Esztergom és Vidéke, 1901
1901-06-13 / 47.szám
ESZTERGOM és VIDÉKI A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGAINAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. Megjelelik Vasárnap és Csütörtökön. Szerkesztőség és kiadóhivatal: ^őrizB^ ARAK : = FELELŐS SZERKESZTŐ MIJIÍKJICSY KÁLMÁN (HOVA A KÉZIRATOK ' FLLÖFLZ6TÉS6 *' BYILTÍFLREI[ ÉS M * IM IMMI rá*?™- " - ~ - ~ - " - l l III' - m ^^^= ÉS KIADÓ: S^éc^e^yi-tér, 330. szánj. Negyed ém — — — 3 kor. — öl. s 4 _... Egyes szám ára: 14 fii. ~»* K** 1 "*^ »•« »«H „Szeressük egymást l" Esztergom, juniús 11. A közelmúltban két — egymással külömben egyéb téren egészen ellentétes — helyi lap foglalkozott komolyan és szomorúan a helyi társadalom bajaival s tapasztalatuk, szemléletük úgyszóílván teljesen megegyezett, amint a tünetek feltárásában, az okok kifejtésében is alig volt a két cikkíró között eltérés. E körülmény is igazolja, amit mindnyájan tudunk, látunk és érezünk, legfeljebb tagadunk, hogy társadalmi életünk nem egészséges s különösen az utolsó Öt-hat évben betegesedett el. Krónikus baja pedig az általános szeretetlenség. Az immár idült bajnak orvoslására ember, idő és energia kell, de keresztülvihető s e fontos és aktuális témával, a szerkesztőség engedelmével, óhajtanék még foglalkozni, ezúttal azonban csak per tangentem érintettem, amennyiben mai kis kirándulásomat nem az egész városba, hanem csak a városházára rendezem. Oda először, mert tényleg ez az ódon épület volt az, amelyben és amely körül a szeretetlenség erősebben először jelentkezett, amely a folytonos támadások, gyanúsítások, személyi pletykálkodások kiinduló stációját képezte és képezi ma is, ha már konkurrenciával kell is küzdenie. Az elsőség e szomorú dicsőségét pedig a tisztikar maga magának köszönheti. Igaz, hogy azok az idők rossz, nehéz idők voltak. A képtelen vezetőség alatt egyre-másra olyan dolgok történtek, amelyekről megbélyegzés nélkül nem nyilatkozhatott a közvélemény s melyek méltán háborítottak fel minden polgárt, aki a közjót szivén hordta. S hogy az ily fej mellett egyes tagok is nagyon tökéletlenül, vagy sehogy sem fungáltak, az is csak természetes. Hogy azomban a városházát oly helynek kezdték tekinteni, amelyet csak kerülni jó, mint a vesztegzárat s egyes tisztviselőktől úgy húzódtak, mintha leprás betegek volnának, hogy városházi baklövéseken, mulasztásokon, botrányokon rágódott még a zöldséges kofa s az unatkozó fiakkeres is, azt a városi tisztviselők éppen maguknak, egyes tagjaiknak köszönhették. Mert közöttünk dühöngött s részben ma is meg van : a legnagyobb szeretetlenség. Kollegialitás ismeretlen fogalom volt, egymás gyengeségei iránt elnézést nem ismertek s mikor a támadások megkezdődtek, nem állottak össze, nem vállaltak szolidaritást mindenféle rosszakaratú támadóval szemben, de sőt egyesek maguk váltak a támadók kárörvendő informátoraivá s ha csak valami kis hibát megtudtak a kollégáról, siettek azokhoz, akik* ről tudták, hogy eleven telefon-hírmondók azzaí az előnynyel hogy nagyítani, torzítani is tudnak. »Engem ütöttek; üssék a másikat is,f ez vált jeligéjükké. Es elsugtak-olyan dolgokat, amelyek elhallgatása nem hogy a közérdek kárával járt volna, de a kötelességtudás s a közérdek éppen követelte a nyilványosságtól a hallgatást. Ez a indiskréció minden vonalon mutatkozott, oly annyira, hogy még a tanács egyik tagja is határozottan [fellépett hogy nem ő a fecsegő. Es ez nem is oly régen történt. Igy történt azután, hogy a városi tisztikar tekintélye nagyon megfogyott s nehezen is reperálódik. Igy történt, hogy a képviselőtestület egy része ma is azt hiszi, hogy a tisztviselők csak arra valók, hogy a nekik adott kenyér vagy ötven percenttel szerepeijen a pótadóban. Igy történt, hogy amikor a legutóbbi polgár mesterválasztás alkalmával a tisztikar tömörülni, érvényesülni próbált, a képviselőtestület egészen elhűlt ennyi merészségen. Igaz, hogy a tisztviselőkar meglehetősen heterogén elemekből áll, de ez, többé-kevésbbé — így van minden korporációban. S hogy ezért lehet Összetartás, nem kell példát távolban keresnünk. Csak nézzük meg az állami, a vármegyei, a katonai, tisztikart. Szolidaris, összeforrt, kollegiális; egy a másért. Oly jellegű indokolatlan támadások, milyenek e pár év alatt egyes városi Emlékszeme rája? EmUkszel-e rája ? óh, én jól emlékszem . . . Csendes nyári este borult a vidékre Es mi 'önfeledten, kart a karba öltve, Álmodozva néztünk a