Esztergom és Vidéke, 1904

1904-06-02 / 44.szám

ESZTERGOM es VIDÉKI A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGAINAK ÉS AZ „ESZTEKGOMVIDÉK1 GAZDASÁGI EGYESÜLET

Ä-NEK HIVATALOS LAPJA. MMMI Megletetik Vasárnap és csütörtökön, ]£LŐFIZETÉSI ÁRAK Esé»t évr — — — — 12 kor. Fél évre — — — — — 6 kor. Negyed évr# — — — — 3 kor. Esjes *tkm ára: 14 ill. ül. iil. fii. Felelős szerkesztő: Dr. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Dr. PROKOPP GYULA és BRENNER FERENC. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hoYaakéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendőt Kossuth Irajos (azelőtt ßuda) utca 485. szánj. ~^-t Kéziratot nem adunk vissza. Űrnapján. Esztergom, 1904. május 31, A tavaszi nap fénylő sugarai beragyogják a dúslombú fák koronáját s melegítő sugaraikkal azon igyekeznek, hogy szép gyümölcscsel rakják meg a virágba hajlott ágakat. A pacsirta vigan röpköd a magasban, mintha azon törekednék, hogy a menyboltozatot elérve, a jó Isten trónja közelébe juthasson s neki a szép kikeletért köszönetét fejezze ki. A természet ragyogó színpompában diszleg s valami varázsos illat telíti a mindenséget. Mindez oly szép és oly édes érzettel tölti el a szemlélő keblét, hogy az isteni erő eme nagysága előtt kénytelen leborulni s legalább egy sóhajba emelkedik a nagy mindenség alkotója felé, hogy saját kebelében is a termé szet eme fenséges virulását plántálhassa át. Nem hiszem, hogy van emberi kebel, melyet minden érzék nélkül hagyva a természet eme fenséges megnyilatkozása, a tavaszi feltámadás utáni új élet virulása. S mi ez a természet feltámadása azon feltámadáshoz képest, mely az emberiséget az örökké tartó kikelet hónába vezeti. A terI mészét eme feltámadása tárja elénk és hozza magával ama az örömünnepet, amelyet a keresztény világ mai J napon az Ur napján, ünnepel. ZugI nak a harangok, a templomok lomb1 és virágdíszbe öltöznek, a szentegyháI zak megtelnek a hivők sokaságával. Mert hiszen mindenki iparkodik, kinek egy parányi élő hit van lelkében, hogy a nagy nap ünnepének osztály részese lehessen s a lélek számára teremtett kikelet hónába jusson. Közel két ezred előtti megszűnni nem akaró, örök tél homálya tárul elénk, amidőn az emberiség a léleknek teremtett kikeletet, a feltárna! dást csak mint egy hajszálnyi fénysuI gárt szemlélhette, melynek vágyásától egyéb nem jutott nekik, s eme várakozásnak közepette az örök halál, ismét a borzalmas sötét tél martalékai lettek. Lélekben a golgota áll elénk, melynek fájdalmas szemlélete alatt feljajdul a hivő kebel s leborulva a megfeszített előtt, vonaglik a bűnös sziv, vétkeinek sokaságában bocsánatot, irgalmat esdekel számára ahhoz, kit tengernyi bűneivel megfeszített s ki a vétkes felé fo.dul azt szivébe zárja s biztató szavakkal adja tudtára, hogy vele lesz a paradicsomba. S van-e fájdalom, van-e bánat, amelyre más balzsamot nyerend a sebzett sziv, mint a Golgothán kezdetét vett kikeletben ? Van-e emberi tudomány, a mely hatósabb gyógyírt képes nyújtani a vergődő lélek enyhülésére ? Ha világ elhagyott, ha a világ által csalatva lettél, ha önéleted teherképen nehezedik rád, ha szeretve nem vagy többé senki által ott tárul eléd a vigasztaló ige, melynek ünnepére ma diszfénybe berulnak a templomok és hymnuszok szállnak az égbe. A látható jel, melyet az Isten fia az utolsó vacsorán a kereszténységnek emlékül hagyott, legyen vezére a keresztény léleknek, a ki alázatos ünnepléssel járul ma az Ur templomába a nagy esemény emléknapját ünnepelni és leesdeni áldását az élet további küzdelmére. Teljék meg minden lélek áhítatos imával és hálával a Mindenható iránt a keresztény szeretet mai nagy ünnepén, a virágokkal ékes Űrnapján ! H. L. k „Esztergom is lie" tárcája Meg fogok haliji . . . Meg fogok halni. Nem leszek öreg. Ifjú koráhan hűl ki e kehei. Honnan tudom ? Hát a vándormadár honnan tudja, Hogy vándorolni kell ? Késő ősz van. Nekem is őszre jár, Sajgó szivem mindig halkabban üt, Az én elmúlásom nem lesz fájdalom, Álmodtam én is szépet, gyönyörűt. Túléli vagy nem testem életét a lélek, A mely még lázban ég s enyém? Édes öntudat őrzi ágyamat Hajnaltalan álmomnak éjjelén Es mint elkísért életutamon, Jó és rossz között hiven mindenütt, Lezsong a sirba ábrándos danám: Álmodtam én is szépet, gyönyörűt. Tóth János. Eltévedt sziv. I Hiába minden, lelkem mindig csak visszaszáll a kis utcába, a mely nincs többé, a melyből én költöztem ki utol jára. Itt a paloták közt nem érzem magam, minden ember idegen, de ott minden ember ismerős volt, közte akadt egypár jóbarát, akikre ugy emlékezem most, mint a száműzött otthon elkövetett bűneire. Ilyen jóbarátom volt nekem Kelényi Pista is, a kinek ime most elmondom a történetét. Szembe lakott velem, a kopott sárga házban, a melynek udvarára tavasz múlásakor három öreg akácfa hullatta hófehér, de buja illatú virágát. Kelényi sokszor ült e fák alatt, szivta az illatot, hallgatta a lombjuk susogását. Mint jogász gyerek került a kis utcába. Olyan szép fiú volt, leányos arcú, kedves, csak a két nagy barna szeme mély tüzű ragyogása mutatta, hogy bensőjében férfi. Eleinte szorgalmasan járt az egyetemre, tanult. Aztán abbahagyta és neki ment az ivásnak, nap nap után részegen került haza. A változás okát nem értette senki. Kelényi egész nap aludt, olykor estefelé ébredt, elment hazulról genki se tudta hová. Később józanul tért haza: de mindig reggel, aztán egy napon, a mikor már nyakig úszott az adósságban, a házi asszonya nagy lelki megnyugvására jelentette, hogy van állása. Korrektor lett belőle valami lapnál. És attól kezdve el volt döntve az ő sorsa. Persze mindennap hajnaltájban került haza, már a hivatalos elfoglaltsága miatt is. Fiatal korával járó derűs jó kedve eltűnt. Komor, zárkózott lett, kereste a magányt. Olykor, ha összekerültünk, hallgattunk együtt, aztán főisóhajtott: Nem ér ez az élet semmit! — Mi bajod? — kérdeztem. — Semmi, semmi de mégis van valami, majd egyszer megtudod. Kutató szemem nem tudott a lelke mélyére beláthatni. De arról meggyőződtem, hogy valami végzetes szenvedély bántja. Később megtudtam, hogy szerelmes, őrülten, de reménytelenül, hanem hogy kit szeret, el nem mondta. Lassan, lassan csodás változáson ment keresztül. Megvénült. Nagy lehetett bánatának terhe, bogy igy meggörnyedt alatta. Sápadt, halvány gyerek lett belőle, arca beesett, mint egy kiélt emberé olyan lett, csak a két szeme ragyogott, olykor szinte foszforeszkált. Jgy évődött, gyötrődött magában. És pedig sokszor tűnődtem vájjon mi bántja s mi lesz a vége ennek a szenvedélynek ? . . . Csöndes tavaszi este volt, mikor hazahozták. Az öreg háziasszonya jött, hogy menjen át, a Kelényi beteg, összeesett az utcán, most is rosszul van engem kéret. Átmentem. Szobája nyitott ablakán benyúlt az egyik vén akácfa ága, betódult a fehér virágok hóditó illata. Kelényi holtra sápadtan, ruhástól feküdt az ágyon. Első pillanatban azt hittem részeg, de csakhamar láttam, hogy nagyon is józan. Ülj ide az ágyam szélére, — szólt csöndes hangon, ülj ide és hallgass meg A magyar taj szupremáciája. Esztergom, 104. máj 30. Aki kétségbe vonja a magyar faj jogát a szupremáciához, azt nem tekinthetjük jó hazafinak, azt nem sorozhatjuk azon állampolgárok közé, akikre a haza szükségesetén számíthat. Mert a magyarság szupremáciájával szemben el kell törpülnie minden nemzetiségi érzésnek és érdeknek, a magyarság kizárólagos uralmában látjuk csak a hazát fentartó magyar nemzeti állami eszmének fundamentumát. Aki nem igy látja, az nem jól teszi, ha itt marad s mialatt élvezi mindazon előnyöket, melyeket a magyar haza !

