Esztergom és Vidéke, 1904
1904-05-26 / 42.szám
# es A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. M e Sileleijik Vasárnap és csütörtökön, ^LŐFIZETÉSI ÁRAK ', Egé** évr — — — — 12 kor. Fsl évre — — — — — 6 kor. Negyed évr# — — — — 3 kor. Eíjea szám áru: 14 ül. fii. ül. fii. Felelős szerkesztő : Dr. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Dr. PROKOPP GYULA és BRENNER FERENC. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (nova a kéziratok, előfizetések, nyllüerek és hirdetések küldendői Kossuth Irajos (azelőtt Buda) utca 485. szán). Kéziratot nem adunk vissza. Kultúrpalotát Esztergomnak. Esztergom, május 26. A történelmi és régészeti társulatnak legutóbb tartott választmányi ülésében aggodalommal emiitette dr. Pór Antal, a magyar tudományos akadémia tagja, székes főkáptalanunknak kimagasló alakja, hogy amig más vármegyékben és városokban mindenütt muzeumokat rendeznek be, addig nálunk nincs a közönségnek alkalma ahhoz, hogy amit a vármegye és város területén hazánk múltjából a közös buzgalom lassan lassan összegyüjtögetett, könnyen összeférhető helyen tanulmány tárgyává tehesse, pedig azok a történelmi becsű régiségek kincseket érnek ma már s nem lehetnek arra valók, hogy hermetice elzárattassanak. A választmány tagjai mindannyian beismerték, hogy e kérdés igen aktuális, de sajnálattal kellett lemondaniuk arról, hogy annak megoldását a közel jövőben remélhessék. És a jeles tudós ekkor olyan kijelentést tett, hogy Esztergomban egy kultúrpalotának emelésével igenis segíteni lehetne a dolgon s mindjárt el is modotta idevonatkozó tervét. VALAMI TÜNDÉR . . . Valami tündér fonta, szőtte Ezt a mi hóbortos regénket — S hogy végül boldog lett a hőse, Oh drága tündér, hála néked! . . . Hét évig hordtam gyászt utánad, Én édes feltámadt halottam ; Hét elveszett év bánatának Viszhangja sir e bús dalokban. S hogy most az üdvözültek üdvit A földön adatott megérnem, — Bár szivem dallal van színültig Ajkamra venni nem merészlem. De a tüz fojtva is csak terjed, S ha egy-egy égő dal kilobban : A mindenható szerelemnek Himnusza csendül a dalokban. Mezarthim. Az udvari bolond. A király, Meseország fehérszakálu fejedelme trónusán ült a királynő mellett. Ez a trónteremben történt, közvetlenül a vacsora előtt, az udvarhölgyek, lovaSzerinte a kultúrpalota, mely magába foglalhatná a hercegprimási kép- és régiségtárat, a primási és főkáptalani közhasználatú levéltárakat, továbbá a történelmi és régészeti társulat nagybecsű múzeumát, közadakozásból megépíthető s berendezhető lenne, csak meg kellene kezdeni az erre irányuló akciót. Ha vannak nemesebb célok, a melyek egy vármegye és város közönségét áthatják, ugy nem hihetem, hogy nemesebb cél léteznék annál, amely a múltnak örökbecsű emlékeit halmozza össze tanulságul, tanulmányul és példaadásul a jelen és a jövő nemzedék számára ! És ezt a nemes célt vármegyénk és városunk közönsége nemcsak ismeri, hanem — dicséretére legyen mondva — bizonyosan pártolni s támogatni is kész ; de nem kételkedem egy percig sem abban, hogy az ez a cél bibornok-hercegprimásunk, székesfőkáptalanunk, ez utóbbinak illusztris tagjai, továbbá a vármegye és város hatósága, a honoraliorok s végül a községek előtt hasonló értelemben ne pártoltatnék ! Gondolkoztam a kérdés kivitele felett s mondhatom, hogy amenygok és apródok jelenlétében. Az udvari bolond, igen komoly és méltóságteljes férfiú, a trón lépcsőjén ült és legyeket fogdosott. Nyár volt és a lenyugvó nap ugy pirult, mint a szerelmes leány, aki kedvese karjában fogja az éjszakát tölteni. Kinn csöndesség volt, csak a rózsaszínű tenger hullámai csobogtak titokzatosan, ahogy a palota márványlépcsőihez verődtek. A trónteremben a hölgyek pávatollas nagy legyezőkkel legyezték magukat és Strapontin lovagot hallgatták, ki csiklandós történeteket tudott elbeszélni. E történetek többnyire hamis és kívánatos asszonyokról szóltak, akik ravasz fondorlatokat és cselfogásokat eszeltek ki, hogy a féltékeny férj háta mögött tilalmas szeretkezéssel űzzék el a lassan pergő unalmat. Vagy vakmerő kalandorokról, akik ha beállítottak egy kastélyba, a kastély urának elnyerték a pénzét, elszerették a feleségét és elszöktették a leányát. A király, Meseország fehérszakálu fejedelme, nagyon szerette ezeket a történeteket, nemkülönben a fiatal királynő is, nagy volt hát a becsülete Strapontin lovagnak az egész udvarnál. Csak egy ember nem szerette, sőt haragos féltékenységgel gyűlölte. Ezt az