Esztergom és Vidéke, 1900

1900-12-24 / 100.szám

Az „Esztergom és Vidéke" számára irta: dr. RÉMI JÓZSEF. Ha a tavaszi cikkem, amelyet Skandináviáról irtam szép szülőföldem lapjába, és ez a mai, egy t cikksorozatot képezne, az előbbinek „Észak", ennek pedig itt „Dél" lehetett volna a cime. A hüs, tiszta, áttetsző levegőjű Észak, a hol a hideg szürke sziklafalak messzi mértföldekre tisztán meglátszanak, a sötétzöld erdők, a haragos zöld tenger, szőke hajzatu, kékszemű fehér arcú emberek, szende leányok : Skandinávia. A forró, gőzös levegőjű Dél, ahol vöröses-sárga fátyol fedi el szemeink előtt olykor a közeli tájat is, a hőséget sugárzó sárgás, vöröses sziklák, buja színekben pompázó növényzet, az azúrkék tenger, amelyet a partjain megtört hullámok mint valami dus, fehér-habos csipke szegélyesnek, fekete hajzatu, fekete szemű, sárgás-barna arcú emberek, szilaj férfi, szilaj asszony-nép : Spanyolor

s

zág. Mekkora külömbség ember és ember k °zt ott és itt; első pillanatra kétségbeejthetne minden kozmopolita ábrándo zót. S mindez a nagy külömbség jóformán csak azért, mert a mi föld-golyóbisunk skandináv pontját más szög alatt érik az örökké fényességes nap sugarai, mint a spanyol pontocskát, az egyiket hűsebb éghajlatnak hagyván, a másikat meleg éghajlattal örvendeztetvén meg. Az észak szelid, világos-kék égboltozatának, áttetsző levegőjének szinei csakugyan ott vannak a skandináv emberek kék szemében, világos hajzatában, halavány arcában, szelid jellemében, józan ruházkodásában. A déli égbolt sötétebb kéksége, amely esténkint az arrafelé még sokkal fényesebb csillagok mellett egész feketének létszik, visszatükröződik az éjfekete spanyol szemekben, a hajzatban a vörös, sárga levegő szine ott van a spanyolok sárgás, barnuló arcában, lángoló szenvedélyektől hullámzó jellemükben, rikitó szinü ruházkodásukban, csak úgy, a mint például a spanyol festők müveiben és mindenben és mindütt. Nem juthattam máskor a spanyol földre, mint július-augusztusban ; ez az időszak a napszurások klasszikus időszaka ; a madridi lapok akkor állandó rovatot tartanak „intolacion" cim alatt a napszurásban elpusztult hazafiak felsorolására. Barátaimnak csak a kora tavaszi, vagy késő őszi heteket ajánlanám Spanyolország meglátogatására. Némi csalódáson mindenekelőtt át kell esnie a Franciaország felől behatoló utasnak. A dél-francia Gascogne bájos tájai után (akár a mi Dunántúlunk) San-Sebestian-tól lefelé Madridig kopár, karszt-szerű vidéken vezet át a vasút, gabona terem azon a sziklás talajon is, de már a fát elvből kiirtotta a castiliai paraszt. Azt tartja, hogy á fa hajlékot ad a madaraknak, a madarak pedig meglopják a gabonáját, tehát a fa kipusztítandó. Ilyen Karstvidék az ország egész belseje Aragóniában a zaragossai vonalon egész falvak állanak csupa sziklába vájt lakásokból. A ki olasz mintára olajfa-erdőktől, ciprusoktól és tarka virágoktól ékes tájbeli szépségeket keres, Spanyolországban azokat csak *enn északnyugaton és köröskörül a tengerpart szegélyeken, meg a mindig dicsőitett legdélibb Andalúziában találja. Errefelé több is a kedély, nagyobb a vígság, Andalúziában van a világ egyik legvígabb városa, Sevilla. Igaz, hogy nem is az a folyton vigadó táncos népség, hanem a sziklás talajon növekedett komor castiliai nép verte ki a másikat is a spanyol földről, ahol 711-től 1492-ig, tehát jóval tovább, mint nálunk, a törökök hatalmaskodtak. A mórok emlékeivel még maiglan is telve van Spanyolország. Váraiknak romjai fel egész a félsziget északi részeibe terjednek. Az ő alkotásuk a granadai Alhambra, a melylyel a mi a hangulatot, regényes látványosságot illeti, talán csak Velence vetélkedhetik. Szép, zöld sikság végiben, a Sierra Nevada havasai alatt, mint azoknak egyik végső nyúlványa emelkedik az Assabica-hegy; nem is sokkal