Esztergom és Vidéke, 1902

1902-07-10 / 55.szám

A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET"-NEK HIVATALOS LAPJA. egjelepik Vasárnap és csütörtökön. ^LÓFIZETÉSI ÁRAK \ Esést évre — — — — 12 kor. — fll. fél évre— — — — — 6 kor. — fll. .fényed évre — — — 3 kor. — fll. Egyes szám ára: 14 fll. • Felelős szerkesztő: Dr. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Dr. PROKOPP GYULA és BRENNER FERENC. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendő Buda^utcza 485. szám. >-« Kéziratot ueru adunk viasza. >-^H A parasiták. Esztergom, július 8. Mindazon szegények ellátásáról gondoskodni, kik magukat közsegély nélkül fenntartani egyáltalán nem képesek, a községek tartoznak. De kik azok a szegények ? Hol a határ, a válaszfal, mely a valódi szegényéket, akik az aggkor, avagy egyébb testi fogyatékosságok folytán munkaképtelenségre vannak kárhoztatva, a szegénységet hivatásként üző szemérmetlen parasitáktól megkülömbözteti ? A socialis kérdések egyik legnehezebbike bizonnyára ez, melyre a választ megadni vajmi nehéz föladat. Mióta kapitányunk a szegényügy rendezését kezébe vette, el kell ismernünk, hogy az állapotok nagyon javultak, minek áldásos hatását nemcsak közvetlenül, a koldulás megszüntetésében, de közvetve, a közegészségügy, vagyonbiztonság stb. terén is tapasztaljuk. Jelen sorainkban nem is annyira a közönséges koldus üggyel akarunk foglalkozni, hanem a könyöradomány gyűjtésnek azon különleges nemével, melynek elve, a kínálkozó alkalomnak mindazon nemét megragadni, mely munka nélkül és meg nem engedett úton és módon szemérmetlenül harácsolja el a valódi szegényektől a filléreket, de sőt szemérmetlenül 2 garasokat és sokszor a koronákat is. Kezdve a társadalom legalsóbb osztályába tartozó furfangos csalóktól, s végezve a szemérmetlenségüket fátyollal takarókig, minden rétegében találkozunk ilyenekkel. Azt hisszük, hogy kevés város van, hol a társadalomnak oly nagyszámú parasitáival találkozunk, miként nálunk, kiknek munkakerülő, vérmes reményekkel száguldó hadát, nem csalódunk, ha azt hisszük, hogy a j főpapság áldozatkészsége csábítgatja | ide, mely aztán hálóját itt is, ott: is kiveti, mi ha sikerül, építenek maguknak itt rögtön hajlékot és juk a gyermekünket. Tetszik tudni, hog pár év múlva már kereshet is valami Legalább százhuz frankot kéne kapnunl Hubiéresné, aki türelmetlenül tipeget tapogott azonnal beleegyezett. És mii tán a gyermeket rögtön magával akart vinni, letette a száz frankot, mig a féi je irást készített. Azonnal jegyzőt é tanúnak egy parasztot hívtak. A fiatal asszony olyan ragyogó bo dogsággal vitte magával a bőgő gyen ket, mint egy nippest, amelyet már ré megkívánt a kirakatból. Tuvache-ék a kapu alól némán, kc molyan, talán egy kis bűnbánással nés tek az elrobogó kocsi után. * Soká nem hallatszott h'r a kis Valii Jánosról. Szülei minden hónapban por tosan kapták meg a maguk százhus frankját. Időközben összeveztek a szotr szédaikkal, mert Tuvache anyó minder felé azt beszélte, hogy undok emberte len, piszkos dolog a tulajdon gyermeké eladni. Azzal kezébe vette Károlykát é hogy a szomszégok meglássák és meg hallják, igy szólt hozzá : — Nem adtalak el, drágám, nem adta lak el, kis porontyom. Nem adom el i gyermekeimet, pedig nincs egy krajczá rom se, mégsem adom él őket. Évek multak igy el. Tuvache-ék ál landó czéltáblának tették meg Valiiné kat és oly hangosan szórták megjegyzé seiket, hogy a szomszéd családnak ok vétlenül tudomást kellett róluk venni szaporítják a munkakerülők számát. Van városunknak egy-két ilyen notórius egyéne, kikről hiába kérdenők, miből élnek, mert csak járnak, kelnek, mivel foglalkozásuk nincs, hacsak annak nem vesszük azt, hogy tucatszámra gyártják a könyöradományt kérő leveleket, kérvényeket, éi nemcsak a helybeli jóindulatú adakozókat molestálják, de megkopogtatják a magas és legmagasabb rangúak ajtaját is, hazugságokkal telt esdő szavakkal, akik uri módra járnak kelnek, s akiknek asztalán gyakrabban lesz feltálalva egy kis pecsenye, mint annak a szegény iparosnak asztalán, ki nyomorúságában, a becsületes munka révén gyűjti garasait, hogy betevő falatja legyen. Nagy hálára kötelezné le rendőrségünk az egész társadalmat, ha a rákfenék e