Esztergom és Vidéke, 1903

1903-04-16 / 31.szám

A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ ESZTERGOM VIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. Megjelei^ik Vasárpap és csütörtökön. jlLŐFIZETÉSI ÁRAK \ Егем évr - — — — 12 kor. — fii. Fél évre — — - - — 6 kor. — fii. Negyed évre — — — — 3 kor. — fii. Egyes ежат ára: 14 fii. Felelős szerkesztő : Dr. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Dr. PROKOPP GYULA és BRENNER FERENC. A gáz és villám .*) Budapest, ápril io. Az »Esztergom és Vidéket f. hó 5-én megjelent számában a >Komáromi Lapok*-nak egy cikkét közli, melynek az a magja, hogy a komáromi gázmű tavaly, vagyis az első üzleti évben 28000 korona jövedelmet hozott. Nem szokatlan dolog s az utóbbi években egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a világító telepek (gáz és villany is) amennyiben a helyi viszonyoknak megfelelően alkalmazzuk, egyik vagy másik világítási nemet s annak kezelését céltudatos műszaki és kereskedelmi vezetőre bizzuk, a városoknak bőséges jövedelmi forrásává válnak. Nemcsak Komárom, hanem más, már régi gáztelepekkel rendelkező váró sok példái is igazolják ezt, de az utóbbiak egyéb hasznos tanúságokat is szolgáltatnak, melyeket a kérdés * Érdekelt szakkezekből vettük e cikket, melynek a közügy érdekében készséggel adtunk helyet s amelyre válaszunkat a legközelebbi számban adjuk meg. A szerk. tanulmányozásánál nem szabad figyelmen kivül hagynunk. A gáztelepes városok példája azt mutatja, hogy egy sincs köztük olyan, hol a közönség rokonszenvezne ezzel az intézménnyel; a gázgyárakat mindenütt szidják, s minél régibb a telep, annál jobban zúgolódnak ellene. Ez oly tény, amiről könnyű bárhol is meggyőződést szerezni. S ép ebben a körülményben leli magyarázatát az, hogy oly városok, melyek jövedelmező gázgyárakkal rendelkeznek, kénytelenek a közönség kívánságát respektálni és ennek kedve szerint való villamos világításról gondoskodni. (Pozsony, Pécs, Miskolc, Kassa, Szeged, Nagyvárad, Temesvár stb.) Ezeken a helyeken a villamos lámpák száma 2—3 év alatt meghaladta а 15—20 év óta gyűjtött gázlángok számát. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy a gázt villany hiányában csaknem kizárólag a kereskedő, iparos, kávés és vendéglős stb. használja üzlethelyiségeiben, az úgynevezett úri osztály pedig, mely a gázt alig Ivette igénybe, a villanyt azonnal ,és szívesen használja. S ha figyelembe vesszük, hogy a lakosság eme részének mennyivel több lám'pára van szüksége, mint amannak, könnyen érthetővé válik a villamos lámpák számának gyors emelkedése. Ebből tehát azt a természetes következtetést kell levonnunk, hogy oly városban, mint Esztergom, ahol a világító telep jövedelmezőségének alapját nem az iparos osztály, hanem az intelligentia képezi, oly világítási nemet kell létesítenünk, aminőt ez szívesen igénybe fog I venni, nehogy ugy járjunk, mint Baja vagy Nagyszombat, ahol a gáztelepek deficittel dolgoznak, j Ami már most a világító telep jövedelmezőségét illeti, el kell ismernünk, hogy azok a számok, melyeket az idézett közlemény Komáromról citál valóban tetszetősek, csakhogy lehetetlen helyesen taksálnunk értékeiket, midőn nem ismerjük ama részleteket, melyek Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyilüerek és hirdetések küldendői Kossuth I^ajos (azelőtt Buda) utca 485. szán). ~j3H Kéziratot nem adunk vissza. H£; végeredményeként szerepelnek e j számok. Nem tudjuk például, hogy a fölösleg kimutatásánál számításba vé, tetett-e a befektetési tőke amortisatiója, vájjon a magánlakásokban t végzett berendezésekből származó I és a nyereségbe beszámított haszon I mekkora, a közvilágítás mily öszI szeggel szerepel a bevételek között, továbbá, hogy készpénz-e az a felesleg, vagy csak a telep építésével kapcsolatosan beszerzett s raktáron, levő anyag, esetleg nem értékesített kox, szóval csak papiroson szerepel-e a 28000 korona, vagy tényleg befolyt az a város pénztárába ? De bármint legyen is a dolog, az a tény, hogy a komáromi gáztelep tényleg kedvező eredményt produkált, semmikép se jelenti azt, hogy Esztergom rosszul cselekszik, ha villanytelepet létesít, mert hisz megvan a helyes alap, vagyis megfelelő fogyasztó közönség arra, hogy itt viszont a villamos telep produkáljon üzleti felesleget s a vállalkozóval kötendő szerződés szerint A sors keze. Irta: TUBA KAROLY. I. Leáldozóba tért a nap ; hátra maradt pírja biborszint vont az ég azúrjára, a kert lombjain rószaszinben ragyogott a harmat csepp. A gyönge esti szellő lágy fuvalma csókdosta a tarka virágok meg a rózsafák erős illatát árasztó rózsa seregeit. A kert közepén az Ámor szobra előtt titkosan csacsogott a szökőkút: a medrében úszkáló arany halak fickándozása meg meg hasitotta a csöndet, s a terebélyes akácok egymásra borulva bűvösen susogtak, regéltek, mintha minden bokor, minden levél azt beszélte volna az ott enyelgő két szerelmesről, hogy »ezek boldogtalanok.

