Esztergom és Vidéke, 1901

1901-10-31 / 87.szám

mely nem az a közönséges, a mindennapi emberek szeretkezése, de egy végnélküli, szabadon csapongó, érzékies és testet-lelket fölemésztő szenvedély. Tehát ezek ásták alá a mi legkedvesebb irónk egészségét. Hasztalan igyekeztek a romboló betegségnek gátat vetni áldozatkész^orvosai, meddő maradt a boldogult Mátray Ferenc, dr. Gönczy Béla, dr. Berényi Gyula kezelő orvosainak minden odaadó fáradozása, kik a Budapestről kivott hírneves specialista orvossal: dr. Diabal la Gézával a tudomány vívmányainak minden eszközével megmenteni akarták. A betegség, mely körülbelül egy év óta mindig láthatóbban nyilvánult, július 17-én ágyba döntötte, honnan többé nem kelt fel. A tüdőexsudat átütötte a mell-burkot és emésztette a tüdőt. Műtétet is végeztek rajta, először dr. Mátray és dr. Berényi, másodszor dr. Berényi és dr. Gönczy orvosok. Dr. Diaballa egy harmadik operációt is javasolt, de a beteg gyöngesége miatt a többi orvosok nem mertek belemenni. Betegsége lefolyása igen fájdalmas volt, mert az exsudat a tüdőre nehezedett és légzési zavarokat okozott, de szenvedését csodás lelki erővel, panaszhang nélkül tűrte. Pénteken Schedl Arnulf bencéstanár, a boldogult barátja a halotti szentségekkel látta el s ez időtől élete folytonos vívódás volt a halállal. Eszméletét, némely nagyon nehéz lázas állapotokat leszámicva, folyton megtartotta, mig hétfőn hajnalban szerető szülői által környezve nagyobb haláltusa nélkül csendesen elhunyt. Hogy mily odaadással viseltetett az újságírói hivatás, de különösen lapja iránt, mi sem bizonyítja igazabban mint az a gond,, melylyel e lapot úgyszólván élete utolsó percéig kisérte. Midőn már alig birta a tollat elgyöngült karja, még mindig megadta a szokott szeretetteljes modorával az utasításokat egyről-másról, habár a tényleges közreműködésben részt alig vehetett. Ha olykor a gyötrő láz elfogta és eszmélete elhagyta, akkor is a lapot, a kéziratot emlegette és hű szolgáját szólította. A legutolsó hét aztán teljesen megbénította testi-lelki erejét, de még a lap volt mindig gondjainak tárgya. Reszketeg írással ennyit irt hétfőn e sorok írójához : > gondjaidra bizom a lapot, én már letettem a tollat, valószínűleg Örökre.* Ugy is lőn. A következő hétfőn a mulandó testből elszállt a poétikus, finom lélek, megszűnt dobogni az őszintén érző, igaz, baráti, nemes szív s az új magyar irodalom ege egy aránylag rövid ideig ragyogó csillaggal, előttünk oly drága csillaggal lett szegényebb. * J. I. A család a következő gyászjelentést adta ki : Munkácsy Károly és neje Deszáth Lajka mint szülők, fájdalomtól megtört szívvel tudatják, a maguk, valamint gyermekeik, Mária férjezett Büttner Róbertné, Sarolta férjezett Etter Gyuláné, ezek férjei valamint unokáik Büttner Irma, Büttner Károly és az összes rokonság nevében, hogy felejthetlen, forrón szeretett fiuk Munkácsy Kálmán f. hó 28-án reggel 2 és fél órakor a halotti szentségekben részesülve, hosszas fájdalmas szenvedés után életének 36 ik évében az Úrban elhunyt. A drága halott hült teteme a kir. városi sírkert kápolnájában fog ravatalra helyeztetni és ugyanonnan e hó 29 én d. u. 4 órakor a róm. kath. szertartás szerint a sírkertben örök nyugalomra tétetni. Az engesztelő szent miseáldozat f. • hó 30-án reggeli 9 órakor fog a belvárosi plébánia-templomban a