Esztergom és Vidéke, 1902

1902-07-31 / 61.szám

ESZTERGOM es A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. ^Jegjelei^ik Vasárpap és csütörtökön. JLLÓFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre — — — — VI kor. — ül. fél évre— — — — — 6 kor. — fll. begyed évre — — — 3 kor. — fii. Egyes szám ára: 14 til. Felelős szerkesztő : Dr. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : . Dr. PROKOPP GYULA és BRENNER FERENC. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetősek, nyiltterek és hirdetések Buda^utcza 485. szám. •f Kéziratot nem adunk vlaaza. t-4é~ A magyarosítás és a meg­gyanúsított főpap. Esztergom, július »9. Mig maga lesz a föld hátán, ép ugy, mint más nemzetnek, fenma­radhatásának egyik alapdogmája kell, hogy legyen a költő tenger mély igazságú röpigéje : nyelvében él a nemzet. A nyelv határait kiszélesíteni egyenlő az idegen nemzetiség faji beolvasztásával, melyben a nemzeti érzület mélyebb talajban verhet gyökeret. Innen van, hogy a nem­zeti állameszme buzgó harcosai, nemzeti munkásságukban a ha­zában élő idegen ajkú nemze­tiségek nyelvterületeinek meghódí­tását tartják legszebb, legnemesebb feladatuknak. Ezek közé tartozom én is. Csakhogy valamint él bennem az a tudat, hogy az én anyanyelvem­től, t. i. a magyartól nincs hatalom a ki megfosszon, azonképen áttu­dom érteni azt, hogy az a tót, az a német, az a horvát miért ragasz­Az urfi. EDOUARD CADOL-tól. Hja bizony ! fájdalmas jelenetek foly­tak le ez alatt az egy hét alatt, és a legtöbb, amit a tisztelendőtől elérni le­hetett, az volt, hogy türelemmel vár még egy esztendeig, ha adnak neki tíz­ezer franknyi biztosítékot, amelyet azután megtartana kártalanítási összegképpen, ha az egy év leforgása alatt az úrfinak nem sikerülne lenyeletnie apja-urával a keserű pirulát. De honnan vegye azt a tízezer fran­kot ? És — ami a legrosszabb a dolog­ban — az urfi azt gondolta, hogy a klubban, a bakkarán előteremtheti ezt az összeget. Szó sincs róla! Éppen az éjjel vesztett el becsületszóra ezerötszáz frankot. — Ha ezt 24 óra alatt meg nem fize­tem, akkor, dada, meg vagyok becstele­nitve: kigolyóznak. Láthatod hát, hogy el vagyok veszve; mert mindjárt letelik az a határidő is, melyet a tisztelendő kitűzött, hogy vagy átadom neki a ke­zességi összeget, vagy pedig törvényesí­tettem, a leányával való házasságomat mert ha nem, benyújtja a panaszát. A szegény fiu egészen elvesztette a fejét s annyira kétségbe volt esve, hogy arról beszélt, hogy valami végzetes tettre vetemedik. kodik oly szívósan anyanyelvé­hez. És érdekes jelenségnek tar­tom azt is, hogy hazánkban az anyanyelvhez való ragaszkodás mellett, soha sincs kizárva a magyar nemzeti érzületnek fészek rakása a szívben. Ez az érdekes jelenség a kath. vallású idegen ajkú nemzetiségek­nél található fel, a hol az idegen befolyás nem igen talál termőtalajra, mint teszem a luther vallású szá­szoknál és tótoknál, sőt ellenkező­leg, leghamarább meghódithatóbb a nyelvterület szempontjából, de nem erőszakkal. Minden ami erőszakos, az termé­szetellenes, így az erőszakos ma­gyarosítás is. És különösen erősza­kosnak tartom, a magyarositásnak ama módját, a mely szerint a tót avagy német ajkú lakosság csak azért guny tárgya, mert nem tud magya­rul, vagy mert ragaszkodik anya­nyelvéhez, mint a hogy mi is ra­gaszkodunk a magunk anyanyelvé­hez, a magyarhoz. És erőszakosnak tartom a magyarosítás módjának — Hallgass, te nyomorult gyermek ! monda Catherine zokogva. És gondolatokba mélyedve, számolgatni kezdett az ujjain sokáig. Egyszerre földerült az arca. — Feküdj le, pihenj, monda. Majd el­végzem én ezt a dolgot. Megkapod a tizezer frankot és esztendőre majd meg­puhítjuk apádat, hogy belenyugodjék a dolgokba. A kártya-adósságot is kifizeted a kellő órában. Mondom, hogy magamra vállalom a dolgot, te kis szerencsétlen! — De hogyan teremted elő, dada I — Ahhoz semmi közöd. Hagyj nekem békét! S azzal Catherine asszony visszatért a gazda dolgozó-szobájába. Thomassin ur ismét a számadásainál ült* — Kérem ... kezdé Catherine asszony. — Nem érek rá. — Dehogy se, viszonzá a dada oly hangon, amely meglepte Thomassint. — Olyan sietős a dolog! No hát ki vele hamar. — Huszonhárom esztendeje vagyok a ténsur házában és kapok kosztot, kvár­télyt, azonkívül pedig évi ötszáz frankom jár. Már pedig huszonháromszor ötszáz annyi mint tizenegyezerötszáz, ha jól tudom. — Jól tudja. Nos ? — Nos, hát szeretném a pénzt. — Minek ? — Az az én dolgom. Enyém az a pénz, vagy nem enyém ? És mivel a a ténsur gazdag ember, hát nem jöhe ama nemét is, hogy a templomot választja harctérül. A templom mint Isten háza, az a társalgó, amelyben én az én Iste­nemmel azon a nyelven társalgóm, a melylyel legjobban kitudom fe­jezni magamat, s leghívebben tudom vallásos érzületemet tolmácsolni. Es én részemről nagyon balgának tar­tom azt, ki a templom belső életé­ben találja fel a magyarosítás ered­ményes működésének feltételét. Nem a templom az uraim, hanem a közélet és az iskola. Itt kell meg­ragadnunk minden alkalmat, hogy okkal és móddal szerettessük meg, fogadtassuk és sajátíttassuk el az állam nyelvét, hogy majdan anya­nyelvévé váljék idegen ajkú polgár társaink gyermekeinek. És ha itt siker koronázza fárad­ságunkat, a templom élete önként magyarrá válik és abban az ima, a fohász, a dal magyar nyelven száll az egek urához. Igaz, a munka időhöz van kötve, de azt gondolván nálunk, kik any­nyit beszélünk a magyar nyelv ter­zavarba, ha azt mondom, hogy tessék kiadni! Thomassin nem tudott hova lenni ál­mélkodásában. Hiszen igaz, Catherine asszonynak dukál az a pénz, és meg is érdemelte, a kamatjaival együtt; de hát mire akarja forditani ? Thomassin aggódni kezdett, hogy valami ravasz ember be akarja csapni a jámbor asszonyt. Meg is mondta ezt neki, de Catherine rá se hederített, sőt leoldva a kötényét, odadobta neki, s egyszerűen » felmondott c. — Tessék kiadni béremet. Megyek. — Eh, kiáltott föl Thomassin mérge­sen — maga liba ! Ki fogják fosztani! Nemfengedem. És azután hirtelen más hangba csapva át, szelidebben folytatta : — Nem, nem, lehetetlen, hogy maga engem a faképnél akarjon hagyni, hogy itthagyja ezt a házat, amely annyi esz­tendő óta a magáé volt. Nem, nem, hogy is volna szive itthagyni egy becsü­letes embert, aki magát tiszteli, kedveli mint barátnéját, legjobb barátnéját ? Lássa, Catherine, hiszen maga jóformán édes­anyja az úrfinak . . . Igaz, várjon csak, tevé hozzá, a mellékajtót kinyitva. S kiszólt rajta : — Andre! André! Gyere csak, ha­mar ! . . . Meglássuk, meri-e neki is azt mondani, hogy elmegy 1 — Hallgasson! hallgasson! kiáltott föl az öreg dajka. — Az Isten szerel­méért, ne szóljon neki! i jedésének érdekében, az ellentállás örök időköz volna úgy, ha valaki anyanyelvünktől megfosztani töre­kedne, vagy megtiltaná azt, hogy zengzetes, magyar nyelven dicsér­hessük az Urat. Tessék magunkat ez állapotba beleképzelni. De nem folytatom tovább. Én véremet ad­ván anyanyelvemért, de vért nem kívánok érte, mert megboszulná magát, hanem igenis lassú, erjesztő munkásságot a közéletben az is­kolában. Az iskolára nézve tételes törvé­nyeink vannak, melyek feltétlenül betartandók, a közéletben pedig jobban szét kell tekintenünk és ta­pasztalatokat gyűjteni teszem a né­met nyelvnek hazánkban való ha­talmas terjedéséről, kedvelt haszná­latáról, azután pedig testvéri egyet­értést kell keresnünk a magyar nyelv gyakorlati használatának fo­kozásában és semmi esetre sem meggyanúsítani olyan embert, ki mint törzsgyökeres magyar szár­mazású zalai ember azon a polcon, amelyre az isteni gondviselés ve­André helyett azonban az inas lépett be, azt mondván, hogy ott lenn valami angol ember várakozik, aki Thomassin úrral vagy a fiával kíván beszélni. Az inas meg is nevezte az angolt. — A tisztelendő ! — kiáltott föl Tho­massin. — Szaladok I S csak ugy rohant lefelé a lépcsőn, hogy ne várakoztassa a derék férfiul, akinél az ő fia két esztendeig lakott. Catherine elfehéredett. Mi fog most történni ? Jelen akart lenni a találkozáson, hogy szükség esetén közbeléphessen. S utána ment a gazdának. De nem csupán őt ijesztette meg Misi Mary apjának a jelenléte. André szintén meglátta volt a szobája ablakából. — El vagyok veszve 1 mondogatá ma­gában. S végképp elvesztve fejét, őrjöngve rohant le a lépcsőn, nem is tudva, hogy mit fog mondani vagy tenni. Be­lépett a dolgozó-szobába . . . Senki! . . . Káprázat fogta el ... A revolver az asztalon — a sok bankjegy a nyitott fiókban megszédítette. Kettős kísértés szállta meg s tette kábulttá ... Melyikhez nyúljon ? . . . A Miss Mari emléke győ­zött . . . Kinyújtotta kezét, fölkapott egy bankjegy-csomót, s a belső zsebébe gyűrte . . . — Hova megy ? kérdé tőle Catherine, ki épp abban a pillanatban jött vissza; amint ő kiosont. —- Isten velünk ! kiáltá André és el­szaladt. h .Esztergom t Viie' tárcája. !

Next

/
Thumbnails
Contents