Esztergom és Vidéke, 1900

1900-11-04 / 86.szám

években részben meg is kezdték, minthogy azonban a fákat senki nem gondozta, a kipusztultak pótolva nem lettek, már csak alig akadni nyomukra. A kertészet pedig teljesen a bolgárok, komáromiak és tataiak kezében van, kik nálunk az egész piacot uralják. A mezőgazdaság fő- és mellék ágaira vonatkozó ismeretek terjesztése a kisgazdák körében nem könnyű feladat. A tisztelettel aposztrofált vármegyei gazd. egyesület által tartandó téli tanfolyamok, a megnyílt földmives iskola, jutalmak, elismerő oklevelek kiosztása, a szőlők felújításánál olcsó kölcsönök kieszközlése, faluhelyeken a lelkészeknek, tanítóknak, jegyzőknek s főleg jobb módú s intelligensebb gazdaközönségnek bevonása az intenzivebb gazdálkodási i. meretek terjesztésére, oly faiskolák felállítása, melyból a szegényebb lakosok ingyen kapnák a nemesítésre alkaln.zs gyümölcsfa-alanyokat, ezek volnának az eszközök arra, hogy a mostani fejlődés gyorsabb asányokat olcsón. A/agy hányszor irtunk s hányszor helyeselték az egyesület vezetői is a téli házi munka, pl. kosárfonás meghonosítására vonatkozó tervünket, amely mellett a volt buzgó egyesületi titkár: Niedermann József is lelkesen ágált. Ez a fejlődés, különösen a mi vidékünkön, hol a gazda minden terményét aránylag jó árban értékesítheti, maga után fogja vonni a lakosság vagyonosodását, melyre a földre kebelezett s egyre szaporodó terheket tekintse, igazán már égető szükségünk van. Vagy nem igy vélekedik a Gazdasági Egyesület? Agricola. § A mi Pappenheimereínk. Történt pedig, hogy vagy negyven földműves polgártárs, megannyi adó nem hátralékos (?) választó, felsétált a várba, ünnepi ruhába. Komolyan, óvatosan, mint az összeesküvők. Közöttük magaslott Kiss István, minden idők szabadelvű jelöltjének vezérkortese. Beállítottak dr. Csernoch János apátkanonol<hoz, megelégedéssel szemlélték az ékes bútorzatot, a főpap csillogó aranykeresztjét s azután előadták, hogy ők élnek-halnak a néppárti politikáért s nincs más óhajtásuk, mint hogy a főpap e párt jelöltségét Eszsergomban elvállalja, A főpap mosolygott, megkínálta valamennyit egy cigáróval s mondotta: — Kedves barátom, tudom én nagyon jól, hogy nektek nem képviselő kell, hanem garas, minél több. Én pedig ennél a cigárónál többet nem adhatok. A jövevények zsebre tették a szivart, nem tiltakozának, csak sietve ott hagyták a várhegyet s útközben elvhű néppártiból átvedlettek — heves függetlenségi érzelmükké. Hallottuk ezt mi is, egy helyi lapban utalást is olvastunk ily átvedlésre, természetesnek is találtuk. És f. hó i-én az »Preszburger Tagblattc-ban egy Esztergomból egy oldalról erősen tudósított napilapban, amely magát >Unabhángiges polítisches Organ für kristhhchsociale Interessenc, mondja, a kővetkezőket olvassuk : A földműves választók egy része a napokban Esztergomban Csernoch János kanonokot néppárti programmal képviselőjelöltül kérte fel. A kanonok lemondó választ adott. Most Brutsy János, egy mezőgazdasági szeszgyár tulajdonosa függetlenségi párti programmal szándékozik a választók szavazatát megnyerni. Brutsy eléggé népszerű, de hogy népszerűsége elég nagy lesz-e sikert aratni az áldozatkész Frey Ferenc ellenében, abban erősen kételkednek ; ámbár másrészről Frey, aki mint ismeretes, mint a volt Nemzeti Párt tagja választatott meg, a Szélipártba való belépése óta sok rokonszenvet veszített. Közöljük a kétségtelenül esztergomi születésű kommüni két, amelyet az elmondottak után egészen természetes folytatásnak tartunk, abban sem kételkedvén, hogy Brutsy a voksosokat szintén megkínálja egy kupica pálinkával és jól tartja szóval, azután búcsúzik, kissé még jobban ismerhetvén az illetőket dr. Csernochnál, a választások idejéből s leg közvetlenebb tapasztalatból. Annak pedig, akit a jog, törvény és igazság szerint való többség fog megválasztani, kívánjuk, hogy akadjon oly ellenjelöltje, akire ezek a derék, Önzetlen, a választói jogra igazán érett választók reászavaznak ; hadd legyen a ne vük mindenkorra megörökítve. Hogy a hirt a >Hazánk*, amely főispánunk lemondásának hírét is