с Ők mégis boldogok voltak. Gyönyörökkel telt szivök nem tudott csalni ajkukra szót, de annál önzetlenebbül érezték az egymás iránti vonzalmat, szerelmet . . . Az a szerelmes bohó fiú mégsem tudott uralkodni szive, lelke érzésén s megeredt ajkán a szó s beszélt mit érzett mámorában : — Margit! édes egyetlené életemnek, meg kell vallanom, mit eddig titkolva zártam keblembe, a szeplőtlen tiszta érzelmeket; be kell vallanom, hogy . . . hógy szeretem ! . . . Szeretem olhatatlan szerelemmel, szivem lelkem egész hevével. Ön az én életem, üdvösségem, mindenem e világon ! , . . Vájjon ? — itt az ifjú szava elakadt és hévvel emelte ajkaihoz a leányka puha kis kacsóit s egy hosszú, forró csókot lehelt arra az aranyos kezekre. Hallgatott minden. Csak a panaszos hangú fülemüle szomorú dala rezgett át a légen, búsan, mintha az ott mélázó ábrándos szerelmesek szerelmének hatytyudalát zengte volna el. — Beszéljen, szóljon édes Margit? — folycatá az ifjú — szóljon, vájjon valósulnak-e álmaim ? Leszek-e olyan boldog, mint álmaimban valék ? . . . Öntől függ az én életemnek minden boldogsága; szóljon tehát; szerelmem, ez az égő szerelem, mely lelkemben lávaként forrong, lesz e örökre viszonozva ?. . . Lássa Margit, az életünk oly rövid, oly gyorsan repül el s vele száll el ifjúságunk is; mi fiatalok vagyunk, nekünk nyilik az élet ezer virága s minden virág egy-egy boldogság. — Istenem ! miért e nagy némaság ? miért hagyja ömlődni S7Ívemet ? Vagy talán megveti szerelmemet . . . Ah, akkor . . . akkor . . . — Nem, nem Béla — vágott közbe Margit •— elhiszem, hogy lelke mélyéből fakadt minden szó, de ... — de — itt elnémult a leányka ajka s könnyes szemekkel borult az ifjú keblére, — Én — monda az rajongva — szeretem Béla! tanúm legyen az Isten, meg ott fenn az égen tündöklő csillagok milliója . . . De szerelme nem lesz e muló, nem lesz-e olyan, mint a csalfa délibáb ? . , . Ha szerelme oly igaz, oly önzetlen, mint az enyém, ugy boldogok leszünk Örökre. — Aztán fürtös fejecsI kéjét simulva hajtá Béla vállaira. J — Szerelmem muló ?! — Nem soha !! J — s forrón ölelte magához a leányka könnyű termetét, — szerelmem olthatatlan lesz a sírig. Elsötétülne előttem e [gyönyörű természet, ha hűségemet, szeI relmemet porba tipornám. Oh Margitom nem, nem soha ! Szeretni íoglak a sirig ! J— És égő ajka oda tapadt a lányka kipirult arcára. A szellő édesen suttogott, ringatta a hold sugaraitól ezüstös lombokat. És ! Margit ott pihent Béla keblén ; szemé! ben a boldogság könnye ragyogott! J Boldognak érezte magát a viszontszerelem tudatában: szive a bűvös szerelemtől megnyílt, mint a virág, mely kipattan a nap éltető sugarától! . . . Szegény Margit, boldogsága mámorában nem gondolt arra, hogy feje felett a derült égre hordhat a szél vészthozó fellegeket. Béla ezután még sűrűbben tevé látogatását Margitéknál, kinek szülői a legbarátságosabban fogadták, annyival is inkább, mert benne remélték lányuk jő! vendő boldogságát. I Napok, napokra hónapok multak; Margitnál nem volt boldogabb senki. Kicsike szobájának ablakánál — mely a paradicsomszerű kertbe nézett — fürtös fejecskéjét tenyerébe hajtva sokszor órákig merengett, tűnődött a boldog jövendő titkain . . . Béla, az ő édes Bélája *, együtt fogják élvezni majd az ifjúkori álmok valósulását. ! Béla megkapta kinevezését. Nyolc nap ' múlva távoznia kellett a fővárosból Er1 dély kisebb városába, hivatalának be' töltése végett. E hir nagyon lehangolta 1 a két szerelmes lelket. I Az utolsó nap alkonyán újra ott látjuk őket az akácok alján, hol ezelőtt í pár hónappal szőtték az ifjú ábránd alI kotta képeket. De most e kert méla ^ csendjét nem a dalos ajkú fülemüle bús dala, meg a viruló lombok susogása törték meg, hanem a sárguló levelek egyhangú zizegése s egy fájón siró hang ' szomorú rezgése hullámzott át az idő borús egén. — Ne zokogjon édes Margitom ! hisz fáj nekem, ha sirni látom; ne agassza magát keserű gondolatokkal . . . Nyugodjék meg; majd meglátja, hogy elfog jönni az idő: midőn egymás karjaiba borulva ölelünk egy szebb világot s ez lesz a mi édes boldogságunk ! — Nekem is fáj, kimondhatatlanul fáj, midőn :

elém lebeg az a tudat, hogy távoznom kell s nem láthatom azt, kit imádok! De hát mit tegyek ? a kötelességem az első, melyből megélhetésem ered . . Iz „Esztergom is lile" tárcája.