Esztergom és Vidéke, 1901

1901-03-21 / 23.szám

Esztergom lUUi. AAIÍI. eviuiyaiicrzo. azam. uauiuiituK, .iiaiuuua A

Z „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. Megjelelik Vasárnap és CSÜtÖrtÖkÖIl. Felelős a szerkes*té

B

ért; Szerkesztőség és kiadóhivatal: M U N KÁGS Y KÁIÍM ÁN- (Hova a kéziratok, előfizetések, oyiltterek és hirdetések küldendők) ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre — — — — 12 kor. — ül. Laptulajdonas kiadókért: SzécljCI|yi-tér, 330. szán>. Fél évre— — — — — 6 kor. — fll. Negyed évre - - - 3 kor. - fll. DR- PROKOPP GYUIlA- ~» Kéziratot n.m aduuk vi.„a. H«H Egyes izám ára: 14 fll. * A mi kereskedőinkhez. Esztergom, március 15. Itt a tavasz és Esztergom újra tele van német utazóval. Osztrák és cseh gyárak portékáit hozzák s pénzt visznek el értök Ausztriába, Csehországba, A posta minden reggel seregesen hozza a német leveleket az üzletekbe. Ajánlanak mindenfélét, megrendeléseket kérnek. Szintén leginkább Ausztriából, Csehországból, Svájczbóí és máshonnan. Német üzlet Esztergomban nincs. Az esztergomi üzletemberek egy része jól beszél németül, sőt mondhatni, bironyos hajlammal is beszél e nyelven. A más része, a nagyobb része, töri a nyelvet, de ha az utazó megjelenik nála, nagy odaadással és lelkiismeretességgel töri s valósággal hálás érte, ha a tekintetes utazó úr a tört németségért ki nem neveti. Ép igy az irodákban is. Egyesek jól, sőt bizonyos szívességgel leveleznek németül, mások pedig törik a nyelvet, de azért megszületik a , német levél. Újra megjegyezzük, j hogy ez az üzletforgalom bennük a « megrendelőket, a fizetőket keresi német leveleivel. Ez igy megy az egész országbnn s ugyanakkor az országyülésen feljajdulunk, hogy a külügyminiszter, meg a hadügyminiszter nem respektálja a magyar állam nyelvét. A külügyminiszter, meg a hadügyminiszter ezt a magyar állam fiaitól, közöttük az esztergomiaktól is, tanulja. Mert ha egy magyar gyár, avagy kereskedelmi vállalat kifelé üzleteket akar csinálni, bizonyára azon nyelven fordul a megrendelőhöz — akár szóval, akár Írásban —, amely nyelvet azok beszélik. Es tart evégből üzletében német, I francia, vagy olyan — amilyen lejvelezőket, nemkülönben ugyanilyen {

utazókat. | De hogy az idegen gyárak és kereskedelmi vállalatok helyett is ! mi beszéljünk azok nyelvén s mi > I tartsunk a magunk pénzén nekik olyanokat, akik az ő nyelvükön beszélnek, — ez már csak szánalmas szolgálatkészség és őrültség. A magyar üzletviiág ma tisztára balekja a kényelmes idegennek, mely már utazik reá e világismert balektulajdonsága miatt. Vájjon mi történnék, ha egyszer az utazót azzal fogadná az üzletember, hogy >nix dajcs.« ?Esha a német levélre azt irná vissza >Nem értem. Magyarul! < Talán háborút indítanának az ország ellen ? Vagy megszüntetné az az idegen gyáros, aki itt akarja eladni a pórtékáját, a velünk való vásárt ? Dehogy! Először egyet boszankodnék, azután pedig gúnyosan nevetne egyet, hogy végre, végre a magyar balek is észretért, rájött, hogy legalább a maga nyelvét használja, amikor elszedik a pénzét. És egész egyszerűen ő állítana be az irodába magyar levelezőt, és ő keresne olyan utazót, a ki tud maI gyárul. És Ausztria, Csehország, Svájczezer meg ezer gyárában s ezer meg ezer kereskedelmi irodájában egyegy kenyeretlen magyar vérünk keresne kenyeret, alkalmaztatván magyar levelezőül. Ezeknek a szájából most az a trotli szolgálatkészség veri ki a falatot, mely szolgakészséggel esik hasra az idegen előtt s hogy csak véle a saját nyelvén beszélhessen, még maga ád kenyeret a közvetítő idegeneknek. Ép igy az utazókkkal. Ezer és ezer honfitársunk találna alkalmazást az idegen gyáraknál és kereskedelmi irodáknál, a Magyarország területén folytatott üzleti tevékenységben, ha mi magunk oda nem adnók a kenyeröket azoknak az idegeneknek, kiknek a kedvéért törjük a németet. Egy része a haszonnak legalább a mi véreinket táplálná s igy viszszatérne hozzánk. Oly egyszerű ez a dolog, hogy szinte nevetséges tüzetesebben magyarázni, avagy hazafiasabban izgatni mellette. Az .Esztergom íi Vitte' tárcája. Óh hányszor kértem . . . Óh hányszor kértem könyörögve, Egy gondtól ment szabad napot, Amikor csendben, elvonultan, Múzsámmal társaloghatok . . . — Hogy mikor lázas ihlet folytán Lenyűgözi a szív az észt: Csak benned éljek, érted éljek, Pusztító tűz, amely emészt. Óh hányszor kértem —- de hiába S küzdöttem tovább hallgatag! Bolyongok sötét éjszakánként Az ihlete hogy ha elragad. Talán majd egykor, évek multán Megadja sors, mit kérve kértem, Ha majd az ifjúság letűnvén, A sir fölé ráhajlik éltem ; — Mikor feledve gyermek álmok, Boldogságom már rég letűnt S sirathatom az elkésettet: Csókodat Múzsa, mely kihűlt. Budapest, poi. IH/is. Fekete Géza. Letört virág. Láttátok-e tavasszal a természet ébredését ? Mikor a kicsi fűszálak kíváncsian dugják ki fejüket, a tarka virágok kitárják keblüket az életet hozó, édes, balzsamos szellő előtt; mikor kipattannak a rügyek, s apró, zöld levélkék 'borítják be a fák ágait, mintha smaragd fűzérrel volnának teleaggatva. Éreztétek-e már tavasszal azt a megnevezhetetlen, édesbús érzelmet, a mi ilyenkor még csak névtelen, szelid vágyódás : a szerelmet ? Daloltatok-e versenyt a dalos madárral a suttogó lombok al«tt. várva a virágot, melyben testet ölt a szelid vágy a nagy örök, a világot kormányzó érzés, a szent szerelem ? Láttatok-e már rózsabimbót,, a mint megérti a pacsirta dalát, s kitárja illatos lelkét, fehér szirmait ? Gondoltatok-e arra, hogy illatozzék, hogy kinyíljék hogy üde pompájában, harmatgyöngyben rezegve, matassa szépségét ? * Van a Tátrában egy kies völgy. Köröskörül fenyŐkoszoruzta, felhőbe burkolt csúesú hegyek s a völgy közepén, mint a smaragdon az elszórt gyémántok, tündöklenek a fehér, kicsi házikók, szerényen meghúzódva a meredező fenyőfák között. Ide hozták a kis Irmát. A papa. meg a mama azt gondolták, hogy majd itt, a fenyőfák alatt, a boróka illatától meggyógyul az ő kis beteg madaruk. Ismét olyan víg, pajkos kis lány lesz, a ki versenyt dalol a madárral, si bekiabál a százados erdőbe, pajkos kaczagásával fölkeltve a komor sziklák viszhangját. Ott bolyongott a kis beteg madár órákon át egyedül a zúgó erdőben, hallgatta a patak csobogását s a sisakvirágot kereste. Csak nem akart fölvidútni. Nem vidította föl a tótlányok egyhangú éneke, nem csalt mosolyt halvány ajkára a fenyő madár bohó tánca. Szomorúan, búsan nézte nagy, fekete, méla szemeivel a hófödte csúcsokat. Tán érezte, hogy utoljára nézi ? Hisz a virágoknak is van lelkük. S a mit hó lelkükkel megsejtenek, mindig bekövetkezik. * Ott ült megint a csobogó forrás mellett, a sötét fenyő fáktól árnyékolt szikIák alatt. S csodálatos, Ugy találta, hogy nem olyan szomorú ez a rengeteg. Apró j piros eperszemek mosolyogtak elő a pá-} zsit körül, s a kis Irma azt gondolta, \ hogy érdemes élni. Hogy szép az élet, ha van valaki, a ki megtanitja rá az ilyen szegény, beteg virágot. S a mint a lábainál ülő férfi a nagy, erős keze közé fogta puha, bársonyos kacsóját, elpirult a ha-; lovány kis arcza a széles szalmakalap alatt. Olyan szép volt így, mint a gyöngyvirág, mikor a kikeleti szellő először csókolja tiszta szirmait. Az az erős, fekete fiú megsimogatta a parányi kacsot. — Édes kicsi Irmus . , . A fehér virág nem húzta ki kezét a férfi kezéből, A csöppnyi fehérség úgy belesimult abba a nagy kézbe, mint egy piczi, remegő madárka. — Édes kicsi Irmus . . . A fehér virág félénken, pirulva nézet; a széles szalmakalap alól arra a nagy fiúra. S a mint az belenézett a mélységes örvénybe, beleszédült. Közelebb vonta azt a kis kacsot, s megcsókolta, Megremegett egy kicsit. Azután fölnézett a fehér virágra. — Édes kicsi Irmus. Szeret egy kicsit ? A kis fehér virág úgy összerezzent, úgy elpirult. Azutuu odasimult a férfi széles keblére szelíden, szerelmesen. Szőke fürtű fejecskéjét a vállára hajtotta, s a fülébe súgta mosolyogva, boldogan : — Üdvösségem . . . Az a nagy, fekete férfi meg az erős kezei közé fogta azt a kedves kis arcocskát, s egy hosszú csókot nyomott kipirosodott ajakára. Szegény kicsi fehér virág meg odarejtette a piruló arcát a férfi mellére, s ott búgta lágyan, szerelmesen : — Édes kicsi — uram , . . * A papa, meg a mama nem tudták el! gondolni, mi történt az ő kis madarukkal. Hogy kacag, hogy énekel! A mama megtörülte a szemét; a papa nem, pedig neki ís köny rezgett a pilláján. | — Bizony papa, meggyógyult a mi kís lányunk, — Meggyógyult a mi kis madarunk — mondta a papa is engedelmesen. Láttátok-e már a természet haldoklá-