Esztergom és Vidéke, 1900

1900-02-18 / 13.szám

ESZTERGOM és WM AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. Megjelelik VasáPIjap és CSÜtÖrtÖkim. Felelős a szerkesztésért: Szerkesztőség és kiadóhivatal: _ , , * MUNKÁCSY KÁLMÁN- (bova a kéziratok, előfizetések, Byilttere^ és birdetések küldendők) Ti-LtOFIZETESl ARAK • fittvrt- ~ - ~~ - ~ — ~~ - l

\ Ur' - fi)* Laptulajdonos kiadókért: S^Cljepyí-tér, 380. SZálI). Negyedévre ^- ^-^ - ~ 3 kor! - fii! D R- PROKOPP GYULrA- ^ K^atot Mm a

dn

«

k via.za. ^ A megyebeli szegények segélyezése. — A közigazgatás és a Jelkészség figyelmébe. — Mint lelkész, a nép között élek, ismerem ügyét-baját; örömét, szenvedését, fájdalmát és küzdelmét. Látom azt, hogy a megélhetésért mennyi lelki-testi erőt kell kifejtenie, hogy magát úgyszólván az éhenhaláltól megmentse. Társadalmi életünkben, még a legszegényebbnek is megvannak kötelmei és kötelezettségei, melye* ket kielégitnie kell. Mig egyrészről az állam követeli adóját, — másrészről ott a községi pótadó, — ott az egyházának, vallásának érdekei s e terhek alól még a legszegényebb sem búj hátik ki. A szegényekre nézve a helyi körülmények mindenesetre sokban határoznak. Ahol egy gyártelep, vagy nagyobb város közelben van, hol munkához juthatnak, némileg ez enyhíti az életet s a szegények könnyebb megélhetését. Látjuk ezt vármegyénkben, különösen az esztergomi járásban, amióta megszaporodott a bányatelepek és gyár-váilalatok száma. A legtöbb község lakossága azomban — főleg a párkányi járásban — az aratás jövedelmére van utalva. Az időjárás, ha kedvező, bőtermés van 5 ekkor csak meg van a szegény, de ha az év csapásokkal terhes s az elemek harca tönkre teJszi a termést — a gazda ugyan megél — amennyiben telekkönyvi (joga hitelképességet nyújt neki de a szegénynek csak egy hitel; alapja van ; a falusi kereskedő ki 1 huszonkét koronáért adja — az úgyszólván megehetetlen fekete lisztet, — s amint az aratás bevégződött, j sietve viszi el minden keresményét. jA szegény meg reményében csajlódva, — ismét a lejtő szélén áll; — minden perce csak kétségbeesés, : majd zúgolódás. Nekünk, kiket a Gondviselés a népnek vezetőkül s tanácsadókul rendelt, hivatásunk s kötelmünk keresni, kutatni a módokat, hogy a szegény, ki ép oly teremtése az Istennek, mint bárki, a kezébe nyomott keserű poharat általunk édejsitve ürithesse ki. - "' J*}ÍaÉi4. Jte»KU&h j A községekben levő szegények, kiknek háromféle nemét ismerem, következő három módon volnának segélyezhetők : L A valódi szegények a munkaképtelenek részére felállítandó »szegények házában. II. A munkaképes szegények és a munkahiányban szenvedők a részükre felállítandó > ssegények magtára <-val, mely szövetkezeti, illetve társulási alapon szervezhető. Én azt hiszem, itt az alapvetéshez áldozatát meghozná minden jóérzésű ember, tudva azt, hogy elő van irva > Szeresd felebarátodat, mint magadat.* A gyűjtést aratás után kellene megkezdeni. A begyült gabona tavaszig megőrlendő lenne, és az eb• bol nyert lisztet a vezetőség kioszjtaná hitelben a jövő aratásig, — | lehető legolcsóbb árban számítva. I— Ez volna egyedüli mód szegényeinket a még most is titokban t>a szabadkereskedés örve alatt< | pusztító falusi uzsorások körmei közül megmenteni. I Ehhez nem kell egyéb, csak *jó\szivt, a lelkésznél pedig annak okj vétlen meg kell lennie, már társadalmi állása és hivatásánál fogva is. Ne az elismerésért tegyünk, de azért Jmert ez nekünk kötelességünk. A harmadik neme a segélyezésnek *a szegény iskolás gyermekeké* — azoké, kik közül — a tapasztalat igen gyakran igazolja, — a társadalomban kimagasló alakok válnak. Alakitstmk azért községenként *nőegyleteket^ -— melyek köri tevékenységéhez tartoznék : gyűjtés oly alapra, melyből a szegény iskolás árva gyermekek téli időben felruházandók és segélyezendők lennének. Ez alap gyarapításához még más mód is van. Ott vannak a tűz *

