Esztergom és Vidéke, 1900

1900-12-24 / 100.szám

felujongott, hirtelen kiszakította maga szülői kezéből/felkiáltott: — Anya, mi itt lakunk .... és bi zonytalan léptekkel botorkálni kezdett : ház felé. A Matyók pár — összerezzent. — Pistike elesel, ne tréfálózz . . . A kis koldus belebotlott egy kőbe éi felbukott. Matyókék felemelték a gyermeket, be vitték a szobába. — Látod asszony, szólalt meg indula tos hangon Matyók András. — Fölismerte a házunkat, felelt vöröí arczczal Matyókné. Lámpát gyújtottak, édes anyja ölbe vette a gyermeket. Matyók András letérdelt a tőidre, « lámpát odaemelte a nyomorék szemeihez vizsgálgatta. — Nincsen baj, asszony, a gyerek taalálomra beszélt az elébb . . . Az ijedtség érzését, metytŐl megreszketett a testük, aztán elűzte a pálinka mámor ereje, megerősödtek, kábultan gyügyögtek, elakadó szavuk belehalkult az éjszaka csöndjébe, nyugalmasan aludt már Pistike is, szülői, minden élő nép a házfedél alatt. Hajnali időben megint munkára ébredt a Matyókpár. A gyermeket még hagy. ták álmodni szépen, átmentek a grajzleroshoz reggeliért. Most már hitelezett nekik, nagy volt itt Matyókéknak a becsületük, mindig fizettek és pontosan költöttek. Pistikének meleg kávét vásároltak, jómaguk rosztopcsint ittak szaporán. A férfi nógatta az asszonyt : —- Gyere haza Pistikéhez, talán már fel is ébredt azóta. Matyókné vigyázva vitte kezében a a párolgó kávés csészét, otthon aztán letette a kis gyermek ágya mellé a székre és költögették Pistikét. Matyók András nyájasan szóiingatta a fiúcskát. — Pistikém kelj föl, ébredj kis cselédem, itt a meleg kávé. A kii gyermek a másik oldalára fordult, majd emelgette sovány karjait a dunyha alól, kidugta gyönge lábait — és fölnyitotta a szemeit. Elállt a lélekzése, kicsinyke szive majd leszakadt, egy különös nagy ijedtségtől, arczát testét tüzes forróság lepte be és összeszorult torkából kitört a kiáltás. — Anya, látok . . . látok . . . A Matyók-pár mámortól ködös eszébe tépve vágott belé a gyermek szava és Matyók Andrást a tompultságából ezudar erővel rázta föl az önzésnek fölébredt viharos ösztöne. — Hazudsz kölyök, hazudsz ! Matyók András rávetette magát a fiúcskára, kirántotta az ágyból és két karjával fölemelte egészen a szemeihez. Belebámult Pistike megtisztult szemeibe. Matyók András arcza utálatosra torzult és megdühödve a változhatatlan bizonyságtól, vasat czipeló karjával, meglóbálta gyermeket a levegőben s minden erejével belevágta az ágyba. — Dögölj meg fattyú, ha szerencsétlenné teszel. Eljősz-e velem. Eljősz-e velem? >Elmegyek.* Tudod-e merre? *Nem tudom,* Utam bolyongó és sötét. *Nem baj, te lesz az én napom ! Azóta sok-sok nap lejárt. Emeékszel-e rá édesem ? Utunk is egyre rögösebb, Vádolsz-e! >Neta, csak Ugy velem! Sivár vidéke nincs rajta zöld, A napja is már alkonyul Hűvös, borongó esti kép Árnyéka mind szivünkre hull. Az alkonyat se biztató, Denevérszárnyú fellegek Suhogva hirdetik az éjt. Mondd: fáj-e? * Nem. Együtt^ veled! Viki. Mi lett az én osztályrészem ? .. , Emléksxel-e szegény anyám: Mondtad egykor, nagyon régen, Hogy belőlem valamikor Még nagy, hires ember leszen. Mert e fiu, ez volt szavad, Mindig csak a könyvet bújja, — Szebbnél-szebb verseket ír . . . és . . . Btzony ez az Isten ujja l* S elmondottad szép reményed, Elmondottad fűnek-jának : »Meglátjátok, az én jiam Szép nevet viv ki magánaki* Kézőbb aztán, látva, hogy a Dal nem adhat jövedelmet: >Lesz neved, de szegény fiam Éhen halsz meg!* — igy beszélted. — Es azóta lassú szárnyon Évek jöttek s tova szálltak, S eltűntek velük e szívből Fellengző remények, vágyak. De én hittem, hogy mit nem ád A jelen — majd megjön holnap l És küzdöttem / . . . Csillagként járt Előttem az első jóslat. Hanem immár a fárasztó Harccal felhagytam én régen . . . Hisz"