csillagos égre. SzellS suttogása, madarak danája Enyelgett köröttünk % — Emlékszet-e rája ? Emlékszel-e rája; — Hogyne emlékeznél. . . Akácfa levéllel jósolgattál nékem : Szeret ? Nem ? S a többi . . . Hány esztendő kell [még? . . . Lármázó vizinép úszott át a légen . . . Te szóltál: «Mért nincsen az embernek szárnya ? Oly jó volna ott fenn* . .. Emlékszel-e rája ? Emlékszel-e arra, a mit akkor mondtam ? Te mesének hitted s kinevettél érte. Aranyos, jó kedvvel meg is fenyegettél S enyelegve mondád, ne beszéljek félre . . . Aztán belekezdtél abba a nótába: „Tied leszek róisám ..." — Emlékszel-e rája? 4 Emlékszel-e rája ? — Köny fakadt szemembe Es te letörölted kicsi kis kezeddel . . . Olyan voltál, mint a vigasztaló angyal, A mint rám tekintél ábrándos szemeddel. Csillag hullott ekkor le az éjszakába . . . Valamit mondottam . . . Emlékszel-e rája ? Emlékszel-e rdja ? — De minek is kérdlek ? Minek, a mi elmúlt, újra felidéznünk ? Mi szerettük egymást, de el kellett válnunk S most feledni vágyunk . . . Ez a mi reményünk . ., — Táros csillag hullott le az éjszakába — En ezt megjósoltam . . . Emlékszel-e rája ? Simon Miklós. II mult. Irta: ; HE 1 MER ISTVÁN. I. Mikor Herendi Géza elvette Vér Margitot, Balázs Béla végleg elhatározta, hogy ő szerencsétlen ember. A végletekig el volt keseredve, kezdetben komolyan foglalkozott az öngyilkosság eszméjével. Az esküvő utáni hét bizonyára aranybelükkel van fölírva az » Oroszlánc vendéglős könyveiben. Soha senki annyi pezsgőt meg nem ivott, soha annyi és oly keserű könnyeket senki nem hullatott még a vörösképü vendéglős bámuló orcáira. Egy hétig Balázs Béla nem volt józan állapotban. Mikor azután egy reggel iszonyú fejfájással és botrányosan józanul fölébredt, nem szólt senkinek, el nem búcsúzott senkitől, csomagolt és lement a parasztjai közé. Volt a közelben egy kis birtoka, elment oda parasztnak és vüággyűlölőnek. Igen jó hely ez, ha az ember feledni akar ... Megundorodott a várostól, kínozta a vígság, keserűséggel és világgyűlölettel telt el, megvetette az embereket, a kik még küzdenek és szeretnek. Kicsinylően és fájdalmasan mosolyogta le az ostoba emberiséget. Haragudott, hogy a nap most is csak úgy kél és nyugszik, mint azelőtt, semmi sem akarja észrevenni a csalódott szerelmes Balázs Béla fajdal; mát. Pesszimista lett, mint a csalódott ! szerelmesek legnagyobb része . . . ! A falujában azután megfogta — nem az eke szarvát, aratás volt — hanem a szénahányó állát. Néhány régi cimborája csak fölkereste kezdetben, de lassan elmaradoztak. Részint ő maga riasztotta el őket, részint azok találták unalmasnak a kis porfészket, meg a savanyú kapás bort. Balázs Béla pedig igen örült, hogy a kedves barátai feléje se néznek. A részvétük bántotta, a jókedvűk meg épen dühbe hozta. Otthon azután csodadolgokat meséltek Balázs Béláról. Paraszt lett, paraszt gúnyában jár és versenyt dolgozik a béreseivel, Szalonnát reggelizik, vörös- \ hagymát vacsorál ... j Elveszett embernek nyilvánították és sokat mulattak a rovására. II. Közben, hogy elmúlt öt év, nem sokat változott a világ. Épen, hogy Balázs Bélát mindenki elfeledte, meg hogy He- j rendi Géza meghalt. Volt hát ideje az asszonynak is Balázsra gondolni. Es mind a ketten titokban arra gondoltak, hogy Ők még boldogok lehetnek. Az asszony elábrándozott. Az a hosszú idő, a mi a mult és jelen közé esett, bájos, kedves románccal vonta be álmait. Homályos rózsaszín fátyolon keresztül ragyogott feléje a mult . . . Balázs Béla megmaradt parasztnak. És neki is elég ideje volt álmodozni. Bebujt az erdőbe, ott mászkált napestig és az asszonyra gondolt. Vér Margitra, a kit még most is szeretett nagyon. Vágyott a csókjára, titokban, még maga előtt is szegyenlette. Este, ha belebámult a fekete égbe, üresnek, hidegnek tetszett előtte a világ . . . Nem a cselekvés embere volt, szenvedésre született. Kínozta magát a gondolataival és imádta Vér Margitot . . . De a szivében megmaradt a dac. III. . . . Bocsánatot kell kérnem magától, Béla, a múltért. Fáj nekem, nagyon fáj, hogy magát megbántottam . . , Remegett a halványzöld levélke Balázs Béla kezében. Nagy boldogságot érzett. íme, az asszonynak fáj a mult, az édes, a boldog mult, a mit 6 annyiszor visszasírt. Hát szereti az az aszszony! . . És kegyetlen gyönyörűséggel szőtte álmait. Most ő került fölül. Hát most ő lesz a kegyetlen. O íogja neki megmondani, hogy nem szereti . , . Hogy elb Menőin íi Vidéke" tárcáia.
