Esztergom és Vidéke, 1903

1903-12-10 / 99.szám

Esztergom, 1903.

XXV. évfolyam. 39. szám.

Csütörtök deczember 10.

A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA.

Meiíelei}ik Vasárrt&p és csütörtökön. I

Előfizetési árak :

E^éíit évr — — — 12 kor. — fii.

Fél évre — — — — — 6 kor. — fii.

Negyed évre — — — — 3 kor. — ÜL Égj es *xáiü ára: 14 fi!.

Felelős szerkesztő :

Dr. PR0K0PP GYULA.

Lap tulajdonos kiadók :

Dr. PROKOPP GYULA és BRENNER FERENC.

Szerkesztőség és kiadóhivatal :

(hova a kéziratot, előfizetések, nylltterai és hirdetések küldendői Kossuth Lajos (azelőtt Buda) utca 485. szánj.

Kéziratot nem adunk vissza.

Adakozzunk a népkonyhára.

Esztergóm, december 8.

Nem kis számú egyesületeink közül legkevésbbé szerez a nagy nyilvánosság tudomást azok működéséről, melyek az emberbaráti irgalmasság cselekedeteit gyakorolják. S hogy ez igy van, azon legke- véssbé sem lehet csodálkozni, mert hisz kit is érdekelne a nagy közönség részéről az, hogy valamely jótékony egyesület, intézmény, avagy valamely nemes lelkű emberbarát mit és mennyit ad azoknak, kiknek a szegénység jutott osztályrészül. Pedig, hogy ez nem közömbös dolog, hogy a szegényügynek napirenden tartása nemcsak az egyed, hainem a közérdek szempontjából! is kívánatos, belátta annak nagy; horderejét főkapitányunk, ki a sze-j gényügyet egész odaadással ka-1 rolta fel.

A szegényügy felkarolásának alap- j okai, a felebaráti szeretetben és a; társadalomban keresendők. Amazj azt parancsolja, hogy segítsünk te-' kétségünkhöz képest azokon, kik \ szűkölködnek a földi javakban, a! mindennapi kenyérben, mig a tár- j

sas együttlét és egymásra utaltság ratiója, az én s a köz és az észszerü- ség szempontjából javallja a szegényügy felkarolását, melynek elhanyagolása súlyos természerü társadalmi bajoknak válhatik kiforrásává.

Midőn jótékony nőegyesületünk a népkonyha ügyét felkarolta, tette ezt azon nemes hivatásából kifo- lyólag, melyet zászlajára tűzött.

Pár nap múlva megnyílik a nőegylet népkonyhája, hogy enni adjon az éhezőknek. Azoknak száma, kik a népkonyhára utalvák, ebben a dolog nélküli időben sokkalta nagyobb, mint a mennyit a szerény anyagi eszközökkel rendelkező intézmény absorbeálni képes lenne. Huszonötre van korlátozva a szám, melyen túl egyelőre a nőegylet nem terjeszkedhetik, hacsak segítségére nem siet a könyörület.

A jótékonyság ismert és gazdagabb forrásait felkeresi az egyesület, melyek megnyílnak előtte. A cseppekből lesznek a nagy folyamok, a tengerek, a fillérekből a milliók.

A nagy közönséghez intézzük

szavunkat a könyörületesség nevében és a társadalom érdekében, , adakozzék kiki tehetségéhez képest 'azzal, amivel tud, ami könnyebbsé- ‘ gére esik. Az egyesület köszönettel _vesz mindent, legyen az készpénz, ; avagy termény.

I quS kontárkodás az ipar terén.

I A magyar közgazdasági álllapo- I toknak egy nagy nehézkessége, hogy fejlődni és javulni csak igen hosszú és kínos akadályok legyőzésével tudnak.

Ha azokat egyszerre legyőzni nem lehet, le kell győzni folytonos kitartással, a felpanaszolt állapotoknak újra való és mindig erőteljesebb hangoztatásával,

Egy ilyen akadály, egy ilyen sokszor felpanaszolt kérdés a kontár munkának a mi iparunkra és közvetve a nemzet sokféle és fontos érdekére való káros hatása.

A kontár munkás vagy az által áll elő, hogy a tanonc több mesternél próbál, sehol se tanul rendet és fegyelmet 5 vagy pedig az által lesz, hogy megtanul csinosan dolgozni bár, de önnálló üzlethez anyagi ereje nem lévén, jó munkáját kontármunkálkodásra áldozza s igy beleIz „Esztergom és léle“ tárcája,

álmodozások.

VII.

Mikor lelkem álmodozva Hozzád röppen s édes csókba Ölelkezik álma, vágya,

Lelked égő sugarába,

S mikor neved halkan, rezgve Belecsendül a lelkembe,

S mikor oly bús-vidám vagyok : Akkor születnek e dalok . . .

VIII.

Elbolyong a lelkem Messze múlt homályba S meg-megpihen Nálad Röpke, tűnő álma.

Mi is lenne akkor,

Ha mi találkoznánk ? . .

Könyes szemmel néznénk Egymást, vagy kacagnánk ? . .

Sirius.

8 nyaklánc.

Irta : GUY DE MALTA SS ANT.

A bálon Loise’né nagy sikert aratott. O volt a legszebb menyecske, elegáns,

bajos, csupa mosolygás és kedv. Minden férfi őt nézte; kérdezték, hogy ki és tömegestül mutatták be magukat neki. A minisztérium valamennyi hivatalnoka csak vele akart keringőzni. A miniszternek is feltűnt.

