Esztergom és Vidéke, 1901
1901-09-08 / 72.szám
ESZTERGOM és VM£ A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGAINAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. Megjelelik Vasárnap és CSÜtÖrtÖkÖB. Szerkesztőség és kiadóhivatal: ^triz^Z AR AK : = FELELŐS SZERKESZTŐ MUNKÁCSY KÁLMÁN (hova 8kézlratolc ' 8löflzetésel[ ' Dylltlerelc és mm * m * m iJftiA™ "-~_ ^~^ 1 6 k!?' - flí" ^^^= ÉS KIADÓ: " Széctje^yi-tér, 330. szánj. Negyed évre ^ u 3 k0r- ~ W ' ^ 4 Kóairatot nem adónk vl«sa. |^ A holnapi ünnephez. Esztergom, szeptember 7. Ezekre a félős, szomorú, visszatérő álmokra gyermekkoromból jól i emlékezem. Csak meg-megmozzant i az ablak valami szárazan recscsenő, j sistergő koppanással Tudtam, hogy ] megint a csúnya fekete madár kisért. Megkerestem. Csak kóválygott, azután letelepedett egy házon. Már nem volt fekete ; két szeme ízott s lassan sárgáspirosra kristályosodott át egész teste. És belevágott csőrével egyszer-kétszer a te-! tőbe. A második percben már dia-1 dalmasan iílegve-billegve, kéjjel für-1 dött a lángfürdőben. Gyűlöltem. Ha • kitekerhettem volna a nyakát 1 Sirtak, kiabáltak, futkostak mind. Es akkor jöttek valahonnan nagy sietve idegenek; egyforma ruhában, mint a katonák, furcsa fegyverekkel. Ezek nem sirtak, nem futkostak, hanem nekimentek egyenesen a csúnya madár fészkének s elpusztították azt. Amint ezek a látások emlékezetemben maradtak, úgy megmaradt a becsülés, az áldozatkészség, minden alkalommal való szives elismerés azok iránt a férfiak iránt, akik önzetlenül, mindég veszedelemnek kitéve őrködnek felebarátaik életés vagyonbiztossága felett s éppen ezért tartom a mi derék tűzoltóink laktanyájának holnapi felavatását, ha az nem is oly momentuózus, nagyszabású, mint volt tavaly hatalmas új kultúrpalotánk megnyitása, a Kolos-kórház alapkövének letétele, ezért tartom közünnepnek, amelyben megelégedett örömet kell éreznie minden esztergomi polgárnak. í A felavatandó kis telep nem épült fel minden nehézség nélkül. Nem mintha a polgárság bármikor ellentétben állott volna a tűzoltótestülettel. A mi tűzoltóink soha sem voltak afféle aranygalléros, kiglancolt operette-alakok. — Hanem sok oka volt ennek ! Mindenekelőtt nehéz, terhes anyagi helyzetünk. S a tűzoltó-laktanya kérdése — az iparbanki telep felmondatván — az egyesítés után, éppen akkor vált aktuálissá, mikor már beleélveztünk a száz percentes pótadóba. Folytonos sürgetés tárgya bár volt a tűzoltótestület részéről egy kaszárnya létesítése, de a helyre nézve maguk se tudtak megegyezni. Eközben több tüzeset bajai után, — amelyek java része túlzottan lett tárgyalva — a közönség régi nagy szimpátiája, sőt büszkesége tényleg megcsappant az egyesület iránt. (Mert volt ám az minta-tüzoltóság is s adja Isten, hogy mielőbb újra legyen !) A működő tagok nem tartottak össze, a gyakorlatok elmaradoztak, új erők toborzására ki sem gondolt; a katonaság, Párkány pár erősebb orrot adott a miénknek. . . A közönség nem akart hallani semmi ujabb pénzáldozatról. »Hogy a szertáros mulasson talán«, mondogatták. A főparancsnok és a vezetők nem tagadták a stagnációt, a kedvetlenséget, de be is bizonyították, hogy jelen állapotban, amikor az eszközök szerte-szét szórvák s alig hozzáférhetők, amikor veszedelem esetén, dacára, hogy Duna menti város vagyunk, vizhez csak roppant lassan s kinnal tudunk jutni, eredményes munkásságot nem is ígérhetnek : — Víztorony, laktanya, mondották, -— külömben szét kell mennünk. Es ez utóbbi szavak kissé már gondolkozóba ejtették a közönséget, mert könnyen kiszámíthatta, hogy a fizetéses tűzoltóság nem a pótadó apasztására szolgálna. A tűzoltóknak a véletlen kedvezett. Mondottuk, hogy a kaszárnyaépítést sokban a telekkérdés is hátráltatta. Egyszerre azután Dóczy főparancsnoknak szeme megakadt a viszontagságos multu duna-utcai telkeken : »Nini! Sem erre, sem orra nem kellettek, mert közel a víz, hát lefoglalom én! Mert közel a viz !. . .