Mindenhatónak be mutattatni. Esztergom, 1901. október 28-án. Legyen áldott emléke! A fővárosi sajtó halottunkról. Az »Otthon, irók és hírlapírók körétnek dohány-utcai palotáján gyászlobogó hirdeti az iró-kartársak gyászát és a fővárosi lapok kivétel nélkül a legőszintébb fájdalommal emlékeznek meg Munkácsy haláláról. Az a rajongó szeretet, amelylyel életében iránta viseltettek, melegen árad ki azon sorokból, melyet irodalmi érdemei elismerésére és emlékére szentelnek. Némely lap tárcát is közöl becses irodalmi hagyatékából. A Pesti Napló és Budapesti Napló hasábokat áldoz egykori munkatársának és e közlemények értékes irói egyéniségének leghűbb méltatásai, melyek kiegészítésre nem szorulnak. Adjuk e közleményeknek kivonatát, anélkül, hogy külön kisérelnők meg vázolni irodalmunk e jelesének irói pályáját. A * Pesti Napló* cikke Szomaházy István tollából a következő : >liz évvel ezelőtt volt, egy hideg téli estén, a fiuk éppen az uj szamovárt nézegették, amivel a jó szivü kiadóhivatal a redakciót meglepte, — hogy egy szerény külsejű, kissé elfogult fiatal ember állított be a Pesti Napló szerkesztőségébe. Félénken nézett körül, aztán a szerkesztő után tudakozódott. Csakhamar kitudódott, hogy Munkácsy Kálmán nak hívják, foglalkozására nézve segédfogalmazó a minisztériumban, de ez a mesterség nem elégíti ki, mert a keble mélyén arról álmodik, hogy újságíró lesz. A kis biográfia elmondása jó fél órájába került, mert közben nagyokat lélegzett, egy-egy mondást háromszor négyszer is elismételt, látszott rajta, hogy nem közönséges izgalmakon megy keresztül. — Aztán próbálta-e már valamikor az újságírást f — kérdezte tőle a szerkesztő. Lesütötte a szemét és bevallotta, hogy ő biz' még soha sem próbálta. De kedve meg akarata van hozzá; és ha kap egy Íróasztalt, majd megmutatja, hogy rászolgál az előleges bizalomra. Rövid erkölcsi lecke után — a szerkesztő atyai hangon figyelmeztette, hogy az újságírás komoly mesterség — Munkácsy Kálmán elfoglalta a helyét a belső szoba egyik csorbalábú Íróasztala mellett. Eljegyzési meg halálozási anyagot kapott, nagynéha, változatosság okából, a Turistaegyesülete választmányi ülésének tárgysorozatát bizták rá költői feldolgozás végett. Verejtékező homlokkal dolgozott délután öttől este kilencig, nemes ambícióval örökítette meg, hogy Breyer Jenő oltár elé vezette Káldor Ferike kisasszonyt s hogy az öreg Bot Tamás, Szabolcsmegye főszámvevője, hosszasabb szenvedés után elhunyt hetvenhárom éves korában. Nevezetesebb dolgokat nem igen mertek rábízni, mert az uj munkatárs, mi tagadás, rosszabb zsurnalisztának látszott Archibald Forbes-nél. Nem igen akart beletanulni az úgynevezett újságírói tolvajnyelvbe, minden apróságot szépirodalmi mártással öntött le, s száraz hirek helyett apró novellákkal örvendeztette meg az ujdonsági rovat vezetőjét. Már éppen ugy állt a dolog, hogy kíméletesen vissza fogják küldeni a minisztériumba, mikor egy napon kipirult arccal sompolygott be megint a szerkesztő szobájába. — Ha nem haragudnál, átadnék valamit, — mondta halk hangon szégyenkezve. — Mit? — Egy novellát . . . Ha méltó volna rá, talán kiadhatnád a Pesti Napló-ban. Otthagyta a novellát, amely egy-két hétig a szerkesztő Íróasztalán hevert. A kis költői mü nem igen részesült előleges bizalomban. A harmadik héten végre elolvasódott a kézírás s pár perc múlva