Matild mámorosán, hévvel, táncolt. Megittasitotta a gyönyörűség. Szépségének diadalában, sikerének dicsőségében minden rózsaszínű felhő gyanánt kavargóit előtte: a hódolás, a csodalat, a

fölébresztett vágyak ; a női szívnek édes győzedelme. — Hajnali négy órakor ment haza. Férje már éjfél óta aludt egy kis félreeső szalonban, három más úriemberrel, a kiknek a felesége szintén igen jól mulatott.

Loisel kihozta a ruhatárból felöltőjét, ezt a rendes, hétköznapi ruhát, amelynek szegényes volta úgy kirítt a báli öltözet disze mellett. Matild érezte ezt a különbséget és el akart rohanni, nehogy észrevegyék a többi asszonyok, akik drága bundákba burkolóztak az előcsarnokban.

Loisel visszatartotta :

— Várj. Meg találsz fázni. Kocsit hívok. De az asszony nem hallgatott rá ; rohanva ment le a lépcsőn. Mikor lenn voltak az utcán, nem találkozott bérkocsi ; keresni .kellett és kiabálni a mesz- szeségből előtünedező fiakerekre.

A Szaj'na felé mentek, elkényszeredve, dideregve. Végre a parton rábukkantak ama vénséges éjjeli bérkocsik egyikére, amelyek Párizsban már csak éjszakának idején mutatkoznak, mintha nappal szé- gyelnék nyomorúságukat. Ezen a bárkán értek haza, a rue des Martyrsba és szomorúan mentek föl a lépcsőn. Az asszony elgondolta, hogy a ragyogó báléjnek örökre vége. A férj pedig azon töpren- kedett, hogy tiz órakor már hivatalban kell lennie.

Matild a tükör előtt levetette a felöltőt, hogy még egyszer láthassa magát dicsőségének fényében. De egyezerre feisikoltott. A gyémánt ékszer nem volt nyakán.

— Mi baj van ? kérdé a férj, aki már félig levetkőzött.

Az asszony halálos rémülettel nézett rá :

— A Forestierné nyaklánca nincs meg.

Az ember felugrott :

— Mit ? ... Mi ? ... Az lehetetlen.

Aztán összekutatták a ruhák redőit, a

zsebeket, keresték mindenütt. Nem találták meg sehol.

— Biztos vagy abban, hogy a bálból elmedet még a nyakadon volt ? kérdé Loisel.

— Az előcsarnokban még megérintettem.

— Ha az utcán veszítetted volna el,

szokik a rendetlenségbe, dolgozik pillanatnyi szükségleteinek kielégítéséért, hova-tovább mind olcsóbban és mind rosszabbul. így csinál akár az előbbi, akár az utóbbi kategóriába tartozó kontár munkás az önálló, jó iparosnak beteges állapotra vezető konkurrenciát, csinál nemcsak az által,hogy elszedi előle az olcsósággal a munkát, hanem azzal is, hogy olcsóságával a gyári termelők malmára hajtja a vizet s elősegíti igy a nagyobb, kisebb és legkisebb mesterek között való tátongó különbségeket. Ezen felül pedig még kontárrá való fejlődésével, mind megbízhatatlanabbá teszi a magyar ipart.

A kontár az okosan és helyes üzleti számítással dolgozó iparost kiszorítja s a szükség pillanataiban ember feletti erővel dolgozik, vagy munkát vállal nagy halommal. így természetesen a gyors, vagy szakértelem nélkül elvállalt mnnka az igényeket ki nem elégítheti. És ime, ilyen rósz munkát kap a fogyasztó közönség a gyári termelőtől, mert kontár munkásokkal dolgoztat.

Ilyen rósz munkát kap a fogyasztó közönség az önálló iparost mimelő kontár munkástól, ki maga mellé egynéhány kollegát fogad házközösségbe, hogy olcsón elvállalt tömeges munkáját elvégezhesse.

A magyar ipar terén igy növekehallottuk volna, mikor leesett. Okvetet- len a kocsiban van.

— Az meglehet. Elkérted a számát ?

— Nem én. De te csak megnézted.

— Nem.

Megseonmisü’ten tekintettek egymásra. Loisel végre felöltözött.

— Megyek, mondá és végig járom azt az utat, amelyen jöttünk. Hátha rábukkanok.

Elment. Az asszony ott maradt báli ruhájában egy székre rogyva, gondolat nélkül és nem érezve, hogy a szoba farkasorditó hideg.

Férje hét óratájt tért vissza. Nem találta meg az ékszert. Aztán elment a rendőrségre, a lapszerkesztőségbe, jutalmat ígért a megtalálónak. Felbolygatta a komfortáblisok céhét, járt, kelt, tett, megpróbált mindent, ami csak egy szikra reménységet adhatott.

Matild egész nap várta, felholtan e borzasztó szerencsétlenségtől. Loisel este tért vissza, eltorzult arccal ; fáradozásának nem volt semmi foganatja,

— írni kell a barátnédnak, mondá, hogy eltörted a nyaklánc kapcsát és csináltatni adtad. Ezzel időt nyerünk ; megállapodunk abban, hogy mitévők leszünk.

És tollba mondta feleségének, hogy mit írjon.

Eltelt egy hét ; minden reménységük