embert Paraplé bárónak hívták és ez az ember volt a király udvari bolondja. nyiben azért lelkesülni kell, nem tartom lehetetlennek, hogy Esztergomban egy kultúrpalota létesüljön. j Nézzük annak költségeit ! Egy vidéki városban szerényebb, de azért imponáló modorban építve, a kérdéses palota 300.000 koronába kerülhet. I Hol vennők erre a költségeket ? Istenem, hiszen ez sem olyan elijesztő kérdés. Vegyük csak sorra azokat, akik áldozni fognak. ' Első a bibornok hercegprimás O kegyelmessége. A tudós egyházfejedelem, kinek kebelében a hitnek kujtusza, a művészet imádása és a közművelődés iránt érzett szeretet oly bámulatos harmóniában olvad egybe, aligha fog elzárkózni az elől, hogy a költségeknek harmad részét fedezze. ! A második az esztergomi székes főkáptalan, mint testület, melynek múltja, jelene és jövője Esztergomhoz elszukithatlan láncokkal van kapcsolva, melynek a hazai kultúra annyi nemeslelküségét élvezte már, mondom, hogy tőle is remélhető azon áldozat, hogy a költségeknek másik harmadrészét viseli. Paraplé báró ifjú korában igen vig fickó volt és kitűnően megfelelt hivatásának. Köteteket lehetett volna összeállítani az ő elhullott ötleteiből, kacagtató mondásaiból és csintalan történeteiből. Azonban az idő még Meseországban is eljár és Paraplé báró lassankint megvénült. A fehér szakála már csaknem olyan fehér és csaknem olyan hosszú 1 volt, mint magáé a királyé, az orrán okulárét viselt és egy idő óta már beszélni is alig tudott. Egész nap egyebet sem tett csak legyeket fogdosott és roppant komolyan üldögélt a trón lépcsőin. A király, aki — ritka erénye a fejedelmeknek, — hálásan emlékezett vissza azokra a vidám napokra, amelyeket neki Paraplé báró valaha szerzett, nem nyugdíjazta e hü szolgáját, inkább lemondott arról, hogy az udvari bolond állását fiatalabb és elmésebb emberrel betölthesse. És amióta a jó szél az ő udvarába sodorta a nemes és jókedvű Strapontin lovagot, azóta nem is volt szükség uj udvari bolondra. Strapontin lovag épen befejezte a meséjét, amikor is az öreg király hangosan kacagni kezdett, á királynő pedig pirulva bujt a legyezője mögé valamennyi udvarhölgyei egyetemben. A lovagok mosolyogva pödörgették a bajuszokat, csak az apródok néztek komolyan és ártatlanul maguk elé. Nekik (hivatalo A hiányzó harmadik harmad rész összehozatalára első sorban a vármegye, a város és megyebeli községek, másodsorban a megyebeli és városi honorcciorok s végül a nagyközönség volna felszólítandó. Mondjuk, hogy a vármegye adna 10.000 koronát; a város is ugyanennyit és a községek egyenként ioo, ötvenkét község összes 25000 korona. Következnék a herceg Metternich-féle uradalom nemeslelkü nagyasszonya, a herceg PálfTy uradalom jelenlegi nemes ura, a béiai birtoknak minden szépért és nemesért lelkesedő tulajdonosa: Bródy Sándor főrendiházi tag; azután Luczenbacher, Kobek és Boronkay birtokoknak urai, mindmegannyi nagylelkű és áldozatkész maecenás, az esztergomi takarékpénztár, iparbank és hitelbank, a párkányi és bátorkeszi takarékpénztárak, mint a melyek a hasonló actioval szemben mindenkor lelkes pártolóknak bizonyultak, végül, a mi minden szép ért és nemesért áldozni hajlandó megyei és városi közönségünk. Ime ily kilátások mellett a kultúrpalota úgyis mint a történelem szentelt ereklyéinek csarnoka, úgyis san) nem volt szabad az ilyen történetek kényesebb részeit megérteniök. Ugyanekkor két törpe kitárta a trónterem hatalmas ajtaját és egy óriási termetű szerecsen alázatosan jelentette, hogy a leves az asztalon van. A király karját nyújtotta a királynőnek és mig az egész udvar mélyen meghajolt, bevezette az ebédlőbe. Azután az egész udvar követte a fejedelmi párt, leghátul ballagott a jókedvő Strapontin lovag és mögötte sántikált Paraplé báró, az udvari bolond. Mikor Strapontin lovag be akart léptii a terembe, Paraplé báró megérintette a vállát. A Jovag visszafordult. Az ebédlő ajtaja becsukódott, egyedül voltak ketten a trónteremben. Strapontin lovag jól tudta, hogy a báró nem szereti őt. Mindenekelőtt hát kardjához kapott, de Paraplé báró gyöngéden megfogta karját és finom, kissé gúnyos mosolylyal igy szólt: — Látom, hogy ön ért engem. De azért ne heveskedjék. Annyira még nem vagyunk. Strapontin lovag lecsillapodott. — Valóban báró ur — mondta udvariasan, — és tudom, hogy ön gyűlöl. — Gyűlölöm ? Milyen csúnya szó! Csak nem szeretem. Öreg ember vagyok már ahhoz, hogy gyűlöljelek. A gyűlöletre és a szerelemre csak a fiatalságnak van joga.
