Esztergom és Vidéke, 1902

1902-05-29 / 43.szám

ESZTERGOM es mm A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. egjeleiflk Vasárqap és csütörtökön. JILŐFIZETÉSI ÁRAK '. Egész éYre — — — — 12 kor. — ül. fél érre— — — — — 6 kor. — fll. Jegyed érre — — — 8 kor. — fll. Egyes izám ára: 14 fii. Felelős szerkesztő: Dr. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Dr. PROKOPP GYULA és BRENNER FERENC. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, ölöflzetósek, nyiltterek ós hirdetések kőiden dä Buda^utcza 485. szám. •i Kéziratot nem adunk vlitza. UrA város gazdasági kérdései. Esztergom, május 27. V. Nem most felfedezett, hanem régi igazság az, hogy a gazdaságnak, a gazdálkodásnak alapja a trágya. Minél több trágyával rendelkezik a gazda, minél jobban trágyázhatja szőlőjét, földjét, annál jobb, annál bővebb termést várhat. A mai állapotok mellett, a gazdálkodásnak ezt a legfőbb szükségletét, a mi kisgazdáink a kellő mennyiségben nem tudják magoknak megszerezni,sőt a kinek volna is elégséges trágyája, az a nyomasztó pénzügyi viszonyoknál fogva, dm továbbá a súlyos adóteher, a megélhetés nehézségei következtében eladja, pénzé teszi, földje, szőleje pedig sovány és terméketlen marad. De látjuk a mindennapi tapasztalásból, hogy még a tehetősebb kisgazdák is, ősszel a határbeli munka megszűntével, eladják szarvasmarUgyneVetek . . . Ugy nevetek ! Kinevetem Az egész világot! Hadd irigyeljék tovább is E nagy boldogságot. Hadd gondolják : pompa, vigság, Játszi mosoly éltem ! Ne sejtsék, hogy rózsa helyett Csak a tövist tépem. G. S. I Ar »Esztergom és Videke« tárcája. Pirosló alkony csöndes órája. Mint tűzvész lángjai húzódnak a felhők az égen s fényük visszasugárzik a házak ablakain Az öreg, ráncos arcú, fehérszakállú Tamás apó fenn kuporodik padlásszobájában egy láda előtt, melyben körülbelül ötven aranypénz van felhalmozva. A szük kamrába bevilágító napsugár megtörik az aranyok szélén és felületén s szinte megeleveníti az ércet. A vén ember bütykös ujjaival kisleányos gyöngédséggel simogatja áz aranyokat s elérzékenyülve motyogja: — Ez az enyém, valamennyi az enyém! . . . Oh, ha ezt valaki tudná: Inaikat s ha megkérdezed tőlük, hogy miért, azt felelik rája azért, mert nincs takarmány. De itt van ugyancsak a gyakorlati tapasztalás, a nyolc év előtt betelepitett homokszőlőket illetőleg. Mit hallunk uton, utíélen a betelepített homok szőlők tulajdonosaitól ? A szegényebbje, a kinek se ökre se tehénkéje nincs, és igy trágyája sem lehet, — hacsak pénzért nem vesz — de mert pénze nincs, hát pénzért sem vehet. Az azon panaszI kodik, hogy dacára miszerint nyolc j hosszú esztendeje dolgozza az ő ' szőlejét, termése még nincs, sőt sző•leje hanyatlik, elveszti reményét s I azon iparkodik, hogy mielőbb tul' adjon rajta. Elmondják, hogy könyI nyű Bleszl Ferenc, Maiina Lajos, Nidermann Pál, Grósz Ferenc és a többi uraknak jó szőlőt csinálni, meg jó termésre szert tenni, azok győzik a trágyázást, meg a munkáltatást, de ők ezt nem tehetik. Hát mit hallunk a módosabbjától az uraktól ? Azok azon panaszkodnak, hogy nagyon sokba jön nekik j <—-———-sas— nem kapnék többé alamizsnát senkitől; a kisasszony kitenné a szűrömet s ki kellene adnom titeket — drága aranyaim. De nem tud rólatok senki, — nem bizony — s én tovább koplalok, hogy megsokasodjatok. S az öreg mindinkább gyöngéd hangon folytatja : — Oh, édes, drága aranyaim, van-e aki nálamnál jobban szerethet titeket? Nem, nem — hisz ez lehetetlen. Nincs az az ember, aki annyira rabszolgátok volna, mint én, nincs az a férfi, aki ugy szeretné asszonyát, mint én titeket . . . Nos, kedveseim, nem akartok kissé énekelni a homály beállta előtt ? S Tamás apó teleszedi a markát aranyokkal s egyiket a másikra ejti és őrül ennek az édes muzsikának. Majd az egész csomót feldobja s megint elfogja, végre egyiket a másik után a földre ejti s a patak csevegését véli hallani az egymásra hulló aranyok zajában. Egyszerre zörgés hallatszik az ajtón s ez megzavarja a fősvény Örömét. Bágyadt arcára kiül a rémület, a meglepetés félelmében görcsösen az asztalhoz kapaszkodik s színtelen ajkairól nehezen válik le a kérdés: — Ki az ? Üde hangtól eredő a felelet: — Én vagyok az, Tamás apó. A zsugori arca felderül s minden sietség