az ő polgárainak nyújt, egy húron • pendül a haza ellenségeivel. ! Sehol Európában a nemzetiségek mint ilyenek nem élveznek annyi és olyan szabadságokat mint nálunk. Nézzük Oroszországot, ahol a lengyelek még mindig olyan nyomás alatt állanak mint 35 esztendő előtt a forradalom bevezetése után. Nézzük Poroszországot, ahol nemrégiben drákói szigorúságú iskolatörvényt hoztak a lengyelek ellen. Holott a lengyeleknek a nemzetiségük messzemenő kultiválására megvan a históriai előjoga. Független nagyhatalmú országot birtak, melynek szabadságától évszázados véres harengem. A mit most mondani fogok, nem tudja senki, talán sejtik néhányan, mert őrültségemben, olykor megfeledkeztem tán magamról. Mert őrült voltam én és vagyok is. Te tudod, hogy mi tett őrültté : a reménytelen szerelem. De hogy kibe vagyok szerelmes ilyen őrült módjára, azt csak most tudod meg. Ismered őt, ismeri az egész világ, hiszen szinésznő, a nevét ne kérdezd. Én sohse hivtam őt az igazi nevén magam előtt, csak egyik szép szerepéről igy : Lili. Lásd, őt szeretem, a kinek oly sok a bűne, de nem annyi hogy a szépségért meg a művészete lebilincselő szavait meg ne tudná bocsátani, el ne tudná feledni az ember. Az ilyen szerelem persze csak reménytelen lehet. Tudtam és tudom, őrültség volt, de lásd az őrültség olykor több boldogságot ad, mint a józanság. Sokat szenvedtem, de olykor boldog voltam, ha a színházban elnéztem őt, ha itt az akácok alatt elábrándoztam róla. De sokkal többet voltam boldogtalan, s most már betelt a mérték. Óh hányszor jártam éjszakáról-éjszakára az utcákat, mint az üldözött vad, hányszor akartam más asszony karjában vigasztalást találni. Hiába. Évek óta már, ha más nőt öleltem, mindig azt képzeltem őt ölelem. Őt, a kivel egyszer beszéltem évek hosszú sora alatt. De kiábrándulni nem birtam. Tudtam, mondom, hogy e szerelem reménytelen- Es