hozta, átvette, csak egyszerűen konstatáljuk. Kohidgyarmati szolokáté. Esztergom, november 3. Vármegyénk földműves közönsége csak nagyon nehezen tud feléledni abból a veszedelmes letargiából, amelybe a filok szeria-pusztulás óta merült. Kétségtelen, hógy e sajnálatos körülmény sokrészben onnan származik, hogy kellő ismeretek, körültekintés nélkül járván el a felújításnál, kellő eredményt sem látott. Akik ügyelemmel kisérik a népet, már rég belátták, hogy e tekintetben alapos kioktatásra vau szüksége; egyes rövid felolvasásokkal célt nem lehet érni. Ezért irta meg Mesnes Ferenc farnadi jegyző tavaly kis szőlőkátéját, amely hasznos munka, de csak kivonatos. S azért fogott két ujabb népbarát olyan szőlészeti kátéba, amely népies nyelven, a nép felfogásához mérten irva, az egész szőlőmüvelésre kiterjeszkedve, ábrákkal illusztrálva, alaposan kitanítja Péter és Pál gazdát. A két szakember: Bernhard Gyula birtokos és dr. Wargha Dezső plébános legközelebb megjelenő e munkájából bemutatunk pár részletet. Például igy beszélnek a peronosporáról'. Igen nagy nyavalája a szőlőnek a peronoszpóra, mely a szőlőn élősködik, tehát élősdi növény. Ez apró fehér szinü gomba, amely akkor lepi el a szőlőt, ha langyos esők után napfényes meleg időjárás következik be, legtöbbnyire május, június és július hónapokban. Legelőször a szőlőtőke felső leveleinek alső lapján az erek között mutatkozik. Innen ha elhagyagolják, mint a gyűrűk, ha követ dobunk a vízbe, továbbtovább terjed és oly foltokat mutat, mintha sóval, vagy czukor porral lenne a levél behintve. — Lassan ezek a foltok Összenőnek és az egísz levelet elborítják. A levél elhervad, sárgás vöröses szinü lesz, mintha a nap és szárazság perzselte volna le és végtére lehull. — Ennek következtében az egész szőlőnek elkeli pusztulnia, mert a levél a növényen az, a mi az állatban a tüdő és gyomor. A levélen keresztül lélegzik a növény ; a levélen keresztül szívja magába a levegőt : és a levél által emészti meg a gyökereken felszívott táplálékot. Epen azért nagy gondot kell fordítani a levelekre és megmenteni őket a peronosporától. Ha a levelek lehullottak, miután a levél a szőlő tüdeje és gyomra az egész szőlőben az élet vagy teljesen megszűnik, vagy legalább is pang. — Ezért a vesszők nem fognak megérni, a rügyek nem fejlődnek ki, a szőlőfürtök nem érnek meg. De a peronoszpóra pusztítása nem csak arra az évre terjed ki, a melyiken a szőlőt ellepte, hanem még a következő évekre is. — Mivel a peronospo

1 rás vesszők gyengék és éretlenek a télen át könnyen elfagynak. A peronosporás rügyek (szemek) termést nem hoznak. Épen azért, mert a peronosporás vessző éretlen, gyenge rügyei (szemei) terméketlenek, az ilyen vessző oltásra sem használható. Még a tőke is eldusztul, mert a peronasporás levelek és vesszők következtében az élet az egész növényben pang. Ha egy ember tüdővészben vagy gyomorbetegségben van, annak arcszíne, éle»ereje, elevensége egészen más, mint egy ép egészséges emberé ; halavány lesz, elgyengül, mig végre a halál kaszája levágja őt, ilyen a peronosporás szőlő is. (Folytatjuk.) (A Bach-korszak adomákban.) I. A magyarnak igen sok oka van rá, hogy erre a viseletre haragudjék, mert azokat a fejeket is ez takarta, a melyek tiz éven át gyötörték s melyek hazánkat rendszeresen elpusztítani akarták. A cilinderes kor első szakában mindjárt megkezdődött a gyűlölet, más részről meg nevetséges volt a magyar nép előtt ez a tökboritó s ha egyet megkerített, azon kitölté boszuját s a hol lehetett kigúnyolta. Egy alföldi helységben, midőn legelőször látták meg a kürtőkalapot, összefutott a falu népe s csodálta azt a hosszú gömbölyű, fekete valamit. Egymás közt tanakodtak, hogy valamiképen kisüssék, miért keli annak olyan hosszúnak lenni, hisz a fejen felül még egy arasznyira nyúlik. Végre egyik atyafi bátorságot kapott s odament az utcán sétáló civilizátorhoz (guny neve a Bach-beamternek) s kérdé tőle : — Mégkövetem az urat, végig fej van abban a csúnya formájú kalapban ? . . II. Mikor kiütött a jó világ (1860.), hogy a magyar ember újra magyar ruhában járt, a