nélkül, csoszogva az ajtónak tart: — Már jövök, kisasszony, már jövök ! Kinyitja az ajtót, melyen könnyedén,! a szőlejük, mert a trágya nagyon sokba kerül, ugy, hogy mikor eljön az ősz és a termés eladóra kerül, az évi számadás nem egészen jól üt ki, s épen ezen oknál fogva ismerünk urakat is, a kik iparkodtak megszabadulni szőlejüktől. A szegény ember ahogy elvesztette hegyi szőlőjét, sietett homok szőlőt telepíteni, azt hitte, hogy az a szűz föld, a melyben századok óta nem járt eke, az husz, huszonöt évig minden trágya nélkül csak ugy dönti a karcost. Ez a hiedelem, ez a reménység álomképpé vált s ma ott állunk, hogy szívesen szabadulna a homoktól, az ur is, a módosabb is, meg a szegény ember is. Hát szabad e megengedni, hogy ezek a nyomorúságos gazdasági viszonyok mind nagyobb tért foglaljanak el ? Szabad e megengedi, hogy a város szántóföldjei terméketlenné váljjanak, a homokszőlőktől a gazdák megszökjenek, az elárvult hegyi sző' lők pedig parlagul heverjenek ? j Nem, és százszor nem, mert 'nevetve belép egy szőkehajú, égszínkék ' szemű leány. j — Az ember szinte azt hihetné, hogy .Tamás apó hamis pénzverő, hogy magára zárta az ajtót ! . . . j Az öreg zavartan dörzsöli kezeit: I — Oh, kisasszony, nagyon félek a beI törőktől ... Ez a város olyan nagy s oly kevéssé biztos s én már nagyon vén vagyok ahhoz, hogy védhetném magam. — Ugyan, ugyan, szegény Tamás I bácsi: hová gondol ? Mit keresnének ma-. gánál a tolvajok ? — Igaza van, kisasszony ; nem találnának itt egyebet egy haszontalan csont! váznál s azt is milyen állapotban! Fáj a fejem, a mellem, a lábam, már alig tu- J dok mozdulni: beteg vagyok, nagyon beteg ! A kis leány részvéltei nyugtatja : — Ne búsuljon Tamás bácsi; gondját viseljük és meggyógyitjuk. — Törött kocsit hiába kennek. — Hagyja el Tamás bácsi; a foly-' tonos egyedüllét növeli ezeket „a, szo1 morú gondolatokat s azért szobatársat hoztam magának. ( Az öreg kiegyenesedett, szemöldökét összevonta s nyugtalankodni kezdett: 1 — Hozzám akar valakit hozni ? nem ] kell, nem kell! ; De csakhamar lecsendesedett: i — A magamfajta ember már csak a nyugalmat szereti. J A kicsike kacagásba tört ki: íj ezúton egy óriási devalvatió áll be, a melyet meg fog érezni e város társadalmi életének minden rétege. Ha a város — és pedig jól felfogott érdekében — dobra ütötte silány legelő-területét, a melyből mint legelőből vajmi kevés hasznot húzott, mert hisz azon jóformán fű sem termett, ugy dobra kell ütnie, s a földműveléssel foglalkozó kisgazdák kezébe kell juttatnia, a jó földeket is, hogy ezúton a szükséges takarmány termelése a marhatartás, a marhanevelés minél intenzivebb módon érvényesüljön, s ennek következményekép a tehenek beistáloztatása és a trágya szerzés kérdése, mellyel ismét úgy a szőlők, mint a földek megtermékenyítése áll szoros kapcsolatban, mielőbb megvalósítható legyen. De ha mélyebben beletekintünk mindezen gazdasági kérdésekbe, úgy arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy ezen kérdéseknek ilyképeni megvalósítása, az adózó közönség azon részének, amely nem foglal— De ne féljen; hiszen a szobatársa nem lesz terhére; nézze, ez az ; az én kis madaram. — A kisasszony madara ? — Az, az — monda a kis leány, könnyedén meglóbálva a kalitkát, melyben ijedten gubbasztott egy kolibri. Holnap egész napra kirándulunk s szeretném, ha erre az időre gondját viselné a madárnak. Tamás apó teljesen megnyugodva felelt: — Meglesz, kisasszony, meglesz. Hiszen mindig oly jó volt hozzám, hogy nem tagadhatok meg semmi szívességet. Ugy őrzöm majd a madárkát, mint a szemem fényét. — Köszönöm, Tamás bácsi, Isten áldja meg; viszontlátásra. — Csókolom kezeit. A kis leány fürge léptekkel elhagyta & szobát. Tamás apó pedig gondosan aezárta utána az ajtót. A nap már teljesen lenyugodott, a pi•osló fény helyét elfoglalta a köd ; szintien, bágyadt lett az ég. Tamás apó cam rajára homály borult s a tárgyakból ;sak elmosódott körvonalak látszottak. Az öreg ember durván felkapta a kaitkát s rátette a sarokban álló korhadt íáromlábu székre. Aztán fejcsóválva nézte i madárkát, egy cseppet sem örülve váatlan megjelenésének. — Nem értem, hogy miért költ a kisisszony erre a bestiára. Nem volna obb, ha nekem adná azt a pénzt, amibe b .Esztergom äs Vidéke* tárcája.