Esztergom és Vidéke, 1902

1902-02-16 / 14.szám

ESZTERGOM es TIME A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. jfóegjeleiilk Vasárnap és csütörtökön. ^LŐFIZETÉSI ÁRAK '. Ecéftz érre — — — — 12 kor. — fll. fél évre— — — — — 6 kor. — fii. .Jegyed évre — — — 3 kor. — fll. Egyei szám ára: 14 fii. Felelős szerkesztő és kiadó : KEMPELEN FARKASLaptulajdonosok: Dr. PROKOPP GYUIxA és társai. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendő Szécfyenyi-tér, 330. szán). HM Kéziratot nem adunk viasza. t-^~ A kisipar helyes támogatása. Az ipar fellendítése érdekében valóban dicséretre méltó buzgalommal folyik a munka az országban. A miniszter idegen gyárosokat édesget be az országba, igérve és adva nekik a legmesszebb menő kedvezményeket. Hogy nálunk nem létező, vagy még nem tökéletes iparágakat meghonosítsunk, a kormány állami szubvenciót és ihosszu időre terjedő adómentességet ad mindazoknak, kik a hiányzó iparágaknak az országba való bevezetését és néhány munkás fiak megélhetését biztosítják. Az iparfejlesztés munkájához azonban hozájárulnak azok a városok is^a melyek ingyen telket, ingyen téglát és ki tudja még mi mindent nem bocsátanak ingyen a vállalkozó gyárosok rendelkezésére. A ki ebben a nemzeti önérzet ébreéezését nem látja, vagy nem következteti azt, hogy ez a nemzet végre tudatára jutott annak, hogy mulasztott, s hogy ezt a mulasztást Äz „Esztergom és Vidéke" tárcája. Karaival temetése* Nagyhomlokú, a szőkefürtű Nagyhomlokú, »Az őrülte-et szavalván, hirtelen keresztbe fonta karjait és ünnepélyesen suttogá: — Lét, vagy nem lét: ez itt a kérdés!. . Az asztalról, a hová föltettük, most levettük és gyöngéden a földre helyeztük őt. — Ne rontsátok a hangulatot — szólt szemrehányóan. Pál, a Kicsi Pál, indítványozta, hogy dobjuk ki. De Nagyhomlokú bocsánatot kért és megesküdött, hogy többet nem szaval. — Csak még, csak az őrültet . . . még egysze

