Esztergom és Vidéke, 1902

1902-05-11 / 38.szám

A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. 5äegjelei)ik Vasárnap cs csütörtökön. ^LŐriZETÉSI ÁRAK : BeéBí évre — — — — 12 kor. — fll. fél évre— — — — — 6 kor. — fll. .legyed évre — — —- 3 kor. — fii. Egyes szám ára: 14 fii. Felelős szerkesztő: Dr. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Dr. PROKOPP GYULA és BRENNER FERENC. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyilt terek és Hirdetések kőiden dő Buda-utcza 485. szám. HU Kéziratot nem adunk vissza. UfrIfjúsági ünnepély. A magyar ifjúságnak, Szent Imre nevével díszített egyesülete a Metropolisba érkezett, hogy vándorgyűlését itt tartsa meg, hol a kereszt felmagasztaltatott, a honfoglaló magyaroknak, a pogányságból a keresztény hitre való térés világra szóló eseménye által. A vendégfogadó gazdái szerepet, a hitnek, a mivelődésnek azok a bajnokai vállalták magukra, kiknek ősei mig egyfelől a meggyőződés ihletett szavaival, másrészről a nyugoti kultúra terjesztése által erkölcseiben szelíddé, foglalkozásában a föld terméseiből élő néppé tették a kelet szittya népét. A kereszttel az emberek szivét, a földet művelő ekével és kapával pedig az elfoglalt és lakatlan rónáit és bérceit művelték. Ezzel a két irányban kifejtett hódító munkával vetették meg a harci kalandokban hős, nemzeti erényekben dús, de rakoncátlan nemzet állami létét. Hisszük v's reméljük, hogy fenséges, nemzeti érzület vezette közénk az ifjúságot, hogy eljöjön ide lelkesülni ama intelmeken, melyeket védő szentjükhöz intézett a bölcs, a bölcseségben atyamester, első apostoli királyunk, Szent István. Felettünk lebeg nagy szelleme és ezen ősváros dalnoka szavaival élve : Fenség ragyog kiráyi homlokán, Ajkán az ég kenetteljes szava És honszerelme lángbetüivel, Szivébe irva : > Szent hit és haza. C (Földváry István.) Nincs a nemzetnek nagyobb kincse, mint ifjúsága és megmérhetetlen értékkel bir az, ha ifjúsága erejének tudatában, a hazaszeretet gyakorlásában, a nagy erényekben tündöklő ősök szelleme lengi át egész valójukat, mely immár kilencszázados vezéreszmét ismer és az: Isten, Király és a Haza. Isten, mert ennek ismerete nélkül nincs valódi műveltség, nincs állandó és valójában nemesítő erkölcs, nincs termékenyítő lelki élet, mely áldásos gyümölcseivel táplálja a nemzet to .Eszterflom is IÍÍÉG" tárcája. és annak a fennmaradására kiolthatatlan reményeket csepegtető hitbeli életet. A király. Eszme a nemzeti lét nagy alkotásában, mely a szabad, független nemzetet képviseli az alkotmányban és annak intézményeiben, hogy annál védképesebbé, annál gazdagabbá, annál boldogitóbbá tegye azt a rögöt, a melyen élni és a melyért élni és halni, a magyarnak faji rendeltetésében a legdicsőségesebb osztály része. A hazáért élni, érte munkálkodni, feláldozni mindent s ha kell vért ontani, a honfiúi kötelességek legszentebb feladata, melynek teljesítése által hervadatlan babér koszorúzza homlokát és tetteinek örök emlékére klió aranylapokból állit össze Pantheont. Nem kételkedünk az ünnepély hazafias tendentíájában, midőn a hervadatlan érdemeket szerzett Szent Benedek renddel együttesen ott látjuk vármegyénk javára, nagy tettekre kész és szeretetteljes főispánját, Horváth Béla úr ő méltóságát, kinek nagybecsű megjelenése, a gyűlést tartó kath. ifjúság megjelenésében, nem pártviszályt szító harcot lát, hanem a békét, a szeretetet, a testvériséget ápolni őseink szentség jellegű hagyatékában : az Isten, Király és a Haza ragyogó glóriájában. Ezért mutatja be áldozatát a kath. paedagogia bölcselő munkása és adja reá áldását a munkában fáradhatlan, lélekben ifjú agg főpap, mint a bíboros főpásztor helytartója, hogy a kath ifjúság nemes törekvése célját érve hatalmassá, boldoggá tegye a nemzetet, melynek javaiért nagyságáért munkára tömörült. X. Y. Tavaszi verőfény ömlik el a tájon, Csupasz, rügyező fák tört avarját járom. ! Éltető sugár, uj bimbót nyit az ágon, ! A tavaszi tájon. Mért bánt engem az, hogy a fák újra \ [élnek f Forró szerelemtől uj gyönyört remélnek f Mért örül a lelkem tavalyi levélnek, Melyek már nem élnek ? Eincinger Ferenc. Kakuk jóslat. Irta: NAGY RENÉE Az »Esztergom és Vidéke« eredeti tárcája. A lila és fehér virágú orgona fák szelíden bólintgattak illatos lombjaikkal, a mik, mint egy frissen kötött koszorú szegélyezték a keskeny gyalog ösvényt, mely egy, az útszélen felállított Mária szoborhoz vezet. Fiatal leány ment lassan a virágos keskeny uton és egy piros tábláju könyvből olvasott. Egy nagy csokor mezei virág is volt a kezében. A Máriának szedte ma, kint a mezőn, az idei május első virágai. A nap már lemenő léiben volt, az al* kony csöndességét nem zavarta semmi nappali zaj, csak a közeli park mélyéből hallatszott ki néha egy egy madár sipogása, és a távoli buzavetésekrŐl, a fürjek pittypalattyolása. A lányka meg meg állt néha és a könyvből olvasott sorokat fennhangon ismételte, mintha gyönyörködni akarna mennél tovább azoknak szépségében. Pedig nem először olvasta már. Egy ujonan feltűnt sokat igérő poéta ember irta azt a könyvet, amolyan egyébként szürke, héti öznapi ember, a kinek jóval több az ideálizmusa, mint az apró pénze, aki hetven íorint havi fizetésért ott görnyed egy nagyobb napi lap szerkesztőségében este hét órától éjjeii egy óráig, a nappalt pedig rendesen átalussza, a kis szűk udvari szobácskájában. Néha verseket és novellákat is ir — de mégis legtöbbet ott lebzsel egy előbkelő kávéházban és nézi az odajáró szép asszonyokat. A novella és vers témáit rendesen onnét szerzi. Egy egy kacéran félre csapott kalap alól előmosolygó szem, egy ingerlőén szép metszésű piros száj elég ahhoz, hogy az ő fantáziája egy egésS regényt álmodjon össze róluk. Eletének alig van egy órája, a mit nem az asszonyokra való gondolkozással tölt el és igazi gyönyörűsége csak akkor van, ha asszonyok közt lehet, nézheti őket, mint buzgó hivő a maga bálványát. Személyes nő ismerőse igen kevés volt, nincs hozzá ideje, hogy utánnuk járjon, csak ugy távolról nézte s imádta' őket — imádta bennük azt az egyet, a ki még majd csak ezután fog jönni az Ő életében A könyvet is csak ahhoz az egyhez irta — ahhoz az ismeretlenhez, aki után sokat sóvárgott már, a kiről tudta,

