Esztergom és Vidéke, 1901

1901-08-04 / 62.szám

ESZTERGOM és VIDÉKE A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGAINAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. MeáJ

c

l

ei

>ik Vasárnap és csütörtökön. Szerkesztőség és kiadóhivatal: ^Ö™^ ÁRAK ; = FELELŐS SZERKESZTŐ MUNKÁCSY KÁLMÁN (hova a UMiil eIo

"

flZ6íéSflk, nyiIÍM és hlrdetéS6lc nmm icéném- - - - 12 kor. - ŰI. _ ÉS KIADÓ : ' Széc^eiiy i-tér, 330. száin. Fél évre— — — — — 6 kor. — fll. Neeyed évre — — — 3 kor. — fii. -, M . , , , , , „ „. Kéziratot nem adunk vissza, í-*Egyei teám ára: 14 fll. A magyarnyelv vármegyénkben. —1896—1901. — Esztergom, augusztus 1. Midőn Vargyas Endre kir. tanfelügyelőnk szűkebb körben kifejtett székfoglaló beszédét tartotta, kiváló súlyt helyezett arra, hogy Esztergom vármegyének idegenajkú községei lehetőleg gyors tempóban megmagyarosodjanak. Ahhoz, hogy e célt megvalósíthassa, legelsőbben latba vetette a kormánykörökkel való befolyását és összeköttetését a népben, hogy onnét megfelelő anyagi támogatást tudjon szerezni, melylyel a cél sikerét biztosítani képes leend. Ennek révén sikerült is neki 50000 koronát a vármegye iskoláinak javára és támogatására kieszközölni. Igy felfegyverkezve megindult a hódító munka. Szinte csodálattal vettük tudomásul, hogy akarati elhatározása mily hasznos, mily gyüHz .Esiterp is léle' tárcája A francia baba. Irta: Heimer István. Siratok ... Egy szegény ichthiosaurust, a ki bolond fejjel megmaradt a világba és élt, bár nem nagyon akart. Egy selyemruhás — de rongyos — trubadúrt, a tizenkettedik századból, a ki valahogyan, de akarata ellenére belecsöppent a tizenkilencedik századba. Nem bánom, ha bolondnak is mondanak, a miért kikaparom ezt a penészszagú csudát, a ki egyszer csak avval lepte meg az emberiség egy szűkebb körét, hogy meglőtte magát. Se szólt, se beszélt, csak elhatározta, hogy nem fog élni. Bolond volt, ijesztően, iszonyúan nagy bolond. Nem csak most — a prózai és vöröshajú században — nevették ki, de a penészes — és tizedik századbeli — kollégái is kinevették volna. Pedig azon urak az akkori szép, bolond és parasztos divat szerint a szerelemtől megveszve az ideáljaik mosdóvizét itták. A vallomás és tervek. Szürkés sötétségek és ábrándos hangulatok — az est kellékei — bútorozták a szobát és egy — közköltségen szerzett — szőnyeg, a mi házieszközöket képviselte. Itt vallott az öreg, hogy szerelmes. Az ideális, nagyon fiatal — de azért mölcsöző állapotokat hozott felszínre. A községek, főleg ahol a magyar elem terjeszkedése eddigelé szűk korlátok köze volt szorítva, új iskolák és tanítói állomások rendszeresítése által egészen átváltoztattak s csakhamar meglátszott, hogy a magyarosodás eszméje rohamos lépéssel halad előre. Es ez igy van helyesen ! — mert inkább a magyarság közé ékelt idegen nyelvűek megmagyarositását hajtsuk végre, a hol a magyarnyelv szükségét, mondhatni nélkülözhetlenségét lépten-nyomon érzi az idegenajkú nép, — tehát a magyarságba való beolvadásra meg van bennük a hajlam, a készság, s igy a végrehajtásra kínálkozó módok elől nincs okuk kitérni, hanem előszeretettel karolják fel az érdekükben munkálkodó irányzatot. Mit ér az, ha időben sikerül Árvában, Túróéban stben egyes magyarosító telepeket, várakat nyernünk, amelyet — esetleges magárahagyatottjó — fiúk, a harminc forintból tengődő ujságirócskák megrendülve bámulták az öreget. Hallgattak, az öreg házasságáról gondolkoztak, az állásról, a mire az öregnek szert kell tenni. Bár hiába, mert a nőnek férje volt — bankár — erős ember. De ők nem tudták és így dicséretet érdemelnek. — Újságot fogunk alapítani. — Szép, nagy újságot. Csak mi szerkesztjük. — El fog terjedni, rengeteg haszon lesz belőle. — Hogyan kezdünk hozzá ? — kérdezte a jogász. Elhallgattak, erről sokafgondolkoztak, mindig ebben zápultak meg a szép tervek. Ez az újság már régen kisértette őket — ébren és álmukban —ettől várták anyagi téren a föllendülést. — Részvénytársaságot alapítunk — határozták. Mindjárt szervezkedtek. Az öreget, mert komoly volt és tekintélyes, mint a karnak urai nagy Buddha, — de kisebb arányokkal — megtették főszerkesztőnek. De jogászukat megesküdtették, hogy az indítandó lapba nem fog verset írni. Azonban egyelőre fölfüggesztették az • újság ügyét. Hamarosan pénzeket kellett ' szerezni, a mivel az öreget fürdőre küldhessék, az asszony után. i Szerelmes részletek. ! Tulajdonképen reggel felé volt, — a búcsú éjjelen — és hűs idő, keletfelől, j valahonnan, megvilágosodott az ég. | A mint jöttek a világos piros suga!