magasabb, mint a mi várhegyünk, csakhogy sokkal meredekebb, alatta van a város, Granada, a mórok utolsó fészke 5 a hegyre a városból szük sikátor vezet, keresztülmegyünk az alsó várkapun s a legpompásabb erdőben va gyünk. Az Aasabica lejtőin dus lombozatú százados fák gyökereznek ; széles utak vezetnek ide oda; jobbra-balra susog a szellőtől a haraszt, az utmenti forrásokból és kut-medencékből csörgedezik a viz az utakat szegélyező nyilt kőcsatornákban. A mór királyok meg a szép szultánák hazajáró lelkét semmi zaj se zavarja, csak messzi fentről, a fák koronáiról csicseregnek le ezreivel a dalos madarak. Madár-dal és a vizek susogása közt (milyen hangulat!) érünk a felső kapuhoz. Egy kulcs, meg egy kéz van külön-külön kifestve rajta. A mór rege azt tartotta, hogy ha valamikor kemény ostromot kell kiállania a várnak, az a kéz a kulcshoz fog nyúlni s feltörhetlenül bezárja a kaput. De Granada mégis elveszett, 1492-ben sirva adta át a keresztényeknek Boabdil, az utolsó király, aki sirni tudott, amint akár egy gyermek, de meghalni nem tudott, mint férfiú. A sokat emlegetett Alhambra-palota, a melyet el kellett hagynia, az arab ház-épitésnek mintája. Külső falazata a lehető legegyszerűbb, durva terméskő, ablak is alig van rajta. Az arabok nem az utca felé élnek, mint mi, hanem befelé, az oszlopcsarnokos udvarra. Oda a vízmedencékkel, szökőkutakkal és virággal diszes udvarokba (myrtusok udvara, oroszlánok udvara) nyílnak a palota csodásan fényes, szines termei. Az udvar, amelyet nyáron árnyatadó ponyvák födnek, a házak középpontja. Ott éli világát az arab úr, ott énekelnek, mulatnak hölgyei. Ez az udvar köré épített nyilt csarnokok, termek rendszere, a mór palota-stílus alig valahol látható oly megkapón, mint az Alhambrapalotában. A keresztények emeletekkel és a régi mellé rakott ujabb emeletes toldalék-palotákkal bővítették palotáikat. A mórok, amikor bővítik a palotát, nem emeletet raknak reája — az egész Alhambra nem túlmagas — hanem az udvarok számát szaporítják ; az új udvar közé új csarnokok és termek kerülnek. A győzelmes keresztények a mór királyok tündér-házának egy részét is lerombolták. V. Károlynak palota kellett a visszahódított gramadai várhegyen. Igaz, hogy a mikor aztán később maga is meglátta épülőfélben lévő palotáját s mellette az Al hambra megmaradt részét, szerencsétlennek mondta magát, hogy a palotája miatt (amely festék alá se került) ilyen műremeket csonkittatott meg. A spanyolok külömben másutt is megcselekedték ezt a csonkítást a mór építészet müvein. A cordovai mór mecsetben, a mely a mekkai után ma is legnagyobb mecset, 19 sorba sorakozó közel 900 márványoszlopon nyugszik a padolat. Ennek az oszlop-labyrinthuak közepéből, mint a hogy a fát kivágni szokás, kivágtak vagy 200-at, annak a hegyébe épitették bele és a mohamedán mecset kellő közepibe, a most már püspöki székesegyház szentélyét. Nálunk a török rombolta, a mit keresztény művészet alkotott, ott a keresztény rombolta, a mit az arab művészet emelt. Pedig sokat tanulhatott a spanyol, azoktól az araboktól, a kiknek utódai odaát Maroccoban állítólag maiglan is kegyelettel őrzik a cordovai házak ka púinak kulcsait . . . Tőlük tanulta az Öntözésnek, csatornázásnak azt a kitűnő rendszerét is, a melylyel ma is egyedül képes a sziklás forró talajon gabonát termeszteni és megélni . . . Nekünk nem volt olyan szerencsénk a hóditóinkkal, a törökökkel; ez az alapjában becsületes és tisztességes lelkű nép a magasabb művelődésre mindeddig alkalmatlannak bizonyul s a mióta ismerjük, többet rombolt, mint alkotott, A mit itt hagyott, az egynehány mecset és minaret s bizonyára egy néhány csepp vér, ami a magyar vérrel keveredett. Lehetetlen is, hogy 250 évi török uralom után legalább némely vidék népével a hódítók ne keveredjenek el. A mint hogy a