Esztergom és Vidéke, 1901

1901-02-28 / 17.szám

AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. ——————————————————————————^ •"••-»•• I III MeáJ

c

l

CI

!lk Vasárnap cs csütörtökön. Felelős a szerkesztésért: Szerkesztőség és kiadóhivatal: l MUNKÁCSY KÁLMÁN- (hon a kéziratok, előfizetéseit, nyiltterek ós hirdetések küldendők) ELŐFIZETÉSI ARAK: : Egész évre — _____ 12 kor. — fll. Laptwi aj donos kiadókért:' S^éc^Cnyi^tér, 330. SZám. Fel évre— — — — — 6 kor. — fii. Negyedem ^- „ » - dl. D R- PROKOPP GYULA- •* .« a*,.......... 1<H A főispán-kérdés. Eiztergom, február 27. A helyzet ebben a kérdésben — vasárnap óta — nem változott, ha véglegesnek még nem is mondha tó* Es csendesség, szomorúság, lehangoltság uralkodik az egész városban, járt a vidék be mind a három napon, hogy lapunk hirének cáfolatát hallja. Nem hallhatta. Szótalanok az emberek, mint a házban, ahol nagy beteg van. Az erőssé fejlődött reménykedés már nem is beteg; haldoklik . . . Találgatják, miért ejthetik el a hercegprímás jelöltjét, mert Andrássy az volt. Találgatják, hogy bizonyos erőknek, akik támogatása mindenesetre hatásos lett volna, más irányban való működése nem okozott-e váratlan fordulatot ; e divergáló működés a belügyminiszterre különös benyomást tehetvén. Egy kiváló szerepet vivő államférfiú régi ellentétének érvényesülését tévesen emlegetik. Mindezek ellenőrizhetlen talál gátasok. Főleg azonban bizonyos ál talános szemrehányás dominál: hog ha a város és a vármegye közön sége a belügyminiszter előtt ideje korán s impozánsan dokumentált; j volna kétségtelen ragaszkodását mélységes tiszteletét és szereteté Andrássy személye iránt: ami bekö vétkezhetik, be nem következhetil vala. Nagyon jól ismerjük a mi közön ségünket. Ez tényleg olyan, hog) magától nehezen, vagy alig moz dul. Vár és bízik. Bármily szimpa tiával és ragaszkodással viseltetik valaki iránt, adott alkalmakkor nerr mutatkozik benne az érzés, az agi litás, a helyzet felismerése, hogy aj összesség erejével az embere melletl akcióba lépjen, tüntessen, lépésekei tegyen. Így volt az ezúttal is tizenkét és fél óráig. Ámde itt a közönség késá ébredésének igen erős mentségérc szolgál az a körülmény, hogy alig volt ember, aki a kinevezés feltét len biztosságában csak némileg is kételkedett volna azután, hogy Andrássy kormányzó alispánná való kineveztetésének hírét vette s a hercegprímás kinyilványitott jóindulatáról értesült. Annál nagyobb a meglepetés és csalódás. Új helyzettel állunk szemben, amelynek hatásával, esélyeivel eleve senki sem foglalkozott. Egy bizonyos, hogy kineveztetése esetén Horváth Béla nemcsak kiszabadul a folytonos éles politikai harcamelyet megyéjében a volt nemzeti párt egyes korifeusaival évek óta vivnia kell, s amelyre okot nem adott, de olyan helyre kerül, ahol könnyű, kényelmes, nyugodt lesz a pozíciója. Mert lesz mindenekelőtt Andrássyja, a ki mint alispán, a legrendesebb közigazgatási viszonyokat fogja feltárni előtte s aki sokkal szilárdabb lélek, sokkal több benne a munkakedv és munkabírás, erősebb a karakter, semhogy az ugyancsak meg nem érdemlett mellőzés a Volskok táborába hajtaná. Az alispán mellett pedig meg nem tört ambícióval, szilárd falként állva marad az egész vármegyei j tisztikar, mely bár jól megszolgált előléptetésétől elesnék, de marad a kitartó katona, aki volt. A jog, törvény és igazság katonája. j Horváth Bélát általában közigazgatási tehetségnek, szerény, rokonszenves modorú, nobilis gondolkozású férfiúnak ismerik. Ezt már múltkor hangoztattuk. Nem jóhiszeműek azok, a kik a közönséget az ismeretlen férfiú ellen való ellenszenvvel eleve meg vádolják. De annyi jogunk talán mégis van, hogy keressük a jogot, törvényt és igazságot, melynek alapján éppen mi kapunk főispánt más megyéből, ahonnan annak a politikai béke okából távoznia kell, amikor van nekünk olyan emberünk, aki ez állásra — minden körülménynél fogva — szinte predesztinált. Az .Esztergom is Vidéke* tárcája. Feledj hét! . . . íme, eledbe állok megkínzott szivemmel. Szemem a múlttól messze eltekint l Feledj hát annyi sok-sok édes órát, Hízelgő szót, amelyre ajkad nyílt . . . Óh, tudtam én, hogy mindez csalfa fény [csak, Hiú tündöklés, melynek fénye csal, — Bűnös volt ajkad minden esküvése, Hazug szemed: égő sugárival. * Tán tudta más is, tudta tán mindegyik, De nem volt szive köztük egynek sem! Szemét behunyta, csakhogy ő ne lássa És kárörvendett szenvedésemen . . . Óh, mért nem tudtam elmerülni én is, A süppedékben, melyben annyi él, Hol önzés, bűnös árulás tanyázik, Mert minden eszközt szentesit: a cél. # Ezerszer légyen átkozott az a dal, Amely előszór zengett lantomon ; És megtanított boldogságra vágyni, Mikor a szived ugy se bírhatom l — Légy boldog! Szivem tépje szét a bánat, A zengő húrok elpattogjanak Hadd vessem félre őrült gúnykacaj közt Vérző szivemmel széttört lantomat. — Karnevál ff fensége jegyzeteiből. 