rak, az öreg szivéből is kiömlött a sok ságában — az idők árja ismét a régi népcsalád sorompója közé szorithat. Szeretjük inkább látni, ha pl. a magyar Bajna, Nagysáp, Tokod községek közé települt Dorogh, Csolnok, Leányvár, Dágh, Kesztölc, Csév községek lakói hazánk édes nyelvén fogják egymást üdvözölni és megérteni. Hogy pedig ez minél előbb létesülhessen, nem szabad Vargyas Endre kir. tanfelügyelő előretörő munkáját sem kicsinyleniink, sem akadályok által lassítanunk ; hanem vele kell munkálkodnia minden becsületes magyar hazafinak, akinek szivét lelkét a magyarosodás eszméjeért — járjon az talárban, bíborban, vagy díszmagyarban — nem csupán szóban és üres szólamokban, hanem valódi kétségbevonhatlan tettekben lássuk felbuzdulni és minden kedvező, kínálkozó alkalomnál megnyilatkozni. Halhatatlan hazánkfia: Kossuth Lajos, egyik emlékiratában említi^ sugaras, égető, kínzó, bolondító fényesség. Azt gondolták, hogy templomba vannak homályos gót ívek alatt és tarka üvegeken szűrődik át a meleg színekre megfestett fény, mikor az öreg beszélt. — Odaülni a lába elé. Fehérbe jár, mindig battiszt ruhákban és az szép. Csöndesen voltak, cigarettáztak. Különös, édes és fölemelő meghatottság [fogta el őket. — Megcsókolni. Eléje borulni és úgy csókolni a fehér bőr cipőjét, a battiszt szoknyáját. Nem a száját. A kezét, a kezét, gyerekek, a mi tele van szőve kék erecskékkel, puha, keskeny és illatos. Nem az ajkát, csak a kezét, föl se nézni rá, csak imádkozni . . . Ha sok pénzem lesz, megfestetem. Csupa gyöngyvirág közé, kibontott hajjal. Az a haj, gyerekek ! . . . De mégsem. Nem tudják azt megfesteni, mind szamár a piktor és gazember . . . A tulajdonképeni szerelem. Ezeket még a búcsúlakomán szavalta, később a vonaton elismételte és a fürdőben elmondta az asszonynak. — Mondja, hogy szeret. Csókolja meg a kezem. Az asszony súgta. A kis, fehér, vékony — battiszt ruhás — asszony, a bankár felesége, a ki szerette az öreget, mert más — egészen más — volt, mint a többiek. Az öreg csókolta. A kezét, a vézna, puha, illatos kezét, a mi vékony erecskékkel volt teleszőve, a fehércipős lábát, a battiszt ruháját és sugdosott az szony ölébe forró, lángoló vallomásohogy mindaddig, mig magyar nemzeti nyelvünket az idegenajkúak leánynevelésébe át nem plántáljuk, s azoknál meg nem szilárdítjuk, hiú ábránd marad azon vélemény, hogy valamely idegennyelvű községet megmagyarositottunk. Általánosan elfogadott szokás az nálunk Magyarországon, hogy a fiú nevelésére sokkal több súlyt s gondot fektetünk, míg ellenben a leánynevelést az előbbinek rovására szinte elhanyagoljuk. A réten libákat legeltető leánykákat csapatostul látunk, avagy a házak előtti téren dajkaként szerepelnek ép akkor, midőn a fiútestvérek az iskola falai között élvezik az oktatást. Arra, hogy magyarosodásunk tartós lendületet vehessen az idegenajkú népcsaládokban, meg kell szívlelnünk Kossuth Lajos jósszerű figyelmeztetését, illetve megjegyzését. Lépjünk csak be egy idegenajkú községbe, melyről azt mondják, hogy kat. Nagy, izgatott szenvedélyben súgta: — Szeretem. Emberek jöttek a fehér kaviesos úton. — Vigyázzon. Eresszen el. — Nem. — Meglátnak. — Hadd lássanak. — Félek. — Ne féljen. A térdét átölelte, szeretett, mintegy vad, brutális állat, és járt utánna gyilkos, bolond és ostoba trubadúr szerelemmel. Csókolóztak sokat, sokszor, sokáig. — Nézze. Hogy égnek a hegyek, milyen piros színt izzadnak. Az ég is, levegő is. Valami túlvilági tűz viszfénye, valami földöntúli, iszonyú, tűzé, az én szivemé. Nézze. — Sokszor láttam. — De szép. Az asszony ptttyesztett a piros, gömbölyű ajkán. — Unalmas. Tegnap is így volt, tegnapelőtt Ís, azelőtt is. Mindig így. És akkor már csúnya. Az ideges sovány kezén csörgette az arany kígyóját. Összeborzadt, fölugrott, hirtelen megsimogatta a haját. — Hűvös van. — Ne menjen még. Olyan jó itt. — Fázom. Jöjjön. Ideges, száraz hangon mondta mégegyszer: — Mindig így volt. Unalmas. Álmodozó, vontatott hangon beszélt, gyónt-e, vagy csak azért mondta, hogy beszéljen, tán ő maga se tudta.