1 látom, hogy a második Jóslat lett az osztályrészem ! O'sváth Andor. Az ^Esztergom és Vidéke számára irta: FEKETE GÉZA. A kíváncsi napsugarak lassan, félve bújnak keresztül a leeresztett függöny szövetszálai között. Incselkedve játszadoznak a homályos szobában, majd végig folynak a puha párnákkal megvetett ágyon, a halovány, mozdulatlanul fekvő Krisztusarc kuszált fekete fürtjein, aki most már egészen csendes, — holott.— Egy ideig pajkosan simogatják a hidegmárványarcot, elbújnak a fénylő hajszálak mögött, sárgás zománccal vonva be azokat. De mikor látják, hogy a lecsukódott szempillák erre az incselkedésre sem akarnak felnyílni, szétömlenek rajt', keresve a némaság okát. Egyszerre csodálkozva verődnek Össze a magas homlok egy kis, gömbölyű nyílásánál, amelyet körülrojtoz a megaludt, fekete vér. Csak akkora az egész folt, amin egy kilenc miliméteres golyó beférhet, de nagyon is elegendő arra, hogy eltudjon rajta szállni egy félemberöltőt múltjával, örömével, boldogságával átélt férfi, egész jövője, összes reménye, lelke. Ijjedten rebbennek szét erre a felfedezésre, de a kiváncsiabbak közül egykettő belevész, a hideg homlokot gyöngyöző verejték-eseppekbe és a kinos vergődésnek szomorú tanujeleit megraragyogtatják a sokszínű szivárvány csábos színeivel. Lassan megtelik a szoba az araayos sugarak egész seregével. Belepik a halottas ágyat, ráülnek annak a mosolygó szép asszonynak arcképére, aki semmit sem tudva a pusztulásról, gyászról, most is azzal az észbontó mosolygással te kínt alá, mint egykor, régen, mikor égő csók volt a válasz erre a kacérkodó kihívásra. — Ellepik a faragott asztalon fekvő levelet, amelynek erős vonásokkal egymás mellé rótt betűi csak itt-ott folytak szét.a finom, sima velin papiroson. Talán a reá hullott könnytől .. . „írok neked, — beszélték a betűk, -— mert erőm elmondani ugy sem lett volna azt, amit most már nem nem lehet elhallgatnom. Akaratom megtört, nem tudok, nem akarok élni. Meg akarom menteni magamat, meg akarlak menteni téged, akit önmagámnál is jobban szeretek. Vak voltam eddig. Nem láttam a fénytől, nem láttam a boldogságtól, nem hallottam, hogy megkondult a vészharang felettünk. Tudom, ha itt volnál mellettem, nem tudnék ily nyíltan beszélni Hozzád. Megvesztegetne az ajkad mosolya, a szemed nézése, a kezed simogatasa. — Es most, hogy magam mellé képzellek, elfogódva, szakgatott hangon beszél veled a lelkem, mert érzem, a mi sorsunk már betelt, nekünk egymástól válnunk kell. Te néma voltál és én csak most tudom, bogy már régebben küzdesz ellene, mint én; hogy sokkal nagyobb áldozatot hoztál értem, érte, a becsületünkért, mint amit én ajánlok fel érted. Nem a mi erőnk, józanságunk volt az, amely eddig megőrzött bennünket, hanem a mi sorsunk. De mert nem tudhatom, amit a sors kiszabott, védekezni akarok ellene. Valami földöntúli rejtélyes hatalom, aminek ellentállni nem lehetett, mindegyre jobban fonta egymásba lelkünket. Az a megremegtető, boldog kiáltás, amely szivedből tört ki ajkaidon, mikor szőkefürtös fejedet kezeim között tartottam, még most is a fülemhen cseng, de most mintha mélyebb, bánatosabb volna, mint a szivén talált gerle panaszos nyögése, akinek piros csőrére kiül a halálnak az első piros vércseppbe rejtőzött hírnöke. Nem akarlak látni, hogy látásod meg ne ingassa elhatározásomat. Búcsútlanul megyek, pedig szivem minden csöpp vére szomjúhozza a Te közelségedet. Most már nyugodt vagyok. Érzem, hogy velem van az Isten. Visszaemlékezem utolsó találkozásunkra. Még most is látom mosolyodat, hallom hangod csengését, érzem azt a mámoros percet, amelyben kicserélődött a mi tiszta lelkünk. Ezóta a perc óta tudom, hogy el kell válnunk, hogy meg kell halnom Ezóta félek önmagamtól, ezóta tört meg akaratom abban a csodás, öntudatlan erőben, amely szivemben lángol, parancsol, követel s amely most arra kényszerit, hogy egy messze hazából kérjelek, bocsáss meg nekem, amiért szentségtörő kézzel oszlattam széjjel a mi nagy szerelmünk mélységes álmát. Emlékszel-e erre a percre ? Most már tisztán látok mindent, jól emlékezem mindenre, de akkor lángban égett a szemem, lángban égett a szivem. Egymással szemben ültünk hallgatagon. Nem találtunk szót arra, amit éreztünk. Es mikor a bűnös csönd bontogatni kezdte gondolatainkat, nem bírtuk kivonni egymásból tekintetünket . . Kezedet kezeimben tartottam, ott térdeltem lábaid előtt. A szemeim kértek, könyörögtek, csak az ajkam maradt néma. Bejött szösze gyermeked, a te gyermekséged megtestesülése és . csak akkor jutott eszembe, hogy veszélyes lejtő szélére jutottunk. Ott ólálkodott körülöttünk a bűn, a gyalázat örvénye. De még idejekorau megtudtam ragadni kis fiad gyönge karjait és ez lett az ón, a te megmentó'd, a mi erősségünk. Eszembe jutott férjed, az én jó barátom és csak azt tudom, hogy kábult fejjel, lázasan dobogó szivei tántorogtam ki az én menyországomból. Volna-e erőm erre még egyszer ? Nem merem próbára tenni az erőmet, a te gyöngeségedet. Erős akarok maradni, hogy megőrizzem szived tisztaságát, hogy az lehessek előtted mindig, aki voltam és ne homályosítsa el emlékemet egy gyönge óra elfeledkezése. Erős vagyok, mint a halál és meghalok, hogy ne férkőzhessek közénk a bűn. Lelkem megtelt a gyönyörök sejtésével, átéltem az őrület paroxismusát, ajkaimon érzem forró csókjaidat és megyek vakon előre azon az uton, amelyet a sors számomra kijelelt: a halál utján. Isten veled! Ne zavarja boldogságodat egy percre sem az én emiékem. Csak egy Koszorút tégy örökzöldből fej fámra és én feljövök érte, levisz em magammal a síri világba, hogy édesebb legyen az örök pihenés, az elmúlás ! . . És az asszony csendesen, szótlanul, panaszhang nélkül járta a Golgothát, vérző szivének cseppjeivel öntözve az Örökzölddel behintett sirdombot. Gyakran ellátogatott ehhez a sirhoz, ahova a becsület mártírjával együtt temették el az ő boldogságát, szerelmét. Férje, az a szelid, türelmes ember talán többet szenvedett, amint az aszszony. Együtt siratták, együtt gyászolták a mindkettőjük szivének egyformán kedves halottját, a szerelem a becsület halottját. Mese. Vadvirágos darczi rétre Enyhe nyári szép napon Sok leány jár csokrot kötni Felczifrázott csónakon. Kaczagásuk, vig daluktól Hangzik, cseng a darczi rét, Mintha berkek fülmiiéi Boldogságuk zengenék. A legények félretéve Evezőik, kiszállnak Ez is, az is szed virágot A választott leánynak. Csak Juliska van egyedül, Elmerengve maga jár S néz merőn a Darci vizére, Mint rohan a szennyes ár. Édes ábránd tártja fogva, Várja Őt, hogy mígjelen, Ki elrablá első csókját Szép májusi reggelen. Darcz vizén jött erre sajkán, Darczi réten partra szállt, Ott találta csokrot kötve Patak partján a leányt . . . »Szép leányka U — szólt az ifjú, — És a hangja úgy remeg.. . Érted jövök csónakomon, >Ugye megvársz, ugye meg?!« És Juliska igent rebeg, És azóta mindig vár, Érzi ajkán a csók tüzét, Pedig milyen rég volt már! Várja esdve, egyre várja Künn a réten szüntelen, Ki elrablá első csókját Szép májusi reggelen. Hazatért a többi régen, ő maradt ott egymaga S im, feltűnik a viz tükrén A várva-várt csónaka. Vagy tán nem ö, rosszul látja. Alom játszik csak vele ?! . . , Ah nem ! Ö jön, mint ígérte Akkor, mikor elmene. Evezője szeli gyorsan Darcz vizén a sebes árt, Lányka szive nagyot dobban, ő az, ö, a várvavártl Kendőjével int feléje. Fut elé a partment, De ragadja ár a sajkát, Partra szállni nem lehet 1 És az ifjú küzd a vízzel, De nem birja, lankad már S mindig messzebb, messzebb hajtja A rohanó szennyes ár . , , Esti harmat száll a rétre, Kisebb lesz a láthatár, Csobogása hallik már csak, Mint rohan a szennyes ár. Tovasiklott rég a sajka, Elfödé az esthomály S ő még nézi, bár nem látja Hisz már messze, messze jár. Ott áll merőn a Darcz mellett, Zúgó habja bút regél S ráborítja enyhe leplét, Enyhe csöndes nyári éj. Vadvirágos darczi rétre Felczifrázott csónakon ESZTERGOM és VIDÉKE. (100. szám.) 1900. deczember 24