Esztergom és Vidéke, 1904

1904-05-26 / 42.szám

2 KSZTKRGOM ÄS VIDÉKE (42. szam 1904. május 26 mint a művelődés iskolája s végül mint nemzetünk dicső múltjának vidéki Pantheonja, létesíthető volna. Adja Isten, hogy a közeljövő meg valósithassa ezt a tüneményesen szép álmot! D»or. A névmagyarosítás nehézségei. Társadalmi mozgalmainknak kétségtelenül egyik legjelentősebbje az, amely az alkotmányos korszak bekövetkezése óta a névmagyarosítás érdekében megindult. A névmagyarosítás, amely tudvalevőleg az idegen hangzású u. n. vezetéknévnek más magyar vezetéknévvel való felcserélésében áll, csak azóta nyert jelentőséget. Aránylag a vezetéknév viselése sem régi eredetű. A kereszténység kezdete óta, egészen körülbelül a XIII századig mindenki azt a nevet viselte, amelyet a keresztségben kapott. Ekkor kezdte ugy Magyarországon, mint Európaszerte mindenütt a nemesség, a birtokos osztály a vezetéknév felvételét. Az alsóbb néposztályok csak a XIV. században kezdenek elvétve vezetéknevet használni, mig végre a XVI. szá zadban az államok polgáraiknak vezetéknévvel való felruházását a nyilvántartás céljaira kötelezővé tették. Ekkor vált — mint ez a vármegyei lajstromokból kitűnik — a vezetéknév használata Magyarországon is kötelezővé. Kivétel gyanánt csak a zsidók maradtak, akik magukat a ben, vagy bul szócska (fia) melyet apjuk neve mellé csatoltak, különböztették meg. Ezt az állapotot, mint ismeretes II. József szüntette meg, aki 1787-ben kiadott rendeletével őket német vezetéknév felvételére kényszeritette, meghagyván, hogy azt egész életükön át megtartsák. A névváltoztatás egyébbként sokáig önkényes volt, mig Ferenc — De hát mit akar tőlem ? — Azt is meg fogom mondni. Mert ha a gyűlöletre öreg is vagyok már, de olyan öreg sohasem lehetek, hogy hiu ne legyek. A hiúság nincs korhoz kötve. És engem bosszaat, ha velem, a hires Paraplé báróval, aki hatvan esztendeig mulattatta a királyt, ma már senki sem törődik. Csak önt hallgatja mindenki, óh nemes Strapontin lovag. — De hiszen ez a természet rendje, ,— elmélkedett a lovag. — Helyet az ifjúságnak, ha az öregek már kifogytak a tudásból! — De én nem fogytam ki — szólt dacosan az öreg. — Én csak hallgattam, hallgattam hosszú időkig. Most pedig, nemes Strapontin lovag, tornára hivom ki önt ... óh nem kardra . . . — Hát? Paraplé báró titokzatosan nevetett: — Oh ... a dolog nagyon egyszerű. Meg fogunk jelenni a felséges király előtt és az ö kegyes szine elé fogjuk ügyünket terjeszteni. Ön is elmond egy történetet, én is elmondok egyet. Amelyikünké jobban tetszik, az ur marad a porondon. A másik pedig fölszedelőzködik ós szent esküvel megfogadja, hogy nem teszi a lábát többé e királyi udvar lépcsőjére. — Top! — mondta Strapontin lovag habozás nélkül és belecsapott Paraplé báró tenyerébe. császár, belátván a névnek fontos közigazgatási jelentőségét, meghagyta, hogy nevét mindenki csak fontos okoknál fogva és csak helyhatósági engedélylyel változtathatja meg. Ennek az intézkedésnek egyik rejtett célja a nevek magyarosításának megakadályozása volt. A 48-iki forradalmi kormány felismerte a névmagyarosításnak a magyarosodás ügyére való fontosságát, tömeges engedélyeket adott ki névmagyarosításra, melyeket azonban az abszolút kormány hatályon kivül helyezett. 