: hogy egyszer mégis elfog majd jönni. ! Fatalista volt, nem sietett a keresésével.) De a könyvéből kiérzett, hogy az egy' világba kidobott vágyó sóhajtás az ismeretlen ideál után. Tetszett a könyv, dicsérte mindenki, a tiszta poézisra hajló lelkeknek valósággal oázis volt az, a sok modern ujabb könyvek között. Szinte megdöbbent a sok magasztalástól a mivel a sajtó elárasztotta. Hát igazán olyan jó, olyan szép az a könyv? • Egy könyv, irta egy tekintélyes lap, a mit fiatal lányok és idős emberek i« gyönyörűséggel olvashatnak. A fiatal lányokról eszébe jutott egy távoli leány rokona, a kinek megküldte a könyvét pusztán udvariasságból, hadd lássa a kis lány, hogy ő már milyen híres emberé lett. Kis lány Perre a szóra meglepődött, hiszen éppen öt éve már í mióta elkerült hazulról, a mikor ő még igaz, hogy amolyan rövid ruhás csitri lány volt, dehisz az óta megnőhetett ? Majd eszébe jut az is, hogy milyen közel járt a szivéhez az a kis lány akkor . .. j hogy még idefönt a nagy városban is milyen sokat gondolt rá, mig nem kiűzték emlékéből azok a szép selymes asszoA halastó kérdése. A gazdasági bizottság ülése. A város kozjövedelmei fokozásának szüksége érlelte meg polgármesterünkben amaz elhatározást, hogy megkereste az országos vizépitészeti igazgatóságot, az öregtónak halastóvá leendő átalakítása ügyében. Nevezett igazgatóság elkészítvén nyok, a kik minden délután ott trécselnek a kávéház márvány asztalainál, a kik olyan tapadó tekintetlel nézik meg mindég, a hogy elhalad közöttük^ a kiket ő órákig néz egy távoli fülkéből és nem gondolva arra a gyönyörű lánykára, a ki azóta már hajadonná serdült, a li most is ott sétál a könyvvel kezében, a májusi alkony csöndességében ő rá gondolva, ő reá, a ki már kis lány kora óta titkos ideálja, a kiről már oly sokat gondolkozott, most pedig, hogy ő még a könyvét is megküldte, alig bir a lázasan dobogó szerelmes szivével! Már szinte kívülről tudja annak minden sorát, százszor is megnézte már ott a címlap fölött a dedikáclót, a hová a szerző kusza vonásokkal azt irta : Az én kedves Böske kuzinomnak emlékül, Pista bácsi. — Oh. aranyos édes Pista bácsi ! súgja a kis leány boldogan, senkinek sincs ilyen aranyos bácsikája, mint nekem ! És megcsókolja az irást ott ,ahoI e név van : iPist a bácsi.« És a mint tovább megy a virágos uton, vissza emlékezik a régi együttlétük minden mozzanatára, a mikor madárfészket kerestek együtt itt a park magas fáin, a mikre Pista bácsi a már akkor is emberszámba menő legény, olyan könyen felmászott az ő kedvéért és, hogy örültek az apró tojásoknak, a tátogó kicsiny fiókáknak, aatán vissza tette őket Pista bácsi megint a helyökre. Oh milyen boldog idők voltak azok.