« ta „Esitergom és Wat tárcája. Kesergő. Gyere" hozzám / Halljam hangját Hegedűdnek. Hadd sirassa boldog álmát, Rég elveszett boldogságát A szivemnek. Úgy ! Úgy l Lágyan, bánatosan Mintha nyári alkonyatban Szellő súgást, Gerle bugást, Szivem fa jó dobbanását Hallgatnám. — Múltnak árnya Köd ruhába Megtört szárnynyal Lassan szállva Jön felém. — Most szilajon l Rezgő húron, Szenvedélyem zúgjon át, —• . Vesztett hitnek kínzó átka, Vad, viharos vész világa Recsegjen a húron át. — Járja át a hegedűdet A kín, mely szivemben éget; Lázas álma, Kínlódása ' Hadd zokogjak. Mint az ősz viharja zúgjon Kihűlt, hervadt, hideg tájon, Mely a sárgult leveleket Tépi, rázza, Dobja sárba ; A kik annyi szines éltet Sírba visznek, Eltemetnek. — Hallgass, hallga* . . . Minek annak síró nóta, Kinek hangját, Zokogását Résztvevő szív úgy sem hallja. — Kinek szivén annyi ábránd, Elpusztító vihar járt át. — Dalhoz szív kell Érzelmekkel. Kitől annyi fényes álmot Ez az élet elharácsolt, Kire jó szó Szánva hangzó Sohse szállott, sohase , . . Minden vágya, Szive lángja Mélyen, régen temetve. — Minek volna nóta annak, Kinek temető az élet! Sírra, sírok domborulnak. Hát én miért, mért is élek 1 . . . Ipolyság, 1901. szeptember I. Einczinger Ferenc. Sz úszómester. Irta: HEIMER ISTVÁN. I. Sárga szalmakalapos emberek prüszköltek a sötétzöld vízben. Jólesően és telhetetlenül nyújtózkodtak, simogattatták magukat a hűs vízzel. Egy csomóban néhány gyerek nevetve verdeste tenyerével a hullámokat, apró, szivárvány színű csöppeket feccsentve szét. Zöld volt minden: a kabinok, meg a vízi kabinok mögött néhány poros fa. Égette, pörkölte a nap a deszkaalkotmányt, meleg, nehéz vizszagú párákkal szítta tele a levegőt. S'inte különösen hangzott a nagy nyugalomban a víg sikoltozás. A felhőtlen ég szélén valami aranyos szín vibrált. Fönn, a rácsos ruhaszállítóban a mángorló gép zörgött. Az úszómester elnyúlva döít a rúdra. A rúdon kötél lógott, azon kapálózott egy gyerek : azt tanította. — E egy kettő . . . egy, kettő — mondta monoton, vontatott hmgon. — Nem jól van . . . II. Ellenzős fehér sipkáját föltolta, megtörülte a homlokát. Barna, ráncos arcát majdnem egyszínűre égette a nap fakó, nagy bajuszával. Nem igen beszélt. Bizalmatlan volt, míg cigarettával meg nem kínáltam : akkor barátságába fogadott. — Meleg van — mondta — majd elájul az ember. Összehúzta szemét, a szemszögleténél legyező formára futottak össze a ráncok. Nézte a sikoltozó, nyüzsgő testeket, azután a levegőbe fúrta tekintetét. — Délelőtt, különösen. Az ember egy cigarettát se szívhat el. Fürdőzők jöttek, felugrott ; azokat kellett kiszolgálnia. Azután jött csak vissza. — Sok a munka. Délután még csak bírja az ember. De délelőtt , . .! Akkor sok az asszony, meg a lány. — Az ctak könnyebb — mondtam neki. — Könnyebb ? . . Dehogy. Elfárad benne az ember. , . . Kövér asszonyokat kell a rúdon tartani . . . Rámnézett, mosolygott, furcsán, keserűen, tudatlanul is. — Kimerült benne az ember. Különösen, mikor az ővet rájuk teszem. Odaállnak elém, a ruha rájuk tapad. Meg kell fogni őket, a hónuk alatt . . . Nagyon rossz az! . . . | Az emberi törvények az úszómesterre l is úgy vonatkoznak, mint rám, mint egy j kosárfonóra, kötélverőre, vagy miniszteri titkárra. Miért ne lehetne ez szerelmes j egy szép tanítványába ? j — Maga szerelmes. — Szerelmes ? . . . — Rám nézett, | meg az égre. Nem értette. — Szerelmes? — mondta még egyszer. Fölhúzta a vállát. — Nem tudom. De mégis sejtett valamit. — Jár ide egy asszony, Nem tu. dom ki. 1 — Szép? — kérdeztem.