mai spanyol nyelvben sok az arab szó, a déli spanyolokban pedig az arab vér, azonképen kell lennie nálunk is. Sohase felejtem, hányszor hallottam Andalúziában, abban a nagy melegben, azt a panaszos sóhajt, a mit a szép keresztény .senorák maiglan is sóhajtanak : „Oalla", ami annyit tesz „Oh Allah!" „Oh Istenem!" a ki nekik még most is a nagy és hatalmas Allah, a mohamedánok istene. Nem tudom, mi lett volna belölünk magyarokból, ha soha senki ellen nem kellett volna oly hosszú századokon keresztül küzdenünk. Némely nemzetnek átka az, ha pihennie kell. A spanyolok, a mióta a mórokat kiűzték, s az amerikai aranyat behozták, olyan pihenésnek adták át magukat, hogy abból a régi spanyol dicsőségnek valószínűleg örök pihenője lesz. Nagyszerű, hogy ez a nép miket alkotott, a mig nem volt ura egész hazájáoak. Burgos, Toledo, Valladolid, Zaragossa stb. a spanyol művészet nagy alkotásaival van tele. Hogy is ne, hiszen a mig hadakoztak a mórokkal, meg kellett mutatniok, hogy a művészetben is vannak oly legények, mint a fegyverfugatásban. Az a nagy-uraskodás, a mely a mórok kiveretését és az amerikai arany behozatalát nemsokára követte, tette tönkre a spanyolok nemzeti nagyságát. Abban az uri korszakban született meg a hires spanyol etiquette, akkor ment tönkre a spanyol kereskedelem és ván dorolt át Angliába a spanyol tőke. Az ország sorra veszti el gyarmatait, mig végre Cuba elveszte végső végét jelenti az egykori spanyol gyarmatbirodalom nak. Szegény Spanyolország az ő egyne hány ezer elbocsátott cubai államhiva talnokával, a kik most az utcán kéregetnek s a templomokban ciceroneskodnak, hova jutottál! Sehol annyi koldus, mint a te határaid között. A vasútnál, a kocsiállomásokon, a muzeumok kapujánál legalább 5—6 kolduló ember hivatkozik az emberek irgalmasságára ; az pedig a koldulás világ-recordja, hogy utcai gyerkőcök és elöregedett anyókák a vendéglők ajtajából integethessenek az asztalon fekvő kenyér-darabokra, jelentvén, hogy azokra, majd ha a vendég megebédelt, számot tartanak. Furcsa dolog, de úgy van, hogy mindezek mellett a spanyol még manapság is a világ leggőgösebb népe. Fülöp király mondását: »Büszkén szeretem a spanyolt", ma is hiven követik. Ha alamizsnát nem kér tőled (a mi mindig fenyeget), igényt tart mindenki rá, hogy „caballero"-nak (gavallér) szólítsák. A francia „Monsieur" „Senor" „Uram" még a hordárnak is kevés. Még a koldusok is „caballero"-nak szólitják egymást és félreismerhetlen grandezzával tárgyalnak. A cim-kérdések dolgában igen előrehaladtak. Kezembe akadt valami akadémiai almanach. Annak egyik lapján két sor vastagabb a többi apróbb betűkkel volt nyomtatva. Megnézem közelebb'ről ; az egész lap egy ugyanazon úri ember cimeit mesélte el, kezdve azon, ho^y „hatszor első-osztályú spanyol grand" s igy tovább végig. Kétségen kivül való, hogy az egyéni gőg és büszkeség (már t. i. amennyiben az illető nem koldul) az érintkezésben mindezek dacára, valami democratikus eredményt hozott létre. Egyik se imponál a másiknak, egyik se alázatos a másikkal szemben, mert mindegyik valóságos spanyol Károlyi Pistának tartja magát s különösen kisebb helyeken a kabátos ember, meg a bluzos munkás egymás mellett szívja szalmaszálon a kávéházi frissítőt. Frissítők dolgában csakugyan csodálatos változatosságot tudnak felmutatni. Hiszen a mivel ma jobbadán foglalkoznak — pihenés, bikaviadalnézés, tánc, udvarlás és szerelem — mind hűsítőket — kivan. Beszéljek-e itt hosszasan a bikaviadalokról ? Nem elég-e csak annyit mondani, hogy az országban 252 állandó bikacircus van, ahol átlag minden vasárnap és ünnepnap folyik a viadal és mintegy 180 helység, ahol időnkint tákolják Össze a bikacircusokat. Hogy szép látványosságok-e ezek a viadalok, a melyek mindig a hatóság „elnöklete" alatt tartatnak, az természetesen