izgatott arccal jött ki hozzám a szerkesztő a belső szobából. — Olvasd végig ezt a tárcát, — mondta lelkesedve. — Ki irta ? — Munkácsy Kálmán. Elolvastam s — egyszerre csodálatos melegség futott el. A kis Lizike szomorú története volt, csupa gyöngédség, csupa me'eg érzés. Rögtön tisztában voltam vele, hogy aki irta, igazi poéta s hogy a sziv, melyből fakadt, csupa szeretet és vonzódás. Valami édes, őszies báj vonult végig a kicsiny elbeszélés sorain, — s ugyanígy vélekedtek a Pesti Napló olvasói is, akik egész sereg üdvözlő levéllel keresték fel az ismeretlen tárcaírót. Munkácsy Kálmán pozíciója egyszerre megváltozott közöttünk, az eljegyzési híreket meg a halálozásokat másra bizták s szó se volt többé a minisztériumról, meg a segédfogalmazói méltóságról. A szebb, színesebb híreket ezután ő irta meg, s a tárcái mindjobban meghódították a szerkesztőséget és az olvasókat, — főképp a fiatal lányokat és a fiatal asszonyokat. Nem a témájuknál fogva — a Munkácsy Kálmán költői birodalma nem volt valami rengeteg terület — de leányosan finom hangjuk, naiv poézisük egy tavaszi reggel derűjét lopták a szivünkbe. Aki e novellákat irta, annak a lelke csodálatosan gyöngéd vonásokból lehetett összeróva, intim, betegesen érzékeny vonásokból, melyek a valóságos élet minden durvaságától irtóztak. Hányszor lestük ki, amint a hallgatag (Munkácsy Kálmán egész éjszakákon át a novelláin pepecselt, az ő furcsa, saját• ságos metódusa szerint, mely bizonnyára | páratlan a világirodalomban. O ugyanis j mindig azt a részt irta meg, amelyikhez i leginkább kedve volt: előbb az elbeszélés "közepét, aztán egy hasonlatot a végére, majd egy leírást az elején, egy párbeszédet valahol a vége felé; igy alakult, fejlődött lassankint a novella, amig végül csak a hiányzó helyeket kellett ügyesen áthidalnia. Két-három hétbe is beletellett, amig a tárca véglegesen elkészült. Gyermekként szerettük, dédelgettük őt s fájó szívvel láttuk, hogy az éjszakai munka nem az ő szervezetének való; néha sápadtan ült köztünk a kávéházban, szelid mosolylyal szögezve szemét az ablakra, melyen már áttört a hajnal violaszinü derengése. Küldtük, de nem ment: félt az éjszakától és a magányösságtól. Végre egy őszi napon végképp eltűnt a szerkesztőségből és a kávéházból ; a szülői hazavitték Esztergomba. Ott lapot szerkesztett, nyárspolgári életet élt, — öt év alatt, ha egyszer bejött Budapestre. Sokáig, nagyon sokáig nem láttuk, de végképp nem felejtettük el; éjjel, a szerkesztőségi órák után gyakran szóba került köztünk a csöndes fiu s mélabús mosolyára, gyermekes vonzódására szeretettel és gyöngédséggel gondoltunk. Most gyászlobogó tudatja velünk, hogy meghalt; fiatalon, talentuma virágzása idején, harmincötéves korában. Halhatatlan művek nem fogják megőrizni emlékét, de mi, akik korai kídülését siratjuk, emlékezésünkkel gyakran föl fogjuk keresni az esztergomi sírhalmot, mely alatt szegény barátunk pihen. Egy bájos akkord tünt el vele a mai magyar elbeszélő irodalom szinfóniájából, egy akkord, mely sokáig a fülében fog csengeni azoknak, akik finom zöngését hallották.