalmak, a küzdel­mek és csalódások sohasem lankasztot­ták, hanem edzették és acélozták. Törekvéseinek sikerei, buzgalmának gyümölcsei soha el nem ragadták, ha­nem csak ujabb tettekre bátorították és hevítették. A fönkelt lélek és nemesen érző sziv e ritka tulajdonai táplálták a szeretet és tisztelet, a ragaszkodás és hódolat azon ézelmeit, amelyeknek lángjai, maga­san lobognak a keblekben. Záloguk gyanánt örömmel aknáznék ki a kincsek tárházait. Lelkesülten hoz­nék létre a jótékonyság legmagaszto­sabb alkotásait. Nem nyújthatunk azonban értékesebb kincseket az öröm- és hálakönyek azon gyöngyeinél, amelyek ma ezerek és ezerek szeme'ben ragyognak. Nem állithatunk méltóbb emléket a jótétemények azon hosszú láncolatánál, amely Méltóságod nagylelkű áldozat­készséget hirdeti. GyÖnges^günk ez élénk érzetében, fokozott buzgó iággal nyitjuk ajkainkat arra a hő tohászra, hogy Méltóságod a dicsteljesen megfutott pálya öntudatá­nak birtokában, testi-lelki rugékonysá­gának, munkaereje szívósságának és kedélye derűjének az emberi életkor legtávolabbi határáig örvendhessen." Az orkánszerű éljenek lecsende­sültével az ünnepelt imigy kezdte válaszát : > Megzavarva állok e he­lyen < . . . tovább azonban nem folytathatta, mivel annyira erőt vett rajta az elérzékenyülés, hogy hangos zokogásban tört ki. — Nem volt szem, melyben meg ne villant volna egy-egy könycsepp. Sokan kendőjükkel szárították ie az előtörő könnyeket. Néma csend váltotta föl a megható jelenetet, mely után erőt véve magán a jubi­láns folytatta szavait. Vonatkoztatva a szónok szavaira, az Úristen iránti szeretetből tette úgymond azt, mit tett, minden idejét kötelessége tel­jesitésére használta fel. Kérte a meg­jelenteket éljenek ők is hivatásuk­nak, legyenek a népnek valódi lelki­pásztorai, oktatói. Majd megköszönve megjelenésüket, áldását adta a jelen­volrakra, kik siettek gratulálni dr. Walter Gyulának, ki érzelmeiket gondolataikat, oly ékesen tolmá­csolta. A helyőrség tisztikara Hesz Rezső ezredes vezetése alatt tisztelgett. Az ünnepelt főpap hosszasabban válaszolt az ezredes szép beszédére. A katonai küldöttséget a vár­megye küldöttsége váltotta fel, mely Horváth Béla főispán vezetése alatt tisztelgett. A tisztikar diszmagyar­ban jelent meg, melyhez csatlakoz­tak : a borászati felügyelőség, az államépitészeti hivatal, Hontmegye tagjai stb. stb. A főispán a nála megszokott ékes szavakkal üdvö­zölte a gyémántmisést, tudomására hozva, hogy a megye törvényható­ságának bizottsága jegyzőkönyvé­ben adott kifejezést azon érzelmei­nek, melyet most személyesen is tolmácsol. Eközben B. Szabó Mihály főjegyző átnyújtotta a megemléke­zést dokumentáló okmányt. Boltizár válaszolva a főispán sza_ vaira, kiválólag köszönte meg azt^

Next

/
Thumbnails
Contents