r — kérlelt zokogva. Megvertük. Szegény Nagyhomlokú most már az asztal alá menekült és onnét zokogta szívtépő hangon: — Megkorbácsolom a világot! Ha ha ha ! . . . Az illetlen Nagyhomlokú az asztal alól kiöltötte a nyelvét és a Kicsi Pál dühbe jött. — Ki, ki vele, részeg! Dobjuk ki a berúgottakat! Azonban belátta, hogy az állapoton igy sem lenne segitve, mert mindannyiunknak távozni kellene, végeredményben jóvá kell tennie, annak nincs érzéke a nemzeti aspirációk iránt és nem tudja felérteni, hogy milyen nehéz feladat ipart teremteni egy országban, a hol ipar nincsen. Mégis ha végig nézünk a soron s látjuk, hogy közéletünk hány jelese küzd az ipar fejlesztés érdekében s az eredmény ennek ellenére olyannyira csekély, önkéntelenül elfogja az «mbert a vágy ennek okai után kutatni. A mi kutatásainknak eredménye a következő : Az iparfejlesztési akció csekély eredményének okát épen az akció nagystilűségében találjuk fel. Az állam már tiz esztendővel ezelőtt az uj ipartövény alkotása után támogatást nyújtott olyan pénzintézeteknek, melyeknél az alapítás céljául az ipar pártolása és fejlesztése szolgált. Magától értetődik, hogy ezek a nagyszabású pénzintézetek az iparpolitikát egészen más irányban űzték, mint a kormány a jelentékeny kedvezmények megadásakor hitte. Példával szolgál erre nézve a magyar ipar és kereskedelmi bank, mely csak ártalmára volt azoknak az iparvállalatoknak, a hol a lábát megvetette, mig máskülönben a magyar kormánytól nyert erőforrásokat idegen országok részére pazarolta. Azt, hogy az utolsó évek lázas iparfejlesztési munkálatainak közepette egy ujabb és ismét valami nagyobbszabasu iparpártoló bank alakitása még csak szóba sem jöhetett, bizonyítékául tekinthetjük annak, hogy az érdekelt körökben már tisztában vannak azzal, hogy a nagy bankok utján ipart támogatni nem lehet. És ez természetes is, hiszen a grüdolás maga még nem iparpártolás és nem esünk túlzásba, ha állítjuk, hogy az utolsó évek sikertelen gründolásai többet ártottak a magyar iparnak, mint amennyit egyáltalán használhattak volna. Az iparfejlesztésnek csirája a kisipar támogatásában rejlik. Ezt a talajt kell jól megmivelni, ha azt akarjuk, hogy belőle életerős magyar ipar sarjadozzék. Az iparpártolás céljaira óriási kedvezményekkel ellátott nagy tehát megint együtt maradnánk. Bús rezignációval omlott a rossz — de nagy — diván sarkába. Nagyhomlokú ismét kidugta a fejét. — Megint, már megint kancsalul festett egekbe néz — monda Pálra vonatkoztatva. A mi saját németünk fölvette a brácsát. — Csend — szólt röviden, mert ő keveset beszélt, inkább ivott. . . . Akkor volt ez, a mikor, mi négyen beláttuk, hogy az élet célja tulajdonképen a szerelem, az ember azért eszik és létezik. Akkor volt ez, mikor mind a négyen szerelmesek lettünk, a mikor csak Öt krajcárunk volt. Négyünknek öt! A sorsnak, az ádáz sorsnak gúnyos kacagása csengett a fülünkbe. De karnevált temetni összeültünk. — Ah, Karnevál! Oh, hercegséged haldoklik — sóhajtottam. — Herceg, oh, herceg, itt ne hagyjon — törülte szemét Nagyhomlokú, akit nem láttunk az asztalteritőtől. — Karnevál beteg — sóhajtá Pál. — Oh jaj, Karnevál bácsi — zokogott Nagyhomiokú és a fejével fölemelte az asztalteritőt. — Nagyhomlokú! Légy komoly — feddem őt szigorúan. A nagy haldokló, a fölséges Karnevál halálsóhaja rezgett a levegőben és parfümillatok, amelyek báli és egyéb j emlékekből szállongtak. Némán és meghatva ültünk: mintha hallottuk volna a nagy beteg végső hörgését, a melytől báliruhás és atlaszcipős leányok remegve bújnak meleg ágyuk fehércsipkés párnái közé. A herceg nehezen halt meg, élni és örülni szeretett volna még, pihegő kebleken hervadozó szekfük és ibolyák közé bújva, szép szerelmes lányok haja illatában fürödni, szép szerelmes lányok nyiladozó, nedves piros ajkát csókolni. Ah, a halál oly hideg — és olyan forró, olyan puha a fehérruhás leányok ölelő karja . . . Valahonnét, messziről — talán csak a mult zsongása volt — lassú és ábrándos keringő ütemei hullámzottak a szobában. — Ah, Karnevál — sóhajtotta a Kicsi Pál — te meghalsz, te elmégy, — óh, de boldog vagy ! (A Kicsi Pál, szegény, igen szerelmes volt. Bár mi mind azok, de ő kiváltképen, szinte természetellenesen.) Saját németünk zordonan szólott: — A kabai asszony! Némán és a pillanat nagyszerűségétől áthatva emeltük a poharat. — O ! Éljen O — monda a kicsi Pál, nagy betűvel. A pohárcsengésre Nagyhomlokú siralmasan kopogtatott az asztal alatt. — Nekem is — monda szívszaggató hangon. — Nincs! Nem adunk. A Kicsi Pál megszánta. — Gyere ki, akkor kapsz. — Kimehetek ? — tárgyalt az asztal alól Nagyhomlokú. pénzintézeteknek nyújtott kedvezményekkel az iparnak vél szolgálatot tenni, tulajdonképpen ártalmára van annak, mert a nagyiparnak a nagybankok által való különös támogatása kettősen sújtja a kisipart, mely ezen kedvezményekből részét ki nem veheti A mi ezután következik, az tudvalevő. A kisiparos miután belátja, hogy ily viszonyok közt önállóan megélni nem tud, szolgálatba szegődik a gyárakba s a nehezebb viszonyok bekövetkezésekor szaporítja a munkanélküliek számát. Az újságok tehát telve vannak felsorolásával az iparnak egyremásra nyújtott kedvezményekkel, az agráriusok már kezdik is sokalni ezt a folytonos támogatást és ime leszállva az életbe azt látjuk, hogy az önálló iparosság egyre pusztul. A főok kétségtelenül a viszonyokban rejlik. A pangás általános, de mégis csak különös, hogy mig az erők pazarlása egyre tart, abból a kisipar részt nem nyer. íme, a kisipar sorsát nem Ieh#t — Gyere csak, gyere — biztatta nagylelkűen a Kicsi Pál. — Nem vertek meg? — Nem. — Igazán nem ? Nagyhomlokú rövid gondolkozás után bizonytalan hangon kérdezte: — Bort is adtok ? A Kicsi Pál elérzékenyedett és az asztal alá mászott. — Szeretlek, Nagyhomlokú, kedves.' Kapsz bort, sokat, gyere csak. Nagyhomlokú előkerült. — Ne haragudjatok — monda. Bocsássatok meg. Elszavaljam az őrültet? Nagyhomlokút tettleg rendreutasítottuk és a zord német szóllott: — Hamar, hamar ! A halotti torra ! A Kicsi Pál zokogva borult a keblemre. — Az ibolyát! Mutasd, mutasd az ibolyádat. Az ibolya, több könyvek közül, a hol lepréselve volt, előkerült és elérzékenyedtem. Oh, ez ibolya, még néhány napja is, szűzi és ártatlan keblén egy kis leánynak, hervadozott. — Ez az én boldogságom — szóltam egyszerűen. — Az enyém is — zokogta a Kicsi Pál. — Mutasd, mutasd — kérlelt Nagyhomlokú. Az ibolyát, a kissé hervadt, de még illatos ibolyát én és a Kicsi Pál könynyeinkkel áztattuk. Édes és szűzies illa