* Sz. I. A >Budapesti Napló* nagy terjedelmű cikkéből, mely nem kisebb lelkesedéssel szól a mi halottunkról, közöljük a következőket : » Az irodalom iránt való erős vonzódása tanulmányai során mindjobban növekedett, s irói tehetsége már korátban megnyilatkozott. Szép elbeszélései tetszésre találtak, s a sok szin, mozgás változatos impresszió, amely utazásai közben lelkére hatott, oly mélyen oltotta beléje a vágyakozást a művészi munkára, hogy ahivatali élet kórlátja, nyűggé vált rá nézve s eldobva magától a minisztériumban elérhető karriert, egészen az írásra velette magát. Az 1892'ik év december hónapjában belépett a Pesti Napló újjászervezett szerkesztőségébe, amely friss; modern szellemben kezdte meg a külső formára is megváltoztatott újság vezetését. Munkácsy Kálmán ennek a lapnak a tárcarovatában folytatja szépirodalmi működését s egyúttal becses újságíró munkásságot is végez a legnagyobb buzgósággal. Kisebb-nagyobb közleményei, társadalmi cikkei, amelyeknek minden sorát izhs és művészi Ielkiismeretsség jellemzi, napnap után jelennek meg, Csaknem négy esztendeig tartott fővárosi ujságiróskodása s az ideig önálló dolgozatait a Hóvirágok, a Hosszú estékre, a Szürkület és A sziv életéből eimü köteteiben adta ki, amelyeknek nagy olvasóközönsége lett. Finom tárczáit, novelláit gyűjtötte egy be ezekbe a könyvekben. Történet és nagyobbrészt kedvesen romantikusok hangjuk csupanemesség, stílusok választékos,hőseik és hősnőik érdekes világból valók. Nagy szeretettel különösen a vidéki társadalom életéből szövi meséit, megrakva azokat ezer meleg intimitással. S amennyi finomság és lágyság árad ki ezekből az élvezetes elbeszélésekből, olyan gyöngéd rs szép lelkületű volt maga szerzőjük is egész életében. Gondolkozásra komoly, érzésre szinte légies. Csöndes szerénységével, jóságos, ragaszkodó természetével uj környezetében, az újságírók között rögtön barátjának, szerető hívének nyert meg mindenkit s az ő sok hű embere mély szomorúsággal vette észre azt a veszedelmet, amely a testének esett. Csupa finom szálból szövődött lelkét törékeny szervezet foglalta magába s ezt a szervezetét az uj hivatással járó izgalom és megváltozott életmód nem erősíthette. Munkácsy Kálmán abban a rajongásban, amelylyel az újságírásnak szentelte magát, nem sokat gondolt testi javaival. Nem volt az a józan, számító természet, amely a hivatásáért való hevülést szabályozni s az izgalmas pályán a hasznos polgári óvatosságot alkalmazni tudta volna. Barátai aggodalmas biztatásai csak akkor hatottak rá, amikor már nagy szüksége volt a magához térésre s akkor lemenekült Délre. Igy töltött időközönkint több hónapot Arcoban, Meránban, ahonnan visszatérve csak nem történt változás állapotán . . . Halálának hire mégis nagyon váratlanul jött és h'ótársait, barátait sajgó fájdalommal, szomorúsággal töltötte el.* A temetés. Szögezik a koporsót. Gyülekezik a gyásznép és mindenki még egy utolsó pillantást vet arra a lecsukott szemekkel szenderegni látszó holttestre, a mely pillanatok múlva átadatik az anyaföldnek, hogy ott csendesen pihenve tovább szőhesse álmait dalról, szerelemről . . . Egymásután vonulnak el előtte azok a jól ismert alakok, a kik mindmegannyian vele éreztek, a kik annyiszor kerültek irónjára, báltermekben, hangversenyeken, estélyeken, szinelőadásokon ragyogóan, tündökölve, selyemben és kacagva. És most, halkan, komoran, mély gyászba öltözötten vetnek még egy pilantást a költő kihűlt tetemére, a ki az elvonulókat már nem látja, lelke már odafönt van, a hol nem érezni semmit a földi érzelmekből. Komor, őszi a hangulat. A természet