1. Balázs Béla, a telivér gentleman, színtelen, nyugodt hangján mondta ki az utolsó szót: — Tehát Isten vele! Hideg, mozdulatlan arcát megelégedéssel szemlélte volna önmaga is, ha véletlen a tükörbe néz. Aztán becsapta a kocsi ajtaját és hoszszan nézett utána, mig nem eltűnt a fordulónál. A sürü pelyhekben hulló hó arcába verődött. Fázni kezdett, akkor vette észre, hogy egy szál frakkban áll a nedves kövezeten. Megfordult és szokott lassú lépteivel ment vissza a bálterembe. A zene a Jetty-keringőt játszotta. Balázsnak ógy tetszett, mintha a flótás nagyon élesen fújná a prímet, mintha a cimbalomnak recsegnének a húrjai. Néhány pár még táncolt a lekoptatott parketten. Egy legyező érintette vállát, Szitányi tanácsosné szólt hozzá. — Hát Littáék már elmentek ? ? — El! Balázs megijedt a saját hangjától, oly durván mondta ki ezt a szót. Ajkába harapott és mosolyogva szólt újra : — Elmentek, nagyságos asszonyom, ép az imént kisértem le őket. Sietett véget vetni a beazéleptésnek. Valami végtelen keserűséget érzett a szivében. És mert tudta, érezte azt, hogy nem képes parancsolni tovább arcizmaínak, átment a szomszéd terembe, leült az irók közé és pezsgőt hozatott. Megnézte az óráját. Négy óra; egy óra múlva indul a vonat, fél óráig még maradhat. Csak akkor kezdte összeszedni gondolatait, mikor a vasúti kocsi ajtaját magára záratta, megborravalózva a kalauzt, hogy egyedül maradhasson. Odakint lassan derengeni kezdett és mindig sürübb pelyhekben hulíutt a hó. Balázs mereven bámult ki az ablakon ; úgy érezte, mintha minden elhagyott fája a jól ismert tájnak jobban elválasztaná őt őrökre elvesztett boldogságától, mintha minden lehulló hópehely mélyebbre temetne el mindent, a miért eddig élt. Egy pillanatig azon gondolkozott, hogy hát csakugyan vége van e mindennek ?! De csak egy pillanatig. Vége. Littát Örökre elvesztette, — ezzel már leszámolt. Csak azt nem tudta eddig, hogy elvesztett ezzel mindent, romba dőlt minden, amit oly féltve őrizett, azt nem tudta, hogy szereti, őrülten szereti azt a leányt, sokkal jobban mint gondolta. Jobban szereti a büszkeségénél, jobban az önérzeténél, hogy képes volna lábai elé borulva, sirva könyörögni, koldulni a szerelemért. Mintha vigyorgó apró Ördögök sugdostak volna a fülébe : — Nini! Itt a hires Balázs Béla ! A «ó legpárbajképesebb értelmében vett hideg gentlemann! Elvesztett egy ezüst joujont és most pityereg! — Piha ! Sir a hires Balázs Béla ! Nem! Balázs Béla nem sir! Balázs Bélát még nem hallotta senki kérni és nem fogja hallani Litta sem ! Sietve törülte le a kezére hullott könnycseppet, a melyről azt hitte, hogy megfosztja attól a főismertető jelétől a telivér gentleraannak, a minek a neve: feltétlen nyugalom. II. Félhomály. — A kandalló mellett karosszékbe dűlve halkan zokog egy leány. Kuszált barna hajfürtök elszabadulva hullanak arcába, ölében nyitott naplókönyve, melybe csak az imént irta e sorokat: »Balázs Béla soha sem szeretett. Ha szeretett volna, nem vette volna olyan könnyen azt, ami közöttünk történt. Nem szeretett ! Legalább egy szóval iparkodott volna engesztelni! — Nem tette! Imádkozom, hogy elfeledjem, hisz nem becsülhetem, nem szerethetem többé/t III. Szitányi tanácsosak jourján a háziaszszony csemegének érdekes újságot talált fel: — Hallottátok már kedveseim ?! — A kis Litta és Balázs között már vége mindennek! És bár a kis Hertayné erősen vitatta, mint biztos forrásból vett értesülését, hogy Litta mamája az uj főjegyző miatt változtatott a leánya érzelmein, — a háziasszony esküdni mert volna rá, hogy Balázsnak kevés volt a hozomány. Üzbéghy. Budapest 901. II/20. Fekete Gésa.