egyéni kérdés, vélemény dolga. Kétségkívül izgató látvány és aki megszokja annak a 3—4 lónak kimultát, amelyet átlag egy-egy bika kivégez, annak az ideje is gyorsan múlik d. u. 5-től hétig, a mikor pl. a madridi circusba beleférő 13,000 embert s a sevillaiba férő 14,000 embert hiába szólitják litániára a templomok harangjai. Emlékszem, a mikor a bosnyák occupatio idején az esztergomi Dunaparton, csak úgy, mint másfelé bizonyára az egész ország gyerekei, bosnyák háborút játszottunk. Meglátszott a gyerek-világról, hogy ebben az országban akkor mi volt a nagy dolog. Nos hát a spanyol gyerekek, az utcákon piros kendövei és fa kardokkal állandó bika-circust játszanak. A ki ügyesen ugrik és ügyesen szúr, az nagy dolgot végez s a többi odakiáltja neki : „Olé! Torero! Annál aztán nincs büszkébb ember. Valami bús hazafi a nyáron vezércikket irt az egyik madridi lapba az ország erkölcsi sülyedéséről, amelynek legnagyobb ügye a bika-viadorok dolga és ma legtermékenyebb irodalmi ága a „litteratura taurina." A bikaviadalok irodalma (mintegy 15 „szak"-lap). Felelt a cikkre egy sevillai lap : Egész természetes, hogy nem az államférfiaink dolgaival foglalkoznak, mert vannak nagy bikaviadoraink, de nincsenek ma nagy államférfiaink." Castelar, a római irodalom emlőin nagyra nőtt szónok s államférfiú is elhalt már, úgy tért sírjába, mint a ki csalódott nemzetében, mert azt a szabadságra éretlennek találta. Vájjon ki fogja ezt a lehanyatlott szép országot újra talpraállitani ? Angol, francia és német pénz tartja fönn ott azt, a miből ma egy nemzet erős lehet, az ipart és kereskedelmet, gabona már másfelé is terem a világon, édes datolyából és malaga szőlőből pedig nem lehet egy egész országot megvagy onositani. A közlekedése, vasútja ma Spanyolországnak a legrosszabb egész Európában. Malagából Budapestre öt nappal később érkezik a levél, mint Kairo-ból. Hol vannak a gyárak ? Az egész országban Barcelona, Catalonia főhelye az igazi gyáriparuak. Csák a cataloniai tudja ott megbecsülni a pénzt. Az él polgári módon, lenézve a többi táncos, daloló spanyolt, vagyis inkább a spanyolt, mert hisz ö azt is megtagadja már, hogy spanyol. A párisi nemzetközi diák-congressuson a spanyol tájszólást beszélő catalonok külön nemzetként akartak szerepelni. Tagadták, hogy ők spanyolok, ők cataban-ok. Azt mondják, hogy a mikor az öreg Gladstone felkerült az Eiffel-torony tetejébe s onnan látta Parist, felébredt benne a gyáros, iparos angol és azt mondotta: „Szép város, de nem látok füstöt." A ml azt jelentette, hogy még ott is kevés neki a gyár. Ha Spanyolországot látja a magasságból, ott még kevesebbet fog látni. De talán az égig is fel fog , hatolni a spanyol muzsika és a dalok hangja. Igy élni a történeti nagyság romjain, hiszen végre az is valamelyes felfogása az életnek. De elég-e az egy nemzet boldogulásához ? Elég-e az, hogy vidám és tiszta felettünk a kék ég ? Nem jobb-e néha az is, ha a gyárak füstje fedi el előlünk gyönyörűségeit. Szép ország ez a Magyarország is — mondaná az öreg Gladstone —, de atyánkfiai, hol a füst, hol a füst? . . . t>& nxaaas a totónknak •ÍW&eA&tje, ^flíía n\a<^a$at>t> az> a fettxő fetetfa, — zflíía ÍH-HCS a& a ti&ttő ecj/y,ütt oty távot, <

3KÁnk a<& &t>z>eA\\ eXXőt a &>i$ ju&ni^ájtót. Ma kvtá,t\fy é& HWH t>o^táz tennék én, <frenn atudnlk s&ínww&efóíz tetején, ^ávoz^át>ót fazac^nám, a ^mut\jánv

} 0£em Ío já^-né-ft- ^í^on-tiozá'n wx^áy -wtá-H. cTúíi fözae, -fUí> tuzta^onx it> t&nnz, ®)X^ 4a/Capwáí j>ito$ tó&oa tenaenc, cílámáo c$iz>n\án\, tsA\nt ííz>-t\>út>& záncta^ta* tyác&i di&wtöm tutiy>ánnat tiivazva. &de& an^áw, öt tovas&n tx&zdanáwi,. <

^\Cinden tánc&íi&t ethú&atnám a nótám, %<% ttiáttnáti- a 4apw6a- va^-ma-p, cŰiSotn, — ní&néti ipiti^&es cpom'&od IM['h-áwat. ESZTERGOM es VIDÉKE. (100. szam.l ,p deczember 24