1861-től megengedték a névmagyarosítást, de a kérvényekre 5 frtos bélyeg járt. Ennek a drága illetéknek eltörlésére, s általán a névmagyarosítás terjesztésére, anfelkarolására alakult a Központi névmagyarositó társaság, melynek buzgó működését siker jutalmazta. Az illetéket egy koronára szállították le s a törvény életbelépésének esztendejében 1065 folyamodónak engedélyezték a névmagyarosítást. Azóta 7—800-ra rug évenként a nevmagyarositók száma. Igaz, hogy ez a szám jelentékeny, de még mindig nem elég. A névmagyarosítás a magyarság konszolidációjának munkájában az elsőrendű fontosságú. Még mindig tömérdek az idegennevű állampolgár köztünk, aki bármily jó magyar ís, valamibármily vékony válaszfal mégis elválasztja a magyarság törzsétől. Hogy e névmagyarosítás nem fokozódik a kivánt mértékben, annak oka az, hogy még nincs kellőleg megkönnyítve. Egész csomó okmánny szükséges a kérvény felszerelésére, melynek megszerzése mint sok kellemetlenségbe, utánjárásba, költség kerül. Tudomásunk van egy esetről, amelyben az épen a névmagyarositó egylet egy előkelő tisztviselője az ügyében hozzáforduló névmagyarositónak az felelte, hogy neki van egy embere, aki az ügyét 30 koronáért nyélbe üti. Ezenfelül a minisztérium hónapokig halogatja a kérvények elintézését, ami szintén kedvét szegi a polgároknak. j Az államnak nem illetéket szedni, hanem prémiumot kellene adni a névmagyarosításért. Ne kívánjunk tizféle okmányt, hanem elégedjünk meg a nélkülözhetetlen születési bizonyitványnyal. Mindenekfelett pedig törüljük el a komikum határába kalandozó bélyeget és ezáltal tegyük a névmagyarosítást ingyenessé. Á. T. A községi rendészet. Rögtön előadták ügyüket a királynak és Meseország fehérszakáin fejedelme, akit a pompás vacsora nagyon jókedvre derített, azon mód kiadta a rendeletet, hogy a tornát nyomban meg kell kezdeni. Paraplé báró mélyen meghajolt és mesélni kezdett. Öt hónap óta gondolkodott ezen a történeten, amelybe mindent felhalmozott, amit az emberi pajkosság csak kieszelhet. De bizony hiába beszélt akármit, senkisem hallgatott oda, a király titokban ásított, az udvarhölgyek pedig a legyezőik mögött nevetgéltek a lovagokkal. Mikor befejezte, a király nyájasan intett neki. — Jól van, öreg szolgám . . . Most halljuk Strapontin lovagot! A lovag, szokása ellenére, kissé meg volt akadva. Először vett részt ilyen különös tornajátékban és valami nagyon elméset és mulatságosat akart előadni. De bizony nem jutott az eszébe semmi. Pedig az udvar most már ugyancsak figyelt ám. A király már türelmetlenkedni is kezdett és kérdőleg nézett a lovagra, aki csipkekendőjével (a legszebb udvarhölgy hímezte rája a nevét) izgatottan törölgette a homlokát. Hirtelen fölragyogott az arca, valami vakmerő dolog jutott az eszébe. És vigan, jókedvűen előadta ugyanazt a történetet, amelyet az imént Paraplé báró. Nagy Isten, milyen kacagás volt Esztergom, május 24. Kevés elhanyagoltabb intézménye ' van Magyarországnak, mint a községi rendészet. Minden téren észlelhető a haladás, csak éppen a rendészet fejlesztésével nem törődik sem kormány, sem miniszter, az ma is abban a stádiumban van, mint volt száz év előtt. Sőt még rosszabbodott a helyzet, mert a törvény o talmába vette a tolvajt, csavargót, amennyiben nem engedi meg még azt sem, hogy tetten érés esetén a J károsult által megíeayitessék. I Azelőtt a falusi birónak volt hatalma — habár nem törvényesen is — azokat megfenyíteni, akik a faluban kihágást követtek el. Ma már nem nyúlhat hozzájuk, mert bíróság elé állítják s hivatalos hatalommal való visszaélés miatt megbüntetik. Manapság a békés polgárság ki van szolgáltatva a tolvajok és csavargók önkényének s nem képes védekezni ellenök, mert ő önmagát meg védeni nem képes, őt pedig nem védi senki. Husz községnek van egy 4 csendőrből álló csendőrőrse, ezek éppen csak hogy képesek a fölöttes hatóságaik által reájuk bízott nyomozatokat teljesiteni, no meg adóvégrehajtásoknál segédkezni, de a községek rendőri ügyeinél már nem segédkezhetnek, mert annyi idejük nincsen. A közrendészet bajainak az eddig tapasztalt elhanyagoltság az oka, annak tulajdonitható, hogy faluhelyen tyúk, gyümölcs, virág stb. loabban a teremben! A király a felséges oldalát tartotta, a királyné pedig a két kezét öászetóve könyörgött a