cilinderek ugy eltűntek Magyarország színéről, amint a csillagok a nap fénye elől. Mit tegyen a handlévilág ezzel a töméntelen figurával? Venni, nem vette senki, még az is kidobta az ablakon, a kinek volt. Ebben az időben annál inkább megütközött két magyarruhás fiatal ember, midőn az utcán egy cilinderekkel megrakott embert hallott kiabálni. — No már ilyenre nem adnám a fejemet — mondja az egyik. — Én meg a fejemre nem mernék Ittam azért szivesebben ecetes vizet, csöppke rózsaolajjal keverve. Hiszen már Üdvözítőnknek is ecetet nyújtottak fel, kínja enyhítésére, szivacsban. Az ecet Keleten régi csillapító szer. Mit nem adtunk volna,' ásványvízzel felpezsdített hazai jó fröcscsért, akár láncos ostorral, hóri-horgas gémen, vödörrel merített hideg jó kutvlzért ?! Eszükbe jut itt többször a vizet szomjúhozó Tantalusnak* kínja. A barátok ozsonnája, előizelitője volt a további ellátásnak. Itt tértem rá legjobban, mennyi áldís van a folyóinkban, tavainkban, édes és savanyu forrásvizeinkben. Milyen más húzás esik nálunk, például a máriagyűdi, tarkára mázolt csűcsös korsóból, mint az itteni, piszkos vizhordók állatbŐrös tömlőjéből. Vízen uszó szállónk derék, sürgő-forgó szakácsának, az inycsikiandozás mesterének a pompás főztje, gasztronómiai mesterművei, tojással koronázott, csöves laskával, porhanyós burgonyával és sok más jóval szegett sültje, fölcicomázott beafsteakje, kellette magát nagyon, elkényeztetett minket jó időre. Az étlap, az ebédnek egész műsora volt. Minden élelmiszerrel tudott remekelni. Nem hiá* Ez a regebeli király, ambróziát és nektárt lopott az istenek asztaláról és az embereknek adta. Azt a büntetést mérték rá az istenek, hogy éhséget és szomjut szenvedjen. Vizben volt nyakig, de nem ihatott, gyümölcs csüngött feje fölött, de ezt nem érte el. ban mondogatta, hogy Miksa, boldogtalanul kimúlt mexikói császárnak, a kiről leomlott a korona, volt egykor az udvari szakácsa. Különöseu értette a gyomor esztétikáját. Az sem izlett nekünk, ínyesekké váltaknak, a szárazföldön, a mit a vendégszeretet két kézzel adott. A beszédes páterek egyikével beszédbe eredtem. O mondta — a hagyományra támaszkodva — hogy ezen a helyen, a melyen most a zárda áll, állott egykor ama Simon nevű szijjártónak a háza, a melyben szt. Péter is lakott és a melyben az ismert mennyei megjelenést látta. Ezt, és egyéb szent történetet a jámbor atya jámbor képpel mondta el. Elmentem azután a lapos födelü zárda egy kilátási pontjához, az uteára könyöklő terrasszára, a melyről néztem gyönyörködve élveztem a kilátást, mely a város alsóbb részeire esett közelebb, a szomszéd fáskertekre, a sűrű fövény közé fogott buja tenyészetre — távolabb. Mély árnyéktól átszőtt szép helyek. Néztem nyugaton a tenger örökszép síkjára, — ragyogott, mikor a szerteszökdécselő napsugarak a lomhán mozgó hullámokon megakadtak. Keletre nézve, a pikkelyes törzsű pálmafák* szép példányaira esett a tekin* A pálmafáról lásd bővebb leírásomat »Keleti ég alatt. Egyiptomban* cimü útirajzaimnak 123., 124. lapjain. tetem. Üde zöldjükben virultak a smaragd koronák. Sugártermetű határerői a szárazföldnek. Jó tájékoztató volt a hely, üdítő a tenger lehelete. A hajón, abban a vizén járó palotában, kaszinónak kényelmesen berendezett otthonunkban megpihenve, fáradságot nem éreztünk. Rovtuk azért a város utcáit egymásra. Egy szíves páter maga állott be szállodai kalauznak. Tenger felől olyan szépnek, igézőnek látszott Jaffa, mintha a zöld tengervízből emelkedett volna ki Jaffa sikátoraiból, pinceszerű kőépületeiből, bőven ömlött a már említettem átható keleti szag, melyet már Alexandriában és Kairó élhagyatottabb utcáin tanultunk megismerni. Az itt is homályba borítja a Kelet szépségeiről alkotott ideált. Jaffának érdekesebb a múltja, mint a jelene. Minket mégis a jelene érdekel jobban, pedig a fejlődése nincsen arányban a rengeteg múltjával, melyet több ezer évnek tengermélységéből kell elénk varázsolnunk. A Nyugatról érkező zarándokok megélénkítik a várost, az előtte horgonyt vető hajók nyüzsgést, sürgést-forgást hoznak a partszegélyre. Vértesi Károly,