fajtájának leleplezésével városunk hírnevét igyekeznék megóvni, honnét a szélrózsa minden irányában mennek a nem is egyszerű, de ajánlott levelek, ajószivü adakozókhoz s jönnek a könyöradományok a félrevezettetektől. Talán hihetetlennek látszik, de ugy van, hogy egy kis túlzással szólva, vannak kik oly nagy szabásuan dolgoznak üzletük körében, hogy már várják a rendes napi postát és correspondentiájuk felér egy kereskedő levelezésével. Ezek azok, kiket rendőrségünk figyelmébe ajánlunk, irtsa a gyomot, mely magába szívja fel a könyörület ama forrásait, melynek rendeltetése a valódi szegényeknek istápolása. Farnadi tejszövetkezet. Farnád, július 3. Június 29-én kezdte meg működését a farnadi tejszövetkezet. Elmondhatjuk, hogy Farnád község lakosai részére évi 8—10, fejlődés szerint 15 ezer forint uj jövedelem forrása nyilt meg. De ugy is mondhatnánk, hogy Farnád község álattenyésztésének vármegyénkben még Falun. Irta: GUY DE MAUPASSANT. A Vallin-család asztalnál ült és véko nyan kent vajaskenyeret evett. Hubiéresné ismét előadta tervét, d ezúttal szavaiba már több óvatosságo és szónoki művészetet elegyített. A ké paraszt először a fejét rázta : nem men tek bele a dologba. De amikor meghal lották, hogy havonta száz frankot fogna kapni, egymásra néztek és azt szerettél volna tudni: mit szól hozzá a másik, mer mind a kettő nézete megingott. Aztá; hosszabb ideig, nem tudva mit mondja nak, hallgattak. Végre a parasztasszony szólalt meg — Valin, no mit szólsz hozzá ? A férj böcsen válaszolt: — Aszondom, van benne valami. Hubiéresné, aki remegett a felindu lástól, a gyermeke jövőjéről, szerencsé jéről és örökségéről kezdett beszélni. A paraszt gondolkodva kérdezte : — Hát arról az 1200 frankról, ami évente kapunk, lesz-e valami írás ? — Természetesen, mindjárt holnap — nyugtatta meg Hubiéresné. Az asszony, aki a helyzetet alapo sabban kezdte megérteni, igy szólt: — Tetszik tudni, száz frank egy hó napra, az éppen nem elég, ha odaad Tuvache anyó idővel azt képzelte, hogy ő a világ legderekabb asszonya, mert nem adta el Károlykát. Es Károlyka, aki időközben tizennyolez esztendős lett s akibe folyton csak ezt az egy dolgot verték bele, maga is azt hitte, hogy külömb játszótársainál, mert őt nem adták el. i * A Valiin család az évi járadékból kényelmesen és jól élt. Ez volt a Tuvache család dühének egyik főoka. Tuvache-ék ugyanis szegények maradtak. Legidősebb fiukat katonának vitték, a második meghalt. Károlyka és az apa ugyancsak dolgozhattak, hogy az anyát és a két fiatalabb nővért eltartsák. Egy napon a fiu éppen huszonegy esztendős lett — a parasztházak előtt pompás urifogat állott meg. A kocsiból egy aranylánczos fiatal ember ugrott ki és egy őszhaju uri nőt segített le. Az öreg hölgy igy szólt a fiatal emberhez : — Olt a második ház, fiam, az az. — A fiatal ember gyorsan ment be a Valiin család házába. Az anyó éppen mosogatott. A beteg apa a tűzhelynél ült és szundikált. Az ajtónyílásra mindketten felemelték a fejüket. A fiatal ember igy szólt: — Jó napot, apa, jó napot, mama ! A két öreg ijedten ugrott föl. A parasztasszony a megindulás következtében a vizbe ejtette a szappant, aztán nagynehezen igy szólt: — No de ilyet ... te vagy az fiam, te vagy az, a fiam ? A fiu megölelte, megcsókolta és ismételte : — Jó napot, mama! Az apa reszketve, de azért az ő nyugodt paraszt hangján igy szólt: — Hát csak megint itt vagy, János ? Akárcsak négy hét előtt ment volna el a fiu. Alig hogy összeösmerkedtek, a szülők csakmar kihurcolták a faluba, hogy mindenfelé pompázhassanak vele. Kimentek a bíróhoz, aztán a paphoz, végűi a tanítóhoz. Károlyka épp a küszöbön állott, mikor Vallinék a Tuvacheház előtt elhaladtak. a Vacsoránál Károlyka Igy szólt szüleihez : — Hová Is tettétek a jobbik eszeteket, hogy azt a Vallint hagytátok elvinni. Az anya meggyőződéssel válaszolt: — Csak nem adjuk el a gyerekünket! Az apa nem felelt. A fiu újra elkezdte. — Mégis csak az én bőrömre ment az egész dolog. Erre már az öreg Tuvache dühösen fortyant fel. — Talán bizony még a szemünkre hánynád, hogy nem adtunk el, mi ?! A fiu durván vágta óda : — De bis a szemetekre hányom, hogy ilyen ostobák voltatok. Ilyen szülők Ölik Ii .Esztergom is fiié" tárcája.