lovagnak, hogy hagyja már abba. Paraplé báró több izben közbe akart kiáltani, de nem juthatott szóhoz. Csak amikor a történetnek vége volt, kiáltott föl méltatlankodva : — Hiszen ez az én történetem! — Ohó! — hangzott föl a tiltakozás moraja minden oldalon és maga a király, Meseország fehérszakálu királya is jóságosan igy szólt: — Azt hiszem, hű szolgám, tévedsz! Paraplé báróval elborult a világ, megadta magát. Még az éjjel eltávozott a királyi palotából, hogy hová, senki sem tudta. Később derült ki, hogy egy barlangba vonult vissza és fölcsapott remetének. Ez közös sorsuk mindazoknak, akik ifjúságukban bolondok voltak. Strapontin lovag ellenben tovább is ott maradt az udvarnál és még hosszú időkig mulattatta csiklandós történeteivel Meseország fehérszakálu fejedelmét, a fiatal királynőt és a szép udvarhölgyeket. Aki pedig azt hiszi, hogy ennek a mesének komoly az alapja, annak igaza van. Heltai Jenő. dás napirenden van s a károsult már panaszt sem emel, mert a községi rendőrség által eredményt ugy sem érhet el, csendőrséget pedig nem veheti igénybe. Ezeket azonban még csak tűrhető bajoknak tekinti a falusi ember, mert hisz ezekhez már hozzá szokott s ezek s ezek ellen védekezni se tud, mert nem ültet gyümölcsfát, virágot, zár alá teszi baromfiát, hát elkerüli a bajait. De mit tegyen a csavargókkal szemben ? Ezek különösen az országút menti községeket sáska módjára ellepik, hármasával állítanak be a házakba s nem kérnek hanem követelnek. Adni kell a mit kérnek, mert rettenetes gorombák. Napi keresményükből lerészegedve az utcán fetrengenek, a legszemérmetlenebb káromkodást visznek véghez s nyúlni hozzájuk senki sem mer, mert ezeknek nincs veszteni valójuk, tehát képesek mindenre ! Ezekhez hasonlóak az oláh cigányok, ezeké a határ, legeltetnek és lopnak szabadon, 15—20 kocsival a község legelőjén tanyát ütnek, elözönlik a községet, kéregetnek és lopnak. Temetőből a fakereszteket feltüzelik s csak akkor mennek tovább, mikor már vándor természetük megunta az egy helyeni tartózkodást. Ezekkel szemben a községi rendŐrség vagy határcsősz tehetetlen, még közelükbe menni sem mer. Harmadsorban említésre méltók még a mi felvidéki vándor munkásaink. Ez a jámbor régenten istenfélő nép ma erkölcsileg roppantul sülyedt. Vasárnaponkint beülnek a korcsmába és isznak s rendesen 10—11 óra között részegen, csapatostul mennek az utcákon, verekednek, káromkodnak és ordítoznak nem csekély megbotránkozására a templomokban levő ájtatoskodó híveknek. Erkölcsileg már annyira sülyednek, hogy kint a határban nem j átallanak egyes községbeli lakosoknak útját állani, tőle a pálinkát vagy egyéb élelmi szert elvenni. Persze tudják jól, hogy bántódásuk nem történhatik, mert hisz községi biró nyomozatot nem indit ellenök, de meg ha a károsult rá isismerne, bizonyítéka nincsen, könnyű szerrel letagadhatja. Ha már tehát a magánvagyont a községben lakó tolvajoktól megvédelmezni nem áll módunkban, rendezzük szabályrendeletileg a koldulást s tiltsuk el a csavargást. Tartsa minden község a maga szegényeit akár szegényalapból, akár a községi pénztárból, mert hisz ezzel sokkal több hasznot tesz azoknak, másrészt meg lesz kímélve a naponta ismétlődő zaklatásoktól ! A csavargókkal szemben pedig szigorú rendszabályokat kell tenni a községi birónak, hogy az idegen honos munkanélkülieket épp ugy, mint magyar honosokat ha csavargáson, kolduláson éretnek, elfogassa, s az illetékes főszolgabírói hivatalba eltoloncolhatás végett bekisértesse. Kivételt képezzenek azon munkanélküliek, akik illetőségi községükbe igyekeznek, ezek a kijelölt toloncállomások által utólagos elszámolás kötelezettségével az illetőségi község pénztára terhére élelem és pénzsegélyben részesüljenek ! Főbb körvonalaiban ezek lennének azok a teendők, amelyek leg-