Esztergom és Vidéke, 1901
1901-07-07 / 54.szám
ESZTERGOM és VIDÉKE A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGAINAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. Me&elei)lk Vasárnap és CSÜtÖPtÖkÖn. Szerkesztőség és kiadóhivatal: p L 6rizH^ ÁRAK : ~ FELELŐS SZERKESZTŐ MUNKÁCSY KÁLMÁN (H6¥A A MLLMT * ELÖFLZETÉSEL[ ' NYILTTER6K ÉS HIRDEÍÉSEK UMM B*"™" " - ~ - ~ - ~ - ! s kíí - £* ÉS KIADÓ! ' Széct^oyi-tér, 330. szánj. Ne>gy«d évre — — — S kor. — fii. Egye* «*«» ára: 14 fll. Ké * lr »*°* «••» via«a. .«~| A szélcsend ellen. Esztergom, július 6. Megfigyeltük ismerőseinket, különösen azokat, akikről tudjuk, hogy a közügyek, a politikai élet kialakulásai iránt állandó érdeklődéssel viseltetnek. Megfigyeltük őket amint nap nap után a kocsmában, a kávéházban kezükbe veszik megszokott lapjukat. Mondhatjuk, nem maradt vezércikk olvasatlanul, amely bármely nexusban az elkövetkezendő választásokról szóllott, elolvasták a jelenlegi országgyűlés minden nekrológját, a legkülönbözőbb temetési határidővel, de főleg nem maradt olvasatlanul a »Választási mozgaltnak< rovata, amely immár minden napilapban, bár még vékony terjedelemben, szerepel. És hogy megtudták, hogy Kisküllő-Csellingéren a gyógyszerész összehívta a függetlenségi polgárokat s azok nagy lelkesedéssel jelölték a körorvost, alig akad közöttük egy, aki letéve a lapot, részben ingerülten, részben méltatlankodva meg ne jegyezné: — Mindenütt van már mozgalom az egész országban, csak nálunk nincs. Mert a doroghi csak nem megy mozgalomszámba . . . Ha a választók ama része, akik a választást majálisnak tekintik, amelyen nemcsak hogy ingyen tele eszik-isszák magukat, de a zsebüket is kibéllelik, ha ez a éhes had türelmetlen, sietősnek tartja valamelyes »kiadó« mozgalom kezdeményezését, azt nagyon természetesnek tartjuk, de csodálkozunk azon, hogy a konkluzóban megegyeznek velük azok a férfiak is, akik a közügy komoly, becsületes szolgái s akiktől teljesen távol áll minden hátsó gondolat. Csodálkozunk most, amikor már bizonyossá vált, hogy az országgyűlés feloszlatása október második fele^előtt be nem következhetik. Nem értjük tehát sem a megütközést, sem az aggodalmat vármegyénk politikai szélcsendje miatt, habár elismerjük, hogy a jelenség, mint nálunk szokatlan, kissé meglepő. De hasznos és indokolt. Mert annyi józan taktikát fel kell téteteleznünk a törvényhozó urakról, mint ép a napokban fejtegette egy pondéra ns fővárosi lap, hogy »hónapok kai a választás előtt nem vesztegetik el puskaporukat s felesleges tüzek gyüjtásávai nem csalják kerületeikbe az éhes jelöltek bogárhadát.* Amelyekről a lapokban olvasunk, nem választási mozgalmak azok s kár is volna, ha ilyen korán indulnának meg. Elvégre nyugalmunkat, ameddig lehet, kímélni kell s a nyár sürgősebb és kivált hasznosabb munka elé is tudja állítani a a választókat, mint a milyen a korai választási mozgalom. Azelőtt volt még benne ráció, tudjuk miért, hogy a választók, vagy legalább a kortesek szivesen láttak, ha a cécó minél hamarább kezdődött, De ma az efajta munka nekik se használ, a jelöltnek se jó. És mindenképen tilalmas. Mit érne tehát, ha kölcsönösen beugratnák egymást a jelöltek és választók ? Mit érne* ha a választók elhanyagolnák, a jelöltek pedig kockáztatnák a maguk dolgát ? Semmit sem érne. A választásokig még nagyon sok történhetik. Addig tehát minden választási mozgalom meglehetősen problematikus értékű s legfeljebb jó kombináció, mert az össze is dőlhet. Egy véletlen szellő halomra döntheti. Ha régi képviselők beszámolnak, az érthető, de ha uj jelöltek már most, sőt hónapok óta állanak lesbe a verébre, amely csak késő ősszel lesz megfogható, ez bizony elég naiv taktika s komolyan venni alig szabad. Pláne mikor olyan zajjal állanak lesbe, hogy az Budapestre is elhallatszik. Hát van valami zaj, de azt nem kell választási mozgalomnak nevezni. Legfeljebb a zöld jelöltek járnak már a kerületekben s most kiabálb .Esiterp is Vidéke* tárcája. Macskák. Irta; HEIMER ISTVÁN. I. Az ember — Bálint — mikor még csöpp kis féreg volt, ott kucorgott az ágy végén, a sarokban. Mikor megszületett, még akkor került oda, azóta volt ott a lágy, meleg rongyok között, a puha feketeségben - és élt. Nem nagyon, de meglehetősen, mert vágyai még nem voltak. Itt, a puha, ábrándos nyugalomban — már akkor is — elábrándozott Bálint. A nagy fejét leejtette a vállára, nézett. Sokáig, igen komolyan, mereven, meg se rezdült a pillája. Fölkapta a fejét. Egyszerre csak fölnevetett. Hirtelen, váratlanul . . . Egy asszony is volt a szobában. Egy sovány, kócos, fekete ideges asszony. Azt nem szerette Bálint. Sírt, sírt ha látta . . . Az anyja volt, de még akkor nem tudta ezt. Nem is tehetett a dologról, még nem ismerte, még nem volt tisztában az erkölcsi fogalmakkal. II. Bálint nagyobb lett. A sovány asszony odajött hozzá, egy barna cserépbögrében fakanalat és ismeretlen, nyálkás leveseket adott neki. — Ebéd. Egyél, — mondta üres hangon a lompos asszony. Bálint evett . . . Homályos sejtelem támadt a szivében, fölébredt benne az egyedüllét érzete, sejteni kezdte, hogy a világon más is lesz, többen is lesznek, nem csak ő, meg az élesarcú asszony . . „ Csakugyan, voltak. Furcsa, csöpp fehér teremtés mászott oda a sarokba, hozzá. Még egy kissé bizonytalanul járt — úgy látszik — azért ! inkább négykézláb mászott. j Egy kissé ijedten nézett a komoly ' emberre . . . Bálint mosolygott, megsimogatta a fényes haját. Nem volt szép haj. Fehér, mint a kenderkóc . . . Hamarosan egy macska ís odakerült. Apró, tarka, rózsaszín talpú; a nyakán kék pántlika. A lány az ölébe húzta. — Enyém . . . enyém — motyogta erőtetett, kemény hangon és Bálintra nézett. Azután megfogfa és odatette a Bálint Ölébe. — A tied lehet — ilyenfélét mondott. Csak ilyenfélét, mert tisztán beszélni nem tudott. . . . Bálint ezentúl gyakran, mindig mosolygott és a bögréből ketten ettek. O, meg a feketetarka, rózsaszín orrú, hegyes íülű macska. III. Bálint megnőtt, ember lett. A világban vasat öntött és igen jó, hasznavehető gépnek bizonyult. A világban csak gép volt, lélektelen gép. A lelkét mindig otthonhagyta, a sarokban. — Ni, megjöttél ? — kérdezte a macska — a kék pántlikás — Bálinttól. — Meg, — mondta Bálint és boldog volt, hogy itthon lehetett. — Csakhogy végre. Olyan unalmas volt itthon . . . — Ott még rosszabb, nagyon rossz panaszkodta Bálint a macskának. — Csupa vaspor, csupa feketeség, piszok minden, Zörögnek, mindig, mindig . . . Gondolkozni sem lehet. — Ez, ez fájt legjobban szegénynek . . . A macska beleakasztotta körmét a nadrágjába, nyújtózkodott, tépte dorombolva. Alighanem azt mondta : — Éhes vagyok. Akkor Bálint ebédet főzött, a bögréből ketten megették, azután csak nézett a vastag semmibe tágranyilt szemekkel. Éltek nyugodtan, éltek csöndesen, nagy volt a boldogságuk, jó barátokká lettek, Bálint, meg a feketetarka, rózsás orrú macska. -— Gyere a sarokba, — hivta a macska Bálintot. Nem szóval, ámbár lehet, hogy megértették egymást. Különösen télen, ha nagyon nagy volt a feketeség . . . Odaütötte a piros orrát Bálint arcához. Beszélt neki — talán — a kisgazdájáról, a szelíd, a kenderhajú, csöpp leánykáról. IV. Nem tudta, igazán nem értette Bálint, hogyan történt. ' Meg se áttal, meg se nézte, egyszerre csak eléje került és elvétette magát Bá: linttal. Szép se volt. Mindig szürke, vastag nagykendőt hordott, az arcából alig Játszott valami, csak egy kis vörösség, az j a haja volt. Néha két fényes pont csillant meg a vörös haj alatt — zöldes, ' égő fénynyel; — az lehetett a szeme. Ránevetett Bálintra, mikor elment mellette. Sokszor, mindig taláIko?tak ezután . . . — Szeretlek — súgta Bálint. Arra gondolt, milyen jó lesz ott, a fekete, I puha sarokban, ketten . . . i — Szeretlek — mondta még egyszer. I A lány nevetett. Nem mondott semI mit, nevetett. Halkan, gúnyosan, diadal[ masan, | Bálint megfogta a derekát. A lány I arra is nevetett. , Akkor Bálint megcsó| kolta. j Összerezzent. Soha még lányt meg nem csókolt, most először . . . Forró i .volt a csók, édes, égető; csupa túz lett ! a vére tőle. A vágyak, — a hosszú téli estéken a sarokban szőtt ábrándok — mind, mind ott kavarogtak a fejében, ott suttogtak a fülébe, belekapaszkodtak minden idegébe, rángatták, odaszálltak a fejére, elbódították . . . Megölelte a vállánál. Alább csúszott a keze, a nagykendő alá, a lány karcsú derekához. Megszorította; majd széttörte. A lány belesimult, belefeküdt a karjába, mint egy macska, egy puha, hi-