s jogbiztositások, elforgácsolva, megoszolva, nem ritkán idegeri társulatoknál megkötve, pedig ezek a mi jó magyar konyhánkra mit sem hoznak, de kivisznek. Tessék megkísérlem, — a verseny korát éljük, — én azt hiszem, bármely hazai társaság vállalkoznék a tömeges, csoportosított biztosításokra* Az egyes községek egy társulattal lépnének összeköttetésbe, a község minden lakója, kötelezné magát a társulatnál biztosítását eszközölni — mely társulás szerintem mindig nyereséggel járna. Vármegyénkben Kéménd például, jég és tűzbiztosítás fejében legalább hatezer koronát fizet. Az .Esitep is lile" tárcája. ÉJÉj. Vértelen árnyak, Híre-nyoma sincs Csillagsugárnak. Láz, merő tűz éget, Egyetlenegyszer Öletni téged. Csönd. Nézem az erdőt. Felette úsznak Fekete felhők. Herczeg János. A madárka. (Vége.) A leányka végtelenül csinos volt, és Nagy Pista áldotta a madárkát, hogy ilyen jó alkalmat szerzett a Mártával való beszédre. Az igazat megvallva: Nagy Pista gyáva volt kissé. Ilyen szép leány nyal lakik egy udvarban s egész beszédük egy érzelmes hangon elmondott »jó napotc »jó reggeltt-ből állott ; egyéb semmi . . . De ma, ma nagyon jól kezdődött a nap ... Délben ismét találkozott a lánykával, és megkérdezte: — Hogy van a madár ? . . — Ó, nagyon jól. Nevet is adtam neki. Tudja, hogy hívják? Pubinak . . . Ugy-e jó ?! És ezentúl, ha találkoztak, mindig volt egy-egy szavuk a madárról. II. Egy napon szomorúan kereste fel Márta Nagy Pistát. — Jöjjön, Nagy ur, nézze meg kérem Pubit, rosszul van; talán meg is halt már szegény! . . Arcocskája olyan búbánatos volt, hogy Nagy Pista gyenge szive megesett rajta. Megnézte a beteg madárkát, a melyik ott függött a Márta ágya fölött. Pubi szomorú volt, nagyon szomorú ... A kendermagos tálka meg tele, vize érintetlen, és tolla — a melyet máskor nagy gonddal és hiúsággal szokott rendezgetni, — borzas. Mikor a leányka a Pista szomorú arcába nézett, — megijedt: — Hát csakugyan rosszul van ?! . . . A fiú nem fogta fel olyan tragikusan a dolgot. — Valóban, nem tudom, kisasszony, — közelebbről volna jó megvizsgálni. — Gondolja ? — Majd kiveszem a kalitkából, de előbb kihajtom a cicát . . . Csakugyan kizavarta a Cirmost és az ajtót is bereteszelte utána. — Lehet, hogy ez a macska ijesztett úgy rá, -— szólt. — Szegény kis madár ! S mig a fiú a műértőt játszva figyelmesen nézegette a leányka kezébe vette és gyöngéden simitgatta, babusgatta. Később ő is megfogta a madárkát, hogy keze a leányét érinthesse, és vágyva nézte Márta kedves arcát, amelyen úgy meglátszott az aggodalom. De — hát' Istennek — nem lett semmi baj. A kettőjük konziliuma segitett-e, vagy mi ? de a madárka jobban lett. Délután már élénken ropogtatta a kendermagot Márta nagy boldogságára. Örömében majd a nyakába ugrott Pistának, mikor elmondta, hogy a madárka már jobban van, már eszik is a Pubi, a kedves, jó Pubi, a melyik így összehozta őket, a kik azelőtt csak köszönteni merték egymást halkan, szégyenkezve, szemlesütve ... III. Elmúlt a tél, már a hegyekben is elolvadt a hó. Itt-ott zöld fü ütötte ki fejét, és kis paraszt leánykák néhány szál hóvirágot is találtak már a hegyoldalban. A napsugár melegebben sütött; láthatólag tért magához álmából a nagy mindenség, és pihent erővel kezdett lüktetni az élet a természetben. Néhány hét alatt begyepesedett a föld, s az ibolyaillat mindennapos lőn. ; Alkonyodott, a mikor a kis Márta kiállt a kapuba. Nagy Pistát várta szomorúan. Kék szemei a messze távolban néztek és néha-néha bánatos sóhaj fakadt a lelkéből. Nagy Pista ibolyát hozott neki sétájából, s a leány egykedvűen vette el. A leány rossz kedve átragadt rá is éi aggódva kérdezte. — Valami baja van, kisasszony? Márta nem felelt ; de később elmondta a dologhoz illő komoly bánattal: — Holnap kieresztem Pubit! . . . — Már ?! Ez nagyon leverő hir volt. Nem is tudták folytatni a beszédet. Hol az eget, hol egymást nézték; hiába . . . nagyon elszomorította őket a dolog. i — Mondja, — kérdé Pista, — el kell \ eresztenie Pubit ? . . I A leány szomorúan mosolygott. I — Emlékszik, mikor fogtuk ? . . Már ' akkor mondtam, hogy tavasszal elengedem ... De hát igy is, nem akarom fogva tartani szegényt. A fiu csendesen mondta: — Igaz! . . — Maga nagyon jó ! Megint elakadt a beszéd ... Az a jelentéktelen dolog, hogy Pubit eleresztik, nagyon megszomoritotta őket